Vasúti sín mellett
jöttem idegennek
egy idegen világra,
tüzes vasúti sín
volt legelőbb kicsiny
talpam alatt a járda,
vasúti síneken
később hány idegen
messzi várost bejártam!
Írja talán legismertebb versében A szabédi nagyréten című költeményében Szabédi László, aki már itt is, éppen a veretes versforma által száll szembe azzal a világgal, ami akkor körbeveszi. A magyar irodalom jelentős verseinek egyikéből idéztem.
Bízvást állíthatom, mert olyan versről van szó, amelyben tartalom és forma úgy erősítik egymást, hogy a verssorok belső izzása még most, és itt a XXI. század második évtizedében is áttör azon az akadályon, amit olykor felejtésnek, máskor történelemnek, viharos korszaknak szokás nevezni.
Tartalom és forma szép és szerencsés találkozása azonban önmagában még nem lenne elégséges. Éppen a sorok visszafogott zaklatottsága mögötti gesztus, egy régóta ismert és nagyon is emberi gesztus teszi a szöveget maradandóvá. Ez a gesztus az, ahogy Szabédi megfontoltan nemet int. Nem hajlandó csakis a saját útját járni, és az önmagához való hűség az, ami számunkra fontossá teszi.
Nehéz eldönteni, hogy legtitkosabb óráiban mennyire tartotta Szabédi hivatalnoknak, dramaturgnak, nyelvésznek, egyetemi tanárnak magát. Az bizonyos, hogy itt, a fent idézett sorokban teljes vértezetében jelenik meg a költő, aki indulatait átalakítja, versbe emeli át.
Miközben jól tudja, hogy a költő, amíg költészet létezik, amíg embernek nevezhető antropomorf lény létezik a golyóbison, közéleti szereplő is. Ez a két, olykor párhuzamosnak tűnő vonal az, ami a költészetében, de egész életútjában is elválaszthatatlanul fonódik egybe.
Ám ez az összefonódás sem valósulhatna meg a NEM kimondása, a lázadás gesztusa nélkül. Csendes, de annál komolyabb és komorabb lázadás, amely előrevetíti azt a tragikus gesztust, amely az életre és a műre egyaránt kiteszi a pontot. Véglegesíti, lezárja és fel is emeli, egy másik szintre helyezi át azt, amit itt és most Szabédi Lászlónak nevezünk.
Mi történt volna, ha Petőfi, József Attila vagy éppen Szabédi nem indul el azon az úton, amelynek végigjárására tulajdonképpen senki sem kényszerítette? Nem tudni. De bizonyos, hogy a világra adott langyosabb válaszok csapdáit mindhárman elkerülték és céltudatosan haladtak végig a saját, az utókor számára eleve adottnak tűnő pályájukon.
A közelünkben Dsida talán éppen most írja le újra, hogy „feledd el arcom romló földi mását”. Szabédi arca, Dsida vonásai minden egyes olvasónak mást és mást jelentenek. Dsida azért írja le újra és újra, már valamiféle titkosabb, angyali nyelven, hogy megértsük, az arc, ami mindenki számára más és más, az időben az az arc az időtlenség felől nézve csupán egyetlen egy.
Itt és Most, ez a Másik, az igazi arc, az igazi Szabédi arca lebegjen a szemünk előtt. És ne feledjük, hogy ezt az arcot az önazonosság tudatának lázadó gesztusa emelte át: a legendába és tovább.
Elhangzott a kolozsvári Szabédi-napokon, a Szabédi sírjánál tartott május 11-i megemlékezésen.
