C nem tudott magához térni meglepetésében. Kimeresztette a szemeit és valamit motyogott. Először is, ilyen közelről még sosem látta Ginát. Mindenesetre szokatlan volt számára, hogy egyáltalán valaki ott áll az ajtójában, és ráadásul az a valaki egy nő. Ezért aztán idétlenül lemeredt, talán még köszönni is elfelejtett – ha a motyogást nem vesszük köszönésnek. Gina látszólag nem nagyon zavartatta magát – látva a férfi meglepettségét és zavarát, félretolta az ajtóból és belépett az előszobába.

– Beszélnünk kell – mondta. 

Ahogy megszólalt, C hátán rögtön végigszaladt a hideg, és beindult a tesztoszterontermelése. Tekintsünk most el ettől – gondolta, de nem tudta levenni a szemét a nőről. Gina rövid ruhát viselt, cigarettázott és eléggé zaklatottnak tűnt. 

– Maga nála járt a tegnap délután – mondta, és a szobában szétfújta a füstöt. Egy pillantással végigmérte a lakásban uralkodó állapotot. Kissé lebiggyesztette cseresznyéhez hasonlatos ajkait. C is önkéntelenül körülnézett, és talán hosszú idő óta először vette észre az őt körülvevő káoszt. Nyeglén felhúzta vállait. – Most tulajdonképpen mire gondol? – kérdezte. Közben az jutott eszébe, hogy hellyel illene kínálni a vendéget, esetleg főzhetne egy kávét – csak valószínűleg nem találna egyetlen tiszta csészét az egész lakásban. 

Eközben a nő már a nappaliban volt, kifújt egy hosszú füstöt, és majdnem kihívóan nézett C-re. Mintha azt kérdezné: mit állsz ott, te mafla? 

– Foglaljon helyet – mondta gyorsan C, és lesöpört néhány könyvet a legközelebbi székről.

C nem ilyennek képzelte el Ginát. Egy energikus, magabiztos nő állt vele szemben, aki – bár zaklatottnak tűnt egy picit – tudta mit akar, és úgy látszik, tudta, mi hozható ki maximálisan ebből a szituációból, amibe önmagát látszólagos hanyagsággal csöppentette. C egy szerény, visszahúzódó nőt képzelt a Gina név mögé, ezzel szemben az árnykép, akit abból a néhány futó pillantásból és a névből összerótt, egyáltalán nem fedte azt, amit ebből a nőből az első két percben kapott. Mindezek mellett úgy érezte, ha most nem dughatnak, akkor nem is hús-vér emberek. Egyszerűen nem tudta leállítani ezeket a gondolatokat. Lesütött szemmel ült le egy másik székre. Ahányszor a nő mélykék szemébe nézett, mindig egyféle borzongás fogta el. Vannak olyan szemek, amelyekbe képtelenség három másodpercnél tovább nézni. Nos, a Gina szemei is ilyenek voltak, az embernek el kellett fordítania a tekintetét. C-nek az az érzése támadt, hogy ezek a szemek játszi könnyedséggel belelátnak, észreveszik, kifürkészik minden szándékát, gondolatát, minden még csírában levő tervét.

– Főzhetek egy kávét? – bökte ki végül. A főzésre és az elfogyasztásra megválasztandó recipiens mibenlétét még egyelőre homály fedte.

C kiment a konyhába, és hosszan szöszmötölt a mosogatással, aztán végre feltette a főzőt és alágyújtott. Két frissen mosott csészét és cukortartót tett az asztalra végül. Felcsavarta a lángot a főző alatt, majd újra bejött a nappaliba és leült a nővel szemben. Gina hanyagul dohányzott, és a rengeteg könyvet nézegette maga körül. Tulajdonképpen nem volt a lakásban egy olyan hely, ahonnan egy karnyújtással ne lehetett volna elérni legalább egy könyvet. Ez alól a vécé és a kamra sem volt kivétel. Nos, talán a zuhanyzó. C nézte a nőt. Közben eszébe jutott a tétel, amit valahol olvasott, miszerint a szépség a megismerés útjába állított akadály. Talán az a Cioran nevezetű volt, aki ezt mondta – gondolta. Vajon miféle asszonyhoz jutsz el végül a szépség labirintusán át? A nő, akit látsz, fekete masszaként ül a szépség hologramja mögött. Jön, hogy átnyúlj a látszaton, megbökd ujjaddal azt a valamit, az ujjad meg csak belesüpped, és ragacsos anyag csöpög le róla. Hirtelen sötét lesz, a ház semmivé válik, kint vagy már, valahol gyerekkorod ismerős, mégis ismeretlen vadonjában, holdfény szűrődik át a rohanó felhők között, állsz szemben ezzel a fekete halommal – és valami súlyt érzel: mindenütt valami hatalmas erő fenyegető jelenléte. 

Gina hangja a semmiből jött, mintha valaki arcon csapta volna:

– Ne akarja nekem bemesélni, hogy ezt mind elolvasta. 

A fejével a könyvek fele bökött. 

Valahogy szinte szánalmat érzett hirtelen ez iránt a nő iránt.

– Nem – mondta zavartan mosolyogva – nem volt még annyi fizikai időm, hogy mindezt elolvassam. De minden erőmmel azon vagyok.

Ahogy belegondolt, hogy most tulajdonképpen melyik könyvet is olvassa, nem jutott eszébe semmi. Párhuzamosan többet is szokott olvasni. Talán most Mauriac az egyik.

Kissé hosszúra nyúlt a csend. C az asztalterítőt kezdte babrálni és várakozóan nézett a nőre. Gina egy idő után észhez kapott.

– Tulajdonképpen a férjem miatt jöttem fel magához – kezdte. Az éjjel minden nyom nélkül eltűnt.

C meghökkent.

– Hogy érti, hogy eltűnt? – Csak úgy, a semmibe? Vajon nem csak a sarki boltba ugrott le egy csomag cigiért? – kérdezte. – Amúgy meg miből gondolja, hogy én tudom, hová tűnt?

Egyszerre egy halom kérdés. Gina csak állt a kérdésözönben, és nem tudta, melyikre válaszoljon. 

– Csak úgy, a semmibe – mondta. Mást nem tudok mondani, mert mindene otthon van: az utolsó cipője sem hiányzik vagy kabátja vagy nadrágja – semmi. Vagy úgy gondolja, pucéron ment ki a lakásból? 

Gina felhúzta a szemöldökét, és úgy tűnt, tényleg tudni akarja, vajon C azt képzeli-e, hogy Bandi pucéran ment ki a lakásból. Egész lényéből az sugárzott, hogy tulajdonképpen ő tudja, hogy C-nek köze van Bandi eltűnéséhez. Legalábbis C tudja, hová is tűnt Bandi. 

C arra gondolt, most megfojtja ezt a nőt, szeretkezik a hullájával, majd ellopja a karosszéket Bandiék lakásából (a saját zöldjét kidobja a fenébe), megszökik valami távoli államba és boldogan él, amíg meg nem hal. Picit gondolkodott, aztán megrázta a fejét. Esetleg vigasztalni kezdi szegény (csinos) özvegyet – hiszen tulajdonképpen tudjuk, hogy Bandi sohasem tér már vissza –, egy idő után a vigasztalás udvarlásba csap át, az udvarlásból házasság lesz, C leköltözik a tetőtérből Bandiékhoz, néha Bandi megjelenik a karosszék segítségével a történetből, amit élettérül választott, elsörözgetnek az ismerős nappaliban, és Bandi együttérzően vállon veregeti C-t, hogy volt gatyája felvállalni ezt a nőt. Aztán mindig félhúsban feláll – azaz visszaül a karosszékbe, és angolosan távozik.

Mert C egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Bandi valamilyen módon kitalálta azt is, hogy testestől röpüljön át a történetekbe a karosszékkel. Ott ült előtte ez a nő, aki ki tudja, hány évet élt Bandi mellett, és akkor jön ő, ismeretlen jöttment, és egy néhány órai beszélgetés után többet tud Bandi titkairól, mint maga a felesége. Ez egy szempillantás alatt leírta Bandi és Gina viszonyát. Keserűen elmosolyodott. Szegény nő – gondolta –, mint valami elcseszett családregényben. Hirtelen úgy érezte, mintha ez a jelenet már egyszer lejátszódott volna vele, vagy ki tudja, talán többször is lejátszódhatott, mintha egy álom lenne ez az egész nap, egyszerre csak nem érezte fizikai valóját, nem bírta érzékelni teste határvonalait, nem érezte saját súlyát, amelynek nyomni kellett volna a széket.  A tapintás semmivé foszlott, az egyébként mindenre érzékeny bőr nem tette dolgát: zsibbadttá, smirglipapírszerűvé vált. Az űrre gondolt, ami tulajdonképpen a sejtjeit alkotó atomok közt van, s hogy ezek szerint ő is csak valami üresség körül őrülten szaladgáló, töltéssel rendelkező mérhetetlen valamik megszámlálhatatlan halmaza, amit a jóisten tudja, mi tart össze. Írásai rongyszőnyegére gondolt nem kis iszonyattal, érezte mérhetetlen ürességüket és hiábavalóságukat, és az nyilallt a fejébe, hogy vajon kit fognak érdekelni az ő sivár álmai a párhuzamos álmok rettenetes dzsungelében. 

A beszélő Ginára nézett, de egy szavát sem értette vagy figyelte az elmúlt néhány percben. Biztos Bandi eltűnésének körülményeit járja körül. Nem érdekes. Arra gondolt, hogy milyen rég nem érintett meg embert. Mindig csak könyvek és tárgyak. A boltban is csak a dolgok, csak a visszajáró. Sosem a kasszásnő keze. Csak a háta mögött felkuncogó hangok. Kilincsek semleges anyaga. Ajtók. Sohasem testmeleg. Elképzelte, amint Bandi pucéron a téli erdőben bukdácsol. A folyosóról letépett függönyökkel viaskodik, menet közben azokat próbálja magára csavarni. Még ruhát sem vitt, hogy az otthoniakat a lehető legjobban összezavarja. Egyedül írásait vette magához, egy nagy kötegben most azokat is a hóna alatt cipeli, azok úgysem fognak hiányozni senkinek. Észre sem veszik, hogy eltűntek. Ami nem is volt, az el sem tűnhet. Mosolyog magában, elképzeli, ahogy mindenki találgat, mi is lett vele. Semmit sem vitt magával – mondják –, még egy ruhadarabját sem. Az utolsó cipőjét sem. Persze ehhez a jelenethez tél kell, a nagyobb hatás érdekében. Végül persze farkasok tépik szét néhány nap és éjszaka kóborlás után valahol a hegyekben –, medvék szaglásszák a szétszórt, véres függönydarabokat. Papírjait favágók találják meg, és elhasználják tűzgyújtónak, no meg a vécén, hideg, nyirkos reggeleken. 

– Gina – szólította hirtelen nevén a nőt –, higgye el, meg fog kerülni az az ember. A föld nem nyelhette el. Nyugodjon meg, és igya ki a kávéját. 

Gina egy picit furcsán nézett C-re, de aztán engedelmeskedett, és szájához emelte az időközben asztalra került kávét. 

Gina mély lélegzetet vett, és folytatta:

– A furcsa viselkedését nem is igazán szükséges taglalnom, hiszen az egész város tudja, kiről van szó. Ismerik a találmányai miatt. Még a hadseregre is gyanakszom egy kicsit, igaz már nagyon rég nem dolgozott nekik. Ki ne hallott volna a...

És hadart tovább, valami önjáró kutyaszar-összeszedő masináról, vagy miről. C lassan úgy érezte, meg tudja érteni Bandit, bármilyen lépésre szánta is el magát. El nem tudta viselni a fecsegőket. Voltak napok, hogy a beszéd egyenesen fizikai fájdalmat okozott neki. Azaz a napok nagytöbbsége ilyen volt. Visszaemlékezett arra az időre, amikor nagyon régen, egy más városban, más földrészen, egy olyan bérházban lakott, ahol az alsó szomszédja egy süketnéma pár volt. Fiatalok voltak, és egy szép napon a nő egy egészséges, mindent halló és tökéletes hangorgánummal rendelkező fiúgyermeknek adott életet. A gyerek éjjeleken át sírt, míg a szülők nyugodtan az igazak álmát aludták, lévén süketek, mint a föld. Hiába figyelmeztette őket másnap reggel, hogy a gyerek nem alszik, hanem órákat sír, a történet majdnem napi rendszerességgel megismétlődött. Irgalmazzon az isten annak a gyermeknek! Egy idő után az éjszakai sírások kimaradtak. A gyerek is csendes lett, mondhatni majdnem néma, belátta, hogy itt a hangjával nem sokra megy. 

C valami szokatlanra lett figyelmes, valamire, ami az utóbbi tíz percet egyáltalán nem jellemezte: csend lett.

– Tessék? Bocsánat... Nem értettem az utolsó mondatot – kezdett el hebegni, amint Gina várakozó arcába nézett. Gina nyilvánvalóan kérdezett valamit.

– Mit is habarok itt össze egyedül – kérdezte mintegy magától Gina, felállt és az ajtó felé indult. Be van dilizve itt az egész díszes társaság. Velem együtt. 

Amint ezt mondta, már ki is fordult az ajtón, és C egyedül maradt meglepettségével és zavarodottságával. Talán jobb is ez így – mormogta maga elé. 

Picit igaz sajnálta, hogy ilyen hirtelen elment a nő, ez a számára erotikus tünemény, de nem tehetett mást – legalábbis egyelőre –, engedte, hadd menjen. Az első típusú találkozás megvolt már, okot nem lesz olyan nehéz találni a meglevő kapcsolat megerősítésére. 

C ott ült még elég sokáig az üresen maradt asztal mellett és képtelen volt cselekvésre bírni magát. El kellett ismerje, hogy tulajdonképpen az élete fenekestől fel van forgatva. Most két dolgot tehet: vagy legyint egyet és él úgy, ahogy eddig, és nem vesz tudomást a körülötte zajló eseményekről, vagy fogja magát, és fejest ugrik a történetbe, kiaknázza a karosszék lehetőségeit, majd megkapja a nőt. Vagy nem. Lehet túl sok filmet nézett az utóbbi időben – gondolta. Ami alapból nem lehetett igaz. Az a vacak ott figyelt a szekrény tetején már hónapok óta. Aztán Kispál jutott eszébe, és dúdolni kezdett: meguntam félni, kockacukor. Srácok, ki kéri? Kockacukor. Végül is ki tudná megmondani, mióta nem állt fel a zöldes színeket reprodukáló karosszékéből?