,,És Königsbergben a nagy Kant is írja már végzetes filozófiáját, mely először kezdte ki az Ész feltétlen tekintélyét.”
(Babits Mihály: Az európai irodalom története)
I.
Kalinyin elvtárs soha nem járt Königsbergben.
Így tudja ezt az európai közvélekedés. Az óvatosabbak hozzáfűzik: legalábbis nem nyert arrafele fontosabb csatát, nem járt ott iskolába vagy egyetemre, nem alapított (vagy bomlasztott szét) pártot és nem publikált vagy akár csak mondott semmi feljegyzésre méltót – nemcsak Königsbergben, de még a környékén sem. Egyszóval vélelmezhető, hogy a Szovjetunió jövendő (vagy már meg is választott) elnöke, akit még temetni sem ott temettek el, egyáltalán nem fordult meg ebben a nevezetes városban, hacsak valamikor egy éjszaka nem, beosonva a városkapun és senki által észre nem vetten, azzal a céllal, hogy messziről egy pillantást vessen annak az embernek a szülőházára, aki csődbe futtatta a filozófiát azzal, hogy ismeretelméleti kérdést csinált belőle. Ezt nem tudhatjuk.
Úgy tűnik, a Kalinyin elvtárs nevével operáló átkeresztelési szenvedély sehogy sem bizonyult szerencsésnek. Valahogy mintha folyton homokszem kerülne a gépezetbe. Bukarestben Ceauşescu lakott a Kalinyin sugárúton, amely érdekes módon a következő nevet viselte: Ivanovics Kalinyin Mihail, ebben a sorrendben. De ez a bukaresti újítás, valakit az apai nevén emlegetni, senkinek sem tűnt fel, legkevésbé Ceauşescunak, aki zavartalanul terjeszkedni kezdett, elnyelvén előbb a szomszédos házszámokat, aztán egész utcaszakaszokat, orosz népmesei módon. És mindezt a kalózkodást Kalinyin (pontosabban, Ivanovics) elvtárs háta mögé bújva, mintha csak Königsbergben volnánk.
Szó se róla, a németek kétségtelenül barbár módon viselkedtek a XX. század harmadik-negyedik évtizedeiben, s ha úgy vesszük, még meg is érdemelték a büntetést – habár ez a büntetés nyilvánvalóan kollektív, mi pedig nem hiszünk a kollektív bűnösségben, különösen a később születettek bűnösségében nem, márpedig ez a büntetés, Königsberg elvétele és tönkretétele változatlanul érvényes ma is, és egyaránt sújt (egyéb európaiakról itt most nem is beszélve) minden egyes német embert, ideértve a két hete született csecsemőt is. (,,Németek” – e többes számú főnevet nyilvánvalóan a modern korokban megszokott, ostobán kiterjesztő értelemben használjuk, követve a primitív szemléletet, amely egybemos államhatalmat és kultúrát, kormányzatot és írókat, a Wehrmacht tábornokait és kommunista ellenállókat, Eichmannt és Thomas Mannt, Ribbentropot és Bertold Brechtet, Kaltenbrunnert és Furtwanglert. Elvégre mind németek voltak, nem? És ők veszítették, sőt herdálták el Königsberget. Ők együtt, nemde? És ki állíthatná, hogy – ha már azt csinálták, amit csináltak, ők együtt – nem érdemelték meg, hogy elvegyék tőlük? Tőlük, meg az utódaiktól persze – mert ki ne tudná, hogy a mai németek több mint 90 százaléka 1930 után született. Ugyan milyen felelősségük lehet mindazért, ami 1945-ig történt Németországban?)
A németek, úgy tűnik, bűntudatosak, legalábbis nagy részük bűntudatosnak látszik, apáik (vagy esetleg csak a szomszéd sógorának a nagyapja) bűneiért, tegyük hozzá: kétségtelen és ordító bűneiért. Mikor szövetségeseket kerestem ahhoz a gondolatomhoz, hogy Königsberget vissza kellene szerezni, német ismerőseim közül senki nem lelkesedett az ötletért. Féltek. A német nagyhatalmi ambíciók látszatától féltek. A legmerészebbek is csak odáig mentek el, hogy ennek a generációnak az életében ez nem lehetséges.
Akkor hát ne a németek kapják vissza a várost. Kapja vissza a németek európai énje, vagy még egyszerűbb, ha Európa lenne a kedvezményezett, s itt nyilván vita nyitható arról, hogy intézményesen meg gyakorlatilag ez mit jelenthet.
Mit jelent ,,Európa”? Az Európai Uniót netalán?
Ez távolról sem ilyen egyszerű, ámde még ha így vélekednénk is, tudnunk kell, hogy az Unió semmi jelét nem adta mostanig, hogy rendelkezne bármiféle koncepcióval Königsberg jövőjéről, vagy hogy komoly szándéka lenne kiterjeszteni rá a felségterületét, vagy ezt akár csak felvetni is.
Pedig ez lenne a legegyszerűbb. Egy uniós–orosz közös protektorátus, örökös semlegességű terület formájában európai kulturális fővárossá tenni Königsberget, amely nemcsak a művészetek, a művészek és a filozófusok városállama lehetne, hanem a kereskedelem, bankrendszer és technológiai transzfer szabad kikötője, egy történelmi tárgyalóterem, az ismerkedés, együttgondolkodás és együttműködés szabadtéri színpada, egy baltikumi Hong-Kong, Oroszország és az Unió közeledésének politikai laboratóriuma.
Ez a megoldás nemcsak eleganciája révén lenne kívánatos, nemcsak azt feledtetné, hogy az éppen akkor 700 éves Königsberg óvárosát angol bombázók semmisítették meg, és nemcsak az lenne az üzenete, hogy Európa képes rehabilitálni és újra felépíteni önmagát. Azt is üzenné a világnak, hogy Nyugat-Európa és Oroszország erős szövetségesre lelt egymásban. Mert a világméretű rivalizálásban mindketten rá vannak szorulva erre az együttműködésre. Mindketten, vagyis az elöregedő, tartalékaiból kifogyó Európa, amelyet az fenyeget, hogy előbb-utóbb a jenki földjévé válik, de a gazdag Oroszország is, amelyre mind nyomasztóbban nehezedik az ázsiai demográfiai nyomás, meg persze a gazdasági is. Az iszlám pedig mindkettejükre nézve olyan kihívás, mit kihívás, fenyegetés, amely már közhelynek is tűrhetetlen.
E gondok természetesen nem oldhatóak meg Königsberg ,,visszaadásával”, de még Oroszország esetleges európai uniójával sem. Ám ha közös jövőt tervezünk, vagy akár csak olyan jövőt, amelynek vannak közös pontjai és értékei, az első szimbolikus lépés nem lehet más, mint rendezni Kant városának sorsát.
Olyan kötelesség ez egyébként, amely mindenféle távlati geostratégiai spekuláció nélkül is megkerülhetetlen. Így kívánja ugyanis a jó erkölcs, az emberiség lekötelezettsége egy olyan várossal szemben, amely – méreteihez képest – a történelemben példátlan koncentrációját hozta létre a szellemi értékeknek. (A történetesen német nyelvű szellemi értékeknek.)
Ez a kérdés visszavezet ahhoz a másikhoz, hogy hol van Európa, illetve hogy: mi alkotja a szó kulturális értelmében vett Európát.
Mindenkinek van egy saját definíciója erről. Az én Európa-képzetem jövőidejű: tudni vélem, hogy nagyjából milyen lesz és hol lesz Európa, az a birodalom, amelynek első körvonalait az időben úgy kaphatjuk meg, ha felrajzoljuk a térképre az első száz román stílusban épített templomot és ezt a területet körülkerítjük egy vonallal, majd ugyanezt megtesszük az első kétszáz gótikus katedrálissal, végül az első száz egyetemmel. Nohát, ott jött létre Európa. A magja pedig az a felület, ahol a három halmaz fedi egymást. (NEM l00 gótikus HANEM 200.) A szellemi értékek ama felépítményéhez, amely a szó ideális és kulturális értelmében vett Európát jelenti, Immanuel Kant életműve azon európaiak számára is hozzátartozik, akik egyetlen sorát sem olvasták. Hatásában és következményeiben, közvetlen és közvetett szétsugárzásában amúgy is ott van annyi mindenben, ami azóta történt.
Nem ugyanez a helyzet Hamannal, akit viszont, úgy vélem, igazából csak ezután fog fölfedezni magának a ráérő utókor. A Herderrel való találkozásaink sem igazán mélyek – de a Königsbergben született E. T. A. Hoffmann s az ifjúként ott éveket eltöltő Kleist meg nem dönthető bálványai egész generációknak. Mondataik, a bennük foglalt üzenetek elválaszthatatlanok Königsberg lelkétől és szellemétől, s ezt Hannah Arendtről is így vélem.
II.
,,A cél nem tűri meg kitolni ezt a halasztást – például a (...) bizonyos államoktól elvont szabadság visszaállítását – a sohanapjára; mint Augustus szokta ígérni, ad calendas Graecas. Nem a nem teljesítést, hanem csak a haladékot engedélyezi: hogy ne történjék semmi elsietve és így a szándékkal ellenkezőleg. A tilalom itt úgyis csak a szerzés módját illeti, amelynek ezentúl nem szabad érvényesnek lenni; nem pedig a birtokállapotot, melyet, bár kívánatos jogcíme nincsen meg, mégis a maga idején – a jóhiszemű megszerzés idején – az akkori közvélemény szerint minden állam elismert jogosnak.”
(Immanuel Kant: Az örök béke. Babits Mihály fordítása)
Kant, mint emlékszünk rá, Az örök békéről, az örök béke kérdéséhez írott halhatatlan tanulmányában (Zum ewigen Frieden) az államok közötti kapcsolatokat a személyek közötti kapcsolatoknak megfelelően, ezek mintájára látta helyesnek szabályozni. Leegyszerűsítve: ahogyan egy erős embernek sem lehet több joga, mint egy gyengének, ugyanígy egy nagyobb hatalomnak sem lenne szabad több joggal rendelkeznie, mint egy kis országnak. Hitler éppen ezt az elvet kérdőjelezte meg, mikor helyette ,,az erők szabad játékára” akarta bízni az államközi kapcsolatok – és a történelem – alakítását.
Nos hát, megkapta, amit akart – mondhatnók cinikusan; csakhogy dölyfösségéért, önhitt ostobaságáért, a benne dühöngő hübriszért nemcsak ő bűnhődött meg, hanem, egyebekről itt nem beszélve, éppen a lángba borított majd némettelenített Königsberg is s vele együtt az az Európa, amelynek azóta is oly nagy szüksége lett volna és lenne a mindent a higgadt kritikai elemzésnek alávető, józan königsbergi judíciumra.
Oroszország és Königsberg történelme egyébként egyszer már találkozott egymással. A város 1758-ban négy évre orosz megszállás alá került, és ez akkor előnyös hatást gyakorolt rá. Panaszra senkinek sem lehetett oka, leszámítva néhány féltékeny férjet, akiket idegesített a nyalka és udvarias orosz tisztek megjelenése. Bálok, fogadások, tűzijátékok követik egymást, amúgy minden marad a régiben – Hamannak úgyszólván fel sem tűnik, hogy változás történt, és Kant olyan kovácshoz hasonlítja magát, aki ugyanazzal a kalapáccsal veri tovább ugyanazt az üllőt. Néhány orosz tiszt rendszeresen bejár az egyetemre előadásokat hallgatni. Orosz megszálló hadsereg nem tett még jobb benyomást soha sehol, és nem szerzett ekkora népszerűséget hazájának, mint 250 évvel ezelőtt a kissé már unalmassá vált Königsberg életét jótékonyan felrázó orosz katonák, akik akkor, e négy év alatt határozottan európai módra viselkedtek. Königsberg pedig ekkor válik azzá – ekkor először, ha rövid időre is –, amivé ma kellene válnia: a Nyugat és Kelet közti átszálló, átrakodó, közvetítő állomássá.
Elmondhatjuk tehát, hogy mindazok, akik csak egyetlenegyszer is találkoztunk már Kanttal, Hamannal vagy Hoffmannal, mi mindannyian jártunk már Königsbergben. Sőt, egy másik elnök, Kennedy után szabadon: lehet, hogy mindannyian königsbergiek vagyunk. Kivéve talán Kalinyin elvtársat.
Ő akkor válik majd königsbergivé, amikor visszaadja neki, igen, a városnak, a város saját nevét. A városnak és a városbelieknek, vagyis nekünk königsbergieknek. Szép gesztus lenne, még egy szobrot is megérdemelne (jobbat, mint amilyen most őrzi a pályaudvart) korunk valamelyik neves művészétől, gondolom, maradt fönn néhány fotó az államelnökről még a nagy retusálások után is.
Igen, egy jó portréra lesz szükség, majd akkor, Kalinyin elvtársról, mert a szobor majd valamiképpen mindannak időbeli és szimbolikus lenyomata kell hogy legyen, ami a várossal történt azalatt, amíg ennek az embernek a nevét viselte. És ha már a lenyomatoknál tartunk, persze hogy eszünkbe jut a száguldó riporter története az (Osztrák–Magyar) Monarchia idejéből, amikor is egy közlegény saját ülepére tetováltatja az ezredese arcképét. A katona fogdába kerül, de az ezredest megüti a guta. Megjön a gyászoló özvegy is, ám nincs kéznél megfelelő arckép, amelynek alapján a szobrász kifaraghatná az ezredes képmását a síremléken. Úgyhogy végül mégiscsak a katonát kell előszedni a fogdából. Sz. RIP: EE. KISCH. A lényeg, hogy elkészüljön Kalinyin elvtárs szobra, mint hat-hét sötét évtized lenyomata, készüljön el minél hamarabb, és figyelje onnan, talapzatáról a szabad Königsberg szabad kikötőjében az óceánjárók jövés-menését.
Apropó Osztrák–Magyar Monarchia. Mint ismeretes, egy húszéves csehszlovák közjáték után Magyarország egyik történelmi tartománya ezelőtt hatvan évvel Ukrajnához került. Időnként szóvá is szokás tenni ezt mint fájdalmas magyar sérelmet, ugyanis e terület soha nem képezte részét, még Trianon után sem, Ukrajnának. (Pár száz évvel ezelőtt még egyébként az erdélyi fejedelemség része volt.) De érdekes, hogy a legvadabb Erdélyt-vissza-mindent-vissza-irredentáknak, a határrevíziót követelő legkonokabb magyar revansistáknak sem jutott még eszébe visszakövetelni a Ferenc József-földet, amely – közel kilencven sziget – majdnem kétszer akkora, mint az Ukrajnához került magyar részek, és amelyről az első világháborút lezáró békeszerződések megfeledkeztek. Így – bar tényleges osztrák–magyar birtokbavételre nem került sor, s a cár bejelentette rá birodalma igényét, s még örök semlegességet is garantált neki egy szerződésben, a Ferenc József-föld egyesek szerint elvben a Monarchia felségterülete volt 1926-ig, amikor is Oroszország rátette a kezét s azóta az ő birtoka. Ha Oroszország lemondana róla, a magyaroknak az osztrákokkal kellene elosztaniuk. (A Ferenc József-föld a bolygó legrégebbi szárazföldjének maradványa, 1873-ban fedezte fel, a Sarkkörön túl, közelebb az Északi Sarkhoz, mint a Sarkkörhöz, a Tegetthoff gőzösön útnak indult osztrák–magyar expedíció, kitűzve rá a Monarchia lobogóját és feltérképezve a szigetek nagy részét. Meg el is nevezve jó néhány objektumot, pl. Budapest fok, Wien csúcs, Deák fok, Zichy föld, Rudolf trónörökös földje stb. És bár az évi középhőmérséklet ott mínusz tizenöt körül lehet, de a haza földje az mégiscsak a haza földje, akkor is, ha olyan hideg van ott, hogy amikor a jegesmedvének eszébe jutnak az osztrák–magyar idők és szájában összefut a nyál, még az is megfagy. Mégsem emlegeti soha senki, hogy Ferenc József-földet vissza, mindent vissza. Nem tudom, mért van ez így. De egyszer eljön az az idő is. Ahogy melegszik a bolygó, annál inkább.)
De tegyük félre az arktiszi utópiákat és térjünk vissza Königsberghez és ahhoz a gondolathoz, hogy adják vissza még azelőtt, hogy reménytelenül elpusztulna benne mindaz, ami hajdan ezt a várost Königsberggé tette. ,,Adják vissza” – vagyis az orosz közigazgatás adja át helyét egy közös európai–orosz közigazgatásnak. A ma ott élő oroszok legtöbbje, úgy gondolom, nem érezné sérelmesnek az új helyzetet és nem kívánna máshova költözni. És rajtuk kívül? Ugyan miféle emberek telepednének le a visszaszerzett városban – kérdezhetné bárki –, ha nem is Németország kapná ,,vissza” Königsberget?
Először is létre kellene hozni egy több nyelven – németül, oroszul, franciául, esetleg angolul is – működő egyetemet. Az majd odavonzaná a diákokat, akik közül sokan bizonyára meg is telepednének a városban. Az euro-bürokrácia értelemszerűen sietne megkapaszkodni arrafele. A Königsbergből származó családok alanyi jogon visszaköltözhetnének, ha úgy akarnák. (Kant testvéreinek, úgy tudom, ma is élnek a leszármazottai.) Erdélyiek és svájciak eleve szívesen lennének látva, igény lévén a multikulturalitásban szerzett tapasztalataikra. Aztán ott lennének a képtárak, múzeumok, diákkocsmák; a pénzintézetek, a kereskedelmi vállalkozások, a színházak és kutatóintézetek (pl. az Immanuel Kant Békekutató Intézet stb.) – nem beszélve a festőkről és írókról –, egyszóval sokak sietnének (újra)benépesíteni a kultúrának visszaszerzett városállamot, különböző nemzetiségű polgárok soha nem volt közösségét hozva létre benne.
Magam is szívesen lennék egy (nemcsak virtuális, hanem) valóságos Königsberg polgára. Mondhatnám: alig várom, hogy odaköltözhessek és Euler nyomán végigjárjam a hidakat, a helyszínen tájékozódva arról, hogy gráfelméletileg mi is velük a pontos helyzet.
