Mostanában jelent meg egy tényleg – sőt csakugyan, valóban, igazán – pompás, mondhatnánk, pompázatos kiállítású és kiállású könyv – a gloriozitás sem volna túlzó minősítés – Könyv, Grafika – Könyvművészet Erdélyben.1 Remélhetőleg, megillető méltatásokban és elemzésekben lesz része. Engem különösen az hatott meg, hogy Gy. Szabó Béla 1935-ben megjelent Liber Miserorum c. könyve az Erdélyi könyv – erdélyi grafika (1919 után) című bevezető tanulmányban megemlítést nyer, majd a továbbiakban, Banner Zoltánnál nemcsak említtetik (Költők kísérő társa), hanem a könyvoldalnak mintegy tizedrészét kitöltő „képidézet” is látható, ahhoz képest, hogy a jelzett korszakban Gy. Szabó jelentkezése a „könyvművészet” terén legalábbis a harmadik leg-legebb jelenség. Kós Károly és Bánffy Miklós után ez indokolt is.

Egy vonatkozásban pedig a legeredetibb: olyan könyv volt, amelyben csak képek vannak, szöveg nélkül. Illetve szöveg gyanánt csak latin fejezetcímek szerepeltek.

Ahogy a romantikus zeneirodalom egyik kedvenc műfaja a Chanson sans paroles, „dal szavak nélkül”, ugyanígy fogható fel a Regény szavak nélkül esete is. Bár ez a Miserorum, ha regény, akkor nagyon lírai regény. („Az ember lehet költő, anélkül, hogy verset írna, és faraghat verset úgy, hogy semmi köze a költészethez”. Philip Sidney). Lírai regény szavak nélkül –, volt, aki lírai ballada ciklusnak nevezte. Mindenesetre címének legtalálóbb fordítása nem a Nyomor könyve vagy Nyomorúság könyve lenne, hanem a Szegénység könyve, és ismervén a szerző szójáté-kokra annyira hajlamos természetét, lehetne akár Szabad szegénység is az értelme.2 

Szó sincs azonban arról, hogy a szegénység állapotát „idealizálná”; hogy „polgári álhumanista szentimentalizmussal” kikozmetikázná… de nem akarom sem művészileg, sem eszmeileg vagy pláné politikailag elemezni, mint ahogy már annyian – nem elemezték! Csak fel akarom idézni, hogy Külváros-látomása nemcsak a József Attiláéval rokon, hanem a Dsida Jenőével is, nemcsak „A természet a maga módján itt is megtérít” motívumban és nemcsak abban a Hegyi beszédet idéző modorban, ahogy a költő az utcaseprőt megszólítja: „Testvér, ha üdvösségre jutsz, ne feledkezz meg rólam.” Eszünkbe jut Anouilhtól: „a szegénység és gazdagság nemcsak társadalmi-gazdasági kérdés, hanem metafizikai is.” Leopardi szerint: Il mondo e fango, vagyis „sár a világ”… Nem arról van szó, hogy a művész széppé akarja hazudni a nyomorúságos valóságot. És nem vagy nemcsak arról, amivel Sidney meghökkent: A költő nem állításokat közöl, tehát nem is hazudhat. A hazugság a történet és az életrajzíró dolga. E dologban René Wellekhez menekülök: „minden valóságos és tényszerű állítás fikcióvá válik, mihelyt egy művészeti alkotás kontextusában jelenik meg”3 

És itt lapul a kígyó a fűben!

Mint még ma is köztudott, az a kor az úgynevezett népi irodalom nagyarányú kibontakozásának a kora, a szociológiai és „reformer”-érdeklődés jegyében. Sajátságos módon elsősorban a paraszti népesség áll eme érdeklődés közepében, a munkás vagy lumpenszegénység életének irodalmias-szociográfiai feltárásai meg sem közelítik a falusi „cifranyomorúság” panorámaképeit. (Már csak ezért is több figyelmet érdemel Gy. Szabó Liber Miserorumja, és több Toller és Dsida-illusztrációja).

A korszak két legmegrázóbb szegénység-ábrázolása az Illyés Gyuláé; paraszti, sőt „mélyparaszti” témavilágból.

Illyés Gyula öt kötet vers után megírja 1936-ban Oroszország c. riportkötetét, azzal a bevallott szándékkal, hogy tárgyilagosabb, emberibb „imázs” kialakulását segítse a Szovjetunióról, a forgalomban lévő rémlátomások enyhítésére. Tagadhatatlanul tárgyilagos, de ugyancsak a felszínen maradó próbálkozás: fogadtatása többnyire semmilyen, vagy vegyes. Utána azonban 1936-ban kiadja a Puszták népe c. „korképet”, egy évre rá a Petőfiről szóló kitűnő életrajzi regényt és a Magyarok című naplójegyzeteit. Mind a két feltáró kötet címe demonstratív, szándékosan provokáló.

Várkonyi, aki különben nagyra tartja Illyés Gyulát és elismeri irodalmi működésének, sőt személyiségének is a rangját, így szól: „a Puszták népe a legkétségbeejtőbb könyv, amit magyar nyelven írtak… százezrek élnek eltemetve az élet olyan mélységében, mely rosszabb a sír rothadásánál, mert a fölötte s belőle élő tenyészetet is betegíti…” És idézi Kodolányi Jánostól, többek közt: „Kevés könyv van, amely úgy megrendítené a lelkiismeretet, fölkeltené a bűntudatot, … s oly ellentmondást nem tűrően szuggerálná a lélek pánikját – mint ez. Módszere a tudományos szociográfia párosítása az egyéni élménnyel, gyermekkori emlékekkel és érzésekkel”…

A másik provokáló című könyvről az irodalomtörténész is csak idézni mer, ez alkalommal Ortutay Gyulától: „A kép, ami a Magyarokból előtűnik, megbénít, megdermeszt, oly kérlelhetetlen és leverő. Egyre sötétebb, nehezebb, mozdíthatatlan tragikus magyarság-kép bontakozik ki. Egykéző magyarok, városlakó ember számára érzékelhetetlen pusztai cselédnyomor, a paraszti fatalizmus halálos terjedése a magyaroknál, növő szerzési vágy, öntudat a németeknél, magatudatlan, magyarsága parancsait nem ismerő magasabb társadalmi osztályok, a nyelv belső romlása: ez a kép” stb.

Nem akarok Illyés Gyula nemzeti romantikátlanító és deheroizáló szándékai mögé leskelődni; bár egyetértek velük, Beke Antal és Erdélyi Zsuzsa „átvilágítási” szándékait sem akarom ismertetni, hiszen végül is azért említem Illyés Gyula nyomorlátomásait, hogy összehasonlítsam Gy. Szabó Béla képkönyveivel. A különbséget nem is merem azonnal nevén nevezni, hiszen az idevágó szavak, mint „szeretet” vagy „szolidaritás” a mai buligenerációkból vihogást váltanak ki; használjuk tehát a „benső azonosulást”, elég tudákosnak hangzik. Erről van szó: Illyés Gyula láttatásaiban nincs benső azonosulás (hogy a „szeretet” és „szolidaritás” fogalmaira ne is célozzunk) a szegénység világával, csak fölény és fensőbbségtudat: – „lám, honnét tudtam ÉÉÉÉn felemelkedni!” Gy. Szabó viszont, mint József Attila és Dsida Jenő, nem fél szolidaritásélményének „krisztusi” színezetére hivatkozni: „Boldogok a lelki szegények, mert…” Noha itt a földön annál szerencsétlenebbek; és nehéz arra gondolnunk, hogy ők testvéreink; de – elkerülhetetlen. (Persze, csak akkor, ha az ember a nyomortanyáról jőve nem iratkozik be direkt a párizsi egyetemre.) Elkerülhetetlen, hogy a gyulafehérvári ezredéves székesegyház hajójának mély búgása-kondulása ne reszkettesse meg időnként legalább a tudatalattiját – ami a modern embernél a lelket pótolja – ha már nevében ott van az a Gy.

Amikor megismerkedtem a Liber Miserorummal, a Toller- és Dsida-illusztrációkkal, el-űképesztett, hogy mennyire elhallgatott művek, éppen akkoriban, amikor, azokban az években, állandóan zúgatott-csépelt főtéma volt a művészet társadalmi elkötelezettsége, szolidaritás a dolgozókkal stb. Faggatni kezdtem egy mindig vigyorgó, de sohasem közlő szebeni nagy műértőt: (Nagypolgári származás, teljes kisajátítottság, elhagyott, csúnya feleség, gyönyörű, másra terhelt kislány, legmagasabb színvonalú általános műveltség, és – élősdiség.) hogy van ez tulajdonképpen? … Nézze, itt van egy vita, tulajdonképpen Lessing Laokoónja óta folyik: lefordíthatóak-e a különböző művészeti ágak mondanivalói egymás nyelvére? Vissza lehet-e adni szövegben egy remekművű szobor vagy festmény közléseit? Na látja? A maguk Gy. Szabója illetéktelenül akart beszállani e vitába: azt szeretné, hogy kisded grafikáit költészetnek és filozófiának tekintsék, holott… holott… izé… tudja…

Más, korabeli műkritikusokból ennyit sem tudtam kiszedni. Évtizedekkel később viszont, pl. a Nagyvíz s más képek kapcsán csak félszájjal morogták: a grafika mégse festészet! Most visszagondolva elképesztőnek tartom, hogy majd hetven esztendő során legalább hetven festővel beszélgettem más képzőművészekről, de róla, ha jól emlékszem, mindössze három nyilvánult meg. Egyszer szóba hoztam valami kapcsán Kós Károlynak: idegesen szisszent egyet, s megrázta a fejét… Amikor egyik nagy, utolsó, nagyon gazdag, mondhatjuk nyugodtan, elkápráztató kiállítását rendezték, a terem ajtajában összetalálkoztam Vetró Artúr szobrászművésszel. Fejével a terem felé intett: „Hát – egy biztos: dolgozni kell! És sokat! És itt látható, hogy nagyon érdemes!” (Hangjának volt némi bűnbánó, gyónó színezete.) Végül, egy ritka alkalommal, amikor Nagy Imre műtermében üldögélhettem, hirtelen, bevezető nélkül, felnézett munkájából s megkérdezte: „Szóval maga szereti Gyé-Szabót? Mi? … Tulajdonképpen én is szeretem, de nekem egészen más a felfogásom a fametszetről, a rajzról, lehet, hogy még magáról a művészetről is”… Kis idő múlva, mintegy magának beszélve, még hozzátette: „Érdekes, rézmetszéssel nem próbálkozik… csak fával… kíváncsi volnék, hm…”

Meg is kérdeztem Szabó Bélát: Volt valami problémád Kós Károllyal? Kissé elkomorult, mintha valami nem szép ügyre emlékezne: „Amikor jelentkeztünk, Kós Károly azzal fogadott: A csikaszok! Mindig csak így emlegetett bennünket: A csikaszok! (Nem tette hozzá, rajta kívül ez még kire értődött).

Adott pillanatban annyira bántott, hogy a Liber Miserorumot se nem adják ki újból, se nem értekeznek róla, hogy elhatároztam: „Felfedezem”. Ám nehogy valamivel melléfogjak, megmutattam neki a nyers fogalmazványt, a méltatás súlypontjába a Faust zárókadenciáját vonatkoztattam rá:

Minden mi múló

Csupán hasonlat

Az el nem érthető

itt létbe olvad

A le nem írható

itt téve vagyon…

s úgy folytattam: „a legvégső kádencia, az ewig weibliche, a magasba vonó örök nőiség azonban elmarad, mert a művész egy olyan Faust, aki nem szorul arra, hogy lelkét az „örök női” megmentse!”

Rettenetesen felmérgelődött: „Nemcsak magadat csinálod ki ezzel a kultúrsznob lelkendezéssel, hanem nekem is ártasz!” Előtte összetéptem a kéziratot, elnevette magát: Várjuk meg türelemmel, ki lesz a következő, aki felfedezi a Miserorumot?

Például Murádin Jenő biztosan ismeri, hiszen könyvet is írt Gy. Szabóról, mégis itt kínos „továbbpasszoláshoz folyamodik!”: „melyről később még szó lesz”. 

Reméljük: a rejtélyes eredetű hírzárlatnak most már vége – végre! De hiszem, hogy 

az el nem érhető

itt létbe olvad.

Jegyzetek

1Könyv grafika Könyvművészet Erdélyben (1919–20011) Szerkesztette Kántor Lajos, Korunk, Kompress, Kolozsvár.

2Lásd a tárgyalt kötet 187–189., valamint 19. oldalán. Bár Gy. Szabó szakadatlanul metszette elő szójátékait is a körtefatáblák vésése közben, a művészetében elutasította a szójátékszerű építkezést, azt hogy „kultúránk” szójáték-kultúra lenne. (Szentkuthy: Prae.) Nem tudom, tőle ered-e az Utunk hetilap e jellemzése: Kis lap áll a nagy duma mentében, de gyakran idézte. Közszájon forogtak tőle például: Nagyvárad román nevének magyarosítása: Óragya… Az angol udvari borbély, ha valamiért duzzog, a God save the king-et, Isten óvja a királyt, így énekli: God shave the king: az Isten borotválja meg a királyt… Voltak morbidabbak is: Szegény ember vizel s főz. Egyszer Bukarestben, amikor egy bürokrata megkérdezte: Maga ki? – így mutatkozott be: Leonardo da Provinci.

330 évvel ezelőtti könyvtározó füzetemben bukkantam René Wellek (USA) tanulmányára, Irodalom, fikció, irodalmiság. Innét vettem idézeteim, hivatkozásaim többségét, fentebb a Sidney-ét is. Lásd még Ulrich Weinstein: Az irodalom és a képzőművészet összehasonlítása. Mindez a budapesti Helikon Világirodalmi Figyelő 1981/1. számában.