A hatvanas évek elején, egy évszaktalan napon, úgy alkonyattájt, majdnem megtörtént valami irodalomtörténet. – Hallottátok, hazatért! – mondta az akkor már Someşului, azelőtt még Micu Klein, még azelőtt pedig Mikes Kelemen utca egyetlen család kivételével színmagyar lakossága, mely állott prolikból, orvosokból, zenészekből és Rhédey grófból. Hazatért. Visszatért. Legalábbis az özvegye révén, mert ez az utca tudta, ki is volt Nyirő József, a székely apostol. Az ezüsthajú öregasszony éppen nálunk, a negyven szám alatti, hajdani suszterműhelyből kialakított „sufniban” telepedett le, és igen hamar elkezdte meggyökeresedő szokásokból kialakított életét, amely mintha a soha meg nem szakadt folytonosságot sugározta volna; mintha sosem, egyetlen percig sem élt volna a távoli Ibériában. Olyan otthonosságot árasztott maga körül, hogy nemsokára az egész utca csak Ilus néniként emlegette, kivéve Nándor bácsit, aki zsigerből utálta az úriasszonyokat, és csak „vén Lodobridzsidának” (Lollobrigida) titulálta választékos modoráért, amelybe csöppnyi kotnyelesség és határtalan kíváncsiság is keveredett. Még az eredeti Rhédey gróf is ilusnénizte, csak jóapám, az íróözvegyek és úriasszonyok nagy-nagy tisztelője méltóságos asszonyozta. Megérkeztekor kezdett egyre gyakrabban a lányához, Noémi szomszédunkhoz járni Ilu néni, a baronessz, gyakori vendége lenni udvarunknak Kocziányné Nyirő Réka két leányával (becenevükön Kunki és Cicpák), s ha idejük, no meg a magyar útlevélosztály engedte, Ildikó, budapesti leánya, valamint nagybányai főorvos fia, Csaba. Gyakori vendég lett nálunk Andor bácsi, a Fekete kolostor ifjú Dózsa Endréje, és mások, eléggé sokan. „Folyt az irodalomtörténet” Tamásitól Bánffyn keresztül Dsidáig, Ilus néni mindenkivel igyekezett szívélyes viszonyban lenni, és minden második mondata kezdődött, ígyen: „Az én drága Jóskám”. Bánffy egy „született úr” volt, „Jenőkének olyan fánkot sütöttem, hogy a tíz körmét is megnyalta, utána”, csak Áronka nem volt mindig szalonképes, mert ugyebár azt a présházat nem az én drága Jóskám, hanem (minősítő jelző következik) Áronka gyújtotta fel. Ilyenek voltak Ilus néni irodalomtörténeti „leckéi” akkor, amikor már a bölcsészkarra készülődve irodalmi vallomásokat akartam kicsikarni az özvegyből. Bevallom, azokban az időkben inkább olvastunk mi Thomas Mannt, Zolát, Stendhalt, mint erdélyi magyar irodalmat. És mégis, nagy segítséget kaptam én Ilus nénitől, mert hogy, hogy nem, határokon át is hazamentette halina kötésű, nyírott bárányok gyapját s távoli fenyvesek illatát idéző könyveit. Ha nem lettek volna fényképek róla, az Isten igájában fejezeteiből tudnám, mennyire érdemes volt elhagyni Isten szolgálatát ezért a „modern” szépségként is meghatározható asszonyért. Szép, látványos emberpár voltak, na! Ez a hasonlíthatatlanul nagy író a saját hazájában – persze, hogy éppen ott! – indexre került és lefasisztáztatott, bár csöppet sem volt fasisztább, mint azok a pályatársai, akik – később nagyon is beigazolódott igazságuk – annyira viszolyogtak a bolsevizmustól. A Jézusfaragó darabjai, a Havasok könyve, az Uz Bence, a Kopjafák stb., mind-mind olyan életterek ízeit hozzák, amelyek csak a Nyirő József sajátjai, de a legnagyobbat – a Néma küzdelem visszatekintve összefoglaló jellegű látnokságában vélem fölfedezni, amely „igazolja” Trianon „szükségességét”.

De hát én itt tulajdonképpen nem az irodalomról akartam szólni, hanem arról az asszonyról, akiért érdemes volt feladni Isten szolgálatát, aki miatt Nyirő „nem húzta az igét” tovább, odahagyván kidei magányát. Mert az öregasszony tudott ám szeretni másokat is, nem csak a drága jó Jóskámat. Szeretetének „tárgya” a hasonlóságon alapult, mert – szándékosan felejtettem el megemlíteni – ujjnyi vastag szemüveget viselt, akárcsak az öcsém: – Zolikám, hozz már két üveg bibarcfalvit – mondta ezt a kérőn parancsoló mondatot olyan bensőséges hangon, mint egy vallomást. Ez a mondat cseng vissza bennem azóta, hogy végleg elköltöztem szülőváro-somból, Marosvásárhelyről. Aztán Ő is elköltözött a Mikes Kelemen 40-ből, Méliusz József utalt ki számára az Írószövetségen keresztül egy akkori mérce szerint luxusnak mondható kétszobás lakást, amelyben aztán „nyoma veszett” – számunkra. Azt sem tudom, megérte-e az öcsém korai, méltatlan halálát. De ha igen, akkor el tudom képzelni ezt a magát teljesen soha ki nem adó özvegyet, amint elrejtőzik falai közé, és talán könnyek nélkül mormolja, de valahogy úgy, mint egy imát: – Zolikám, hozz két üveg bibarcfalvit… – mielőtt Ő is jobb létre szenderül, magával vive mindazt, amit igazán csak Ő tudhatott emlékeiben Nyirő Józsefről.

Kolozsvár, 2012. V. 21.