Ez itt a versem, semmit sem
tudok még róla, azt hiszem;
lesz benne igen és lesz nem.
Ifjú vagyok
és vén, nevem sem ismerem,
hát hallgatok.
Hisz nem több a nincsnél a van,
hajóként úszik el szavam
s visszatér, érkezik hamar;
csak holnap lesz,
ami volt, és ami most van –
már elveszett.
Szeretek vagy nem: egyre megy.
S hogy ér-e üdv vagy fenti kegy,
arról biz’ nem én tehetek.
Vagyok, mint rügy,
égnek fordított gyökerek,
hisz nem nagy ügy.
Feljön, eltűnik hirtelen,
csak köd, homály az értelem,
nem bódít Isten s szerelem;
értük égve
elégtem már egy reggelen,
mint a kéve.
Van nőm, bajtársam s birtokom,
örömre még sincs sok okom,
ha kérdik: mér’ szomorkodom? –
csak nevetek,
hisz boldoggá tesz zokognom,
ha más nevet.
Minden hely otthonom, s lehet,
helyem már sosem lelem meg,
hisz mély nyomorba döntenek
érdem s javak.
Bűn, erény nékem egyre megy,
hisz csak szavak.
Ez hát a versem, ez legyen
a hely, mely nem őrzi nevem,
hiszek, de nem reménykedem,
s e hit – átok.
Ha kárhozat az üdv: legyen!
Jézust kiáltok.