"... létezik s nem tud felejteni"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 11. (601.) SZÁM — JÚNIUS 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Tenger
BIRÓ ANNAMÁRIA
Kultúra orrvérzésig - Beszélgetés Horváth Andor esszéíróval, műfordítóval, egyetemi docenssel
Markó Béla
Versei
Szántai János
A folt
Sigmond István
Molekulák 29. - Kinek az álmai?
SERESTÉLY ZALÁN
Versei
Balázs K. Attila
Kiadó történetek - rongyszőnyeg
Varga Melinda
Versei
Tóth Kinga
Versei
Szőcs István
Erdély legszebb és legszomorúbb történetű KÉPKÖNYVE a Liber Miserorum
Mózes Attila
Mikes Kelemen 40 (Ilus néni)
Karácsonyi Zsolt
Szabédi arca
Szirmai Péter
Anyám barátja
Borbély András
Vers a régi semmiről
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál A megosztottság metaforái
Antal Balázs
Érzelem? Ugyan!
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - Hittem szép szavadnak: ZENE
Hírek
 
Markó Béla
Versei
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 11. (601.) SZÁM — JÚNIUS 10

Rossz pénz
 
Nemzedékem sokáig
vívta szabadságharcát,
jaj, hányszor falhoz vertük
a román király arcát,

ameddig becsengettek,
majdnem minden szünetben,
a sok-sok régi érmét
csapdostuk rendületlen,

persze, nem összevissza,
de rengeteg szabállyal,
próbáltunk boldogulni
császárral és királlyal,

csörrentek újra s újra
a mindenféle pénzek,
megannyi koronás fő,
ki tudja, hogy mit érzett,

küzdöttünk csak kitartón
egy-két monarchiával,
s nem békültünk sehogy sem
Hohenzollern Mihállyal,

mert fiatal király volt,
és mégis alig pattant,
de a vén Ferenc Jóska
többször is megvigasztalt,

jobb volt a százlejesnél
egy réges-régi krajcár,
még mindig bírta szusszal,
ugrott az öreg Kaiser,

végül mi fáradtunk el,
s abbamaradt a játék,
míg megláthattam ismét
a királyt s a királynét,

igaz, hogy közben eltelt
egy egész emberöltő,
afféle régi pénzként
nagyot ugrik a költő

előre, csak előre,
majd később vissza inkább,
előre-hátra s fel-le
taszítom ezt a hintát,

s ki ifjú volt az érmén,
most itt állt meggyötörten,
de visszatértem mégis
valahogy az időben,

csak néztem, csupa ránc volt,
és semmiképp se mertem
elmondani, hogy hajdan
mily sokszor falhoz vertem,

és ott volt körülötte
néhány királykisasszony,
akár egy népmesében,
hogy jókedvre fakasszon,

kilencvenvalahányban,
talán a Genfi-tónál,
rájöttem, hogy a svájci
óra még most is jól jár,

de körbejár örökre,
mint akármelyik óra,
és ugyanaz a nap süt
mindig a Genfi-tóra,

hol király és királyné
s a Hohenzollern-lányok
időtlen idők óta
várják, hogy arra járok

és számot adok nékik
az el nem múló múltról,
mely esténként lebukik,
majd reggel feljő újból,

s mert nálunk a jövőnek
úgysincsen másik arca,
megtartok egy-két érmét
az új szabadságharcra.


Zsarnokvér
 
Mikor a zsarnokot lelőtték,
egy angyal elrepült felettünk,
s tudtuk, hogy végre valahára
mindannyian újjászülettünk.

Tudtuk, vagy tán csak tudni véltük,
s ficánkoltunk a régi testben,
az idő elnyüvi a csontot,
de közben megújul a szellem,

a gyűlöletből szeretet lesz,
a békából pedig királyfi,
hát érdemes volt tűrni eddig
s a mese végét csak kivárni.

Tudni véltük? Később csak hittük,
de nyilván nem mondtunk le róla,
hogy lánc nélkül vagy láncostól is
miénk lehet a toronyóra.

Arra gondoltam még sokáig,
s titokban kicsordult a könnyem,
hogy szegény apám boldog lenne,
de rég ott fekszik lenn a földben,

anyám viszont élt hálistennek,
s örülhetett az új világnak,
hiszen ilyen nagy forradalmat
végül is nem mindenki láthat,

s hogy egyszer minden jóra fordul,
ezt ő is inkább csak remélte,
de lám, csodák csodája, mégis
igaza lett, mert most megélte.

Megélte? Vagy csupán megérte,
s csak nézte, hogy az új időknek,
mintha egy papírmasé-falnak,
a fiai már nekidőlnek,

leomlik mind, s amit elvettek,
most már hiába kéri vissza,
mert övé lesz a föld, de álmát,
akár a zsarnokvért, beissza.
Egyik fia Amerikában,
másik fia a hiú vágyban,
hogy lehetséges rendet tenni
egy elrendetlenült világban,

s hogy vissza, vissza, mindent vissza,
Erdélyt, szántóföldet, kaszálót,
ámde legeslegjobban, persze,
a gyermekkort s az ifjúságot.

Tettünk-vettünk, és mire volt jó?
Hittünk a revolúcióban,
s ülünk mindjárt Isten ölében,
egy végső restitúcióban.


Szinopszis
(Idill az ötvenes évekből)

Hozzátok bezzeg megjön
minden évben az angyal,
s tele van a fenyőfa
szépséges angyalhajjal,

hozzánk csak télapó jár,
és később van karácsony,
csodálta irigykedve
a korcsolyát barátom,

mert akkor tényleg kaptam
egy komoly ajándékot,
nem pedig gyapjúzoknit
és kirakós játékot,

de utoljára volt ott,
s már hozzánk sem jött többet,
és anyám sápadt arcán
lecsordultak a könnyek,

túl vékony volt a függöny,
meggyújtottuk a gyertyát,
s kint egy télapó-párti
biztosan felfigyelt ránk,

az angyal eltűnt végleg,
valaki csak megleste,
hogy tőlünk épp kiröppent,
s a szárnyát visszanyeste,

anyámék veszekedtek,
s mivel apám leszidta,
elővette a koffert,
és már pakolt is sírva,

majd szólt, vegyek magamra
kabátot, sapkát, sálat,
mert itt hagyjuk örökre
káromkodós apámat,

de könyörögni kezdtem,
kicsomagolt zokogva,
s csak illatozott közben
a bűnös karácsonyfa,

végül együtt maradtunk,
új s új angyalt remélve,
míg hullt az ablakon túl
fehérlő tollpihéje.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében