„Akik ismerték az ember kiválóságát, azoknak nem volt fogalmuk romlottságáról” – írja Pascal a Gondolatok 435. töredékében. E szöveghelyen Pascal az ember kiválóságát együtt tárgyalja „romlottságá”-val, mintha a kiválóság és romlottság egymást kiegészítő vagy egymást feltételező minőségek volnának. Az idézet azonban ennél többet állít. A „nem volt fogalmuk” felvezetés egy olyan ismeret hiányára utal, amely nélkül nem lehet érvényes ítéletet alkotni. A dolgok kizárólagos szemlélete megtéveszthet: az emberi jellem mibenlétét a kiválósággal magyarázni Pascal szerint redukció. Az idézet első tagmondatában Pascal azokat említi, akik számára az ember kiválósága az egyetlen ismert minőség. Van azonban egy ezzel ellentétes magatartásforma is: a romlottság. A romlottság (f)elismerése arra ösztönöz, hogy átértelmezzük, felszámoljuk az ember kiválóságának előjogát. Mert a romlottság az emberi jellem alapvető attribútuma. A romlottság létezik – mondja Pascal –, és tudomást kell vennünk róla. 

Az idézett töredék mellérendelő szerkezete és tartalmi kettőssége egyaránt jelzi, hogy Pascal szerint „az ember ellentmondásos lény, erő és gyengeség, nagyság és nyomorúság együttese, maga is, meg az a világ is, amelyben él” (Goldmann, 106.). Lucien Goldmann A rejtőzködő isten című könyvében tragikus látásmódnak nevezte Pascal töredékekből, mozaikokból álló filozófiai alapvetését. Goldmann a tragikus látásmód fő jellemvonását a kettősséggel, a rész és az egész viszonyának állandó tételezésével magyarázza. Mivel a világ mindig igen és nem, „a paradoxon az egyetlen mód arra, hogy érvényes dolgokat fejezzünk ki” (Goldmann, 106.). Goldmann többször hangsúlyozza, hogy a tragikus látásmód nemcsak Pascal filozófiájának sajátja; a filozófiai és irodalmi gondolkodásban egyaránt megtalálhatók elődjei éppúgy, mint modern követői. 

A feltevést, hogy a tragikus látásmód, illetve a hozzá társuló dialektikus gondolkodás napjaink irodalmi és filozófiai diskurzusára is érvényes lehet, az idei budapesti könyvfesztivál rendezvénysorozata is alátámasztja. A négynapos kulturális esemény (április 19–22.) mindenekelőtt metaforikusan közvetíti ezt a szemléletet. Mivel a programok olykor igen tág, ezért meglehetősen sematikus összefüggésekre mutattak rá, lehetetlen s talán nem is szükséges ezek egészét áttekinteni a jelölt aspektus bemutatására. Még a határolt értelmezés sem mentes bizonyos általánosításoktól. Ezt elkerülendő, nem szemléltetem azokat a külső körülményeket, amelyek feltehetően minden könyvfesztivál esetében egyformán adottak. (Tudjuk, hogyan áll össze egy ilyen rendezvény, a programot pedig bárki megnézheti.) Inkább a rendezvény közvetett céljára összpontosítanék. Két kérdésben foglalnám össze ezt: milyen a világ, amely e narratívákban tételeződik, s milyen lehetőségek függvénye a(z északi, déli vagy éppen általánosan európai) lét? Mint látni fogjuk, a kérdések megválaszolása során feltárt szempontok áttételesen a tragikus látásmód idézett jellemvonására reflektálnak. Hármat emelnék ki ezek közül. Az első szempont a könyvfesztivál díszvendégére és díjazottjára, Claudio Magrisra, a második a rendezvény skandináv vendégeire, a harmadik a könyvfesztivál keretében megrendezett Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljára fókuszál. 

A négynapos program összegez, a hozzá tematikusan kapcsolódó folyóiratok, önálló mellékletek a mögöttes tartalmat tükrözik vissza. A rendezvényen rögzült összefüggéseket jó esetben a szelektálás, elmélyülés követi. A kiadványok áttekintése már ehhez a folyamathoz tartozik. Ezért talán meglepő, hogy néhány már a fesztivál idejére elkészült, segítve a tájékozódást, megértést. Így a tömör ismeretanyaghoz azonnali visszacsatolás, teoretikus megközelítés társult. Néhány standon együtt volt jelen a folyóirat szerkesztője, az idézett, elemzett szerző s maga a folyóirat is. Elsősorban a Lettre magyar és angol tavaszi számára gondolok, de hasonló szándékot tükrözött az elsőkötetes szerzők fesztiváljának programfüzete is. (Míg az előbbi interjúkat, tanulmányokat, esszéket tartalmaz és az elsőkötetesek szövegeiből válogat, az utóbbi a meghívott alkotók köteteiből közöl szövegrészeket eredeti, angol és magyar nyelven.) Nézetem szerint ez azért fontos, mert a szerzőkkel folytatott többórás beszélgetés szubjektív hangneméhez és a közös referenciához (azonos kérdések: szerző-főszereplő analógiája, keletkezési körülmények, a kiadás lehetőségei stb.) a szövegek strukturális és tematikus különbözősége társul.

Összességében elmondható, hogy mindaz, amit a fesztivál és a folyóiratok feltárnak, értékes ismeretanyagot közvetít. De mely kategóriák szervezik – némi egyszerűsítéssel – a könyvfesztivál diskurzusát? Minek alapján válaszolhatunk átfogóan a felvetett kérdésekre? Azt gondolom, a tértapasztalatot tekinthetjük az egyik alapvető referenciának. Egy adott térség kulturális és történelmi emlékezete (Claudio Magris esetében szülővárosa, Trieszt, a skandináv vendégek esetében az északi régió, az elsőkönyvesek esetében a változó, mozgó tér) egyfajta szubjektív viszonyulást feltételez. Az önreflexív szempontok egy átfogóbb diskurzusba ágyazódnak be. A történelmi, társadalmi, szociológiai folyamatok ontológiai kérdéseket generálnak.

 

„A trieszti meridián”: 

Claudio Magris

Claudio Magris poétikájának meghatározó jellemvonása ez az „áthelyeződés”. A trieszti születésű (1939), Torinóban, majd Freiburgban tanuló germanista (Freiburg engem a híres „freiburgi tanulóévek” filozófiai diskurzusára emlékeztet), a trieszti egyetem németirodalom-professzora a fesztivál kiemelt díszvendége volt. Több rangos nemzetközi irodalmi díj kitüntetettjeként idén a Budapest Nagydíjat vehette át. Claudio Magrisszal a rendezvény ideje alatt sokszor találkozhattunk. Esterházy Péterrel pódiumbeszélgetésen vett részt, sajtótájékoztatót tartott, dedikált, majd az Európai Matiné záróbeszélgetésében láthattuk újra. (A matinén a norvég, 2009-ben Nobel-díjra jelölt Kjell Askildsennel, a szlovén–magyar Joze Hradillal és Claudio Magrisszal Barna Imre műfordító, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke beszélgetett.) 

Miért állhat Claudio Magris poétikája hozzánk közel? Magris megosztott világában a szabadság mögött rabság, a láthatatlan határok mögött keserű történelmi tapasztalat, a biztonság mögött kétely rejtőzik. Alapvető emberi értékek égnek el és semmisülnek meg, a békét (latens) háború fenyegeti. Igen, ezek a kelet-európai lét jellemzői, a kettős identitás feszültségének metaforái is lehetnének. S hogy nem pusztán poétikai fogás ez, hanem fizikailag és intellektuálisan is megélt tapasztalat, Magris opusának egésze bizonyíthatja. Tanulmányai során és műveiben Magris sokat foglalkozik Közép- és Kelet-Európa földrajzi, történelmi és kulturális megosztottságával, veszélyeztetettségével. Feltárta és leírta ezt a régiót, a „másik” Európát. S az „egész”-ben metaforikusan a „rész” írja újra önmagát, Kelet- és/vagy Közép-Európa valamiképp Trieszt kiterjedt mása. Amint azt a német könyvszakma békedíjának átadásakor Karl Schlögel megjegyzi, Magris számára szülővárosa, Trieszt „olyan volt, mint Európa, az egész világállapot tükre” (Lettre, 2012 tavasz). Trieszt, az egykori híres kikötőváros 1918-ban, majd 1945-ben periféria lesz, „a kijózanodás, az illúzióvesztés helyé”-vé válik. Mint a határ két oldalán, a centrumon és a periférián is egymástól elkülönülő, egymást megtagadó lét éli mindennapjait. Duna című híres könyvében (újabb magyar kiadása: Európa Könyvkiadó, 2011, fordította Kajtár Mária) Claudio Magris, a „trieszti meridián” (Karl Schlögel megfogalmazásában) bejárja a Duna menti országokat, próbálja megismerni azt a világot, amelytől elzárkóznak a határ másik oldalán élők. Mert „ami keleten fekszik, az sokszor komor, nyugtalanító, rendezetlen, nem nagyon sokra becsült. Van egy tendencia, hogy ami keleti, azt mindjárt valami negatívnak tartják” – írja. A nagyság és a nyomorúság (ti. Pascal) – mutat rá Magris – nemcsak nagy térségek között, hanem egy ország határain belül is megtalálható választóvonalak, mert „minden országnak megvan a maga keletje, amitől meg akarja védeni magát.” Magrisnál a szubjektum mindig kiszolgáltatott, a szubjektumot bekebelezi a világ. „A világ rendje, aminek örvendünk, nagyrészt rendetlenségen nyugszik, »gonosz szándékon«.” 

Irodalmi dominancia: 

jelenkori skandináv írók

Ami Magris számára keserű európai tapasztalat, a skandináv íróknál fikció. A könyvfesztivál egyik meghívottja, Janne Teller dán írónő Ha háború lenne nálunk című művében (Scolar Kiadó, 2012, fordította: Weyer Szilvia) legalábbis lehetséges szituációként dolgozza fel a háború és a diktatúra témáját, valamint a menekültek sorsát. De – hasonlóan más skandináv írókhoz – nem kívülállóként tekint az északi régiótól elkülönülő országokra, inkább a perspektíva megfordításán gondolkodik. Kívülről kellene szemlélnünk magunkat – jelzi –, hogy belehelyezkedhessünk a menekültek és kitaszítottak helyzetébe. Valószínűleg ugyanez a felhívás érvényes ránk is, kelet- vagy közép-európaiakra, akik a skandináv művek befogadása során nem tudunk leválni a saját, belső nézőpontunkról, így általában bizonyos távolságtartással figyelünk az északi irodalom szárnypróbálgatásaira. Talán nem véletlen, hogy a skandináv irodalomról való elképzeléseink szorosan kötődnek Skandinávia földrajzi helyzetének sajátosságaihoz, ahhoz az „északisághoz”, ridegséghez és tömörséghez, amelyet a művekben vélünk felfedezni. Az Európai Írótalálkozón elhangzott panelbeszélgetések résztvevői (Claudio Magris, Andri Snær Magnason, Pia Juul, Henrik Norbrandt, Konrád György és Jostein Gaarder) éppen a skandináv régióhoz tapadó előfeltevések módosulását sürgették. Hiszen Európával szemben Észak mint periféria most centrummá vált, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt: az északi írókat jóval nagyobb támogatások ösztönzik alkotómunkára, és az elismert írók száma is sokasodik. Ezért nemcsak Közép-Európa Kelethez és Nyugathoz való viszonyát kell újraértelmeznünk, hanem (amint a tanácskozás címe is jelzi) Közép-Európának az északi régiókhoz való viszonyát is. Annak, hogy a tanácskozást Csordás Gábor, a Jelenkor Kiadó igazgatója vezette, külön jelentősége volt számomra. Csordás Gábor jelenléte a fesztiválon egyfajta szimbolikus jelentéstartalmat hordozott. Mivel lengyel, cseh, szlovák, szerb, horvát, szlovén, román, angol és francia nyelvből fordít, műfordításai éppen azt a kulturális sokszínűséget fogják át, amelyet idén is jelképezett a könyvfesztivál. (Csordással egyébként Agneta Pleijel svéd írónő Lord Sohamár című regényének bemutatásakor újra találkozhattunk.)

Az északi irodalomhoz tartozó másik toposzunk Ibsen és Strindberg munkásságához kapcsolódik. Örömmel nyugtáztam, hogy Ibsen hatása, illetve a kulturális életben való aktív jelenléte a könyvfesztivál diskurzusában is visszaköszön (Ibsen a legtöbbet játszott drámaíró Shakespeare után). Az ELTE skandináv tanszékén zajló norvég fordítói konferencia különös figyelmet szentelt Ibsennek, így a Peer Gynt egyik magyar fordítóját, Rakovszky Zsuzsát is meghívta. Emellett Helge Ronning norvég író A lehetetlen szabadság – Henrik Ibsen és a modernitás című könyvének bemutatója is Ibsenre fókuszált. A szerző Ibsent mint a skandináv irodalom máig legnagyobb intellektuális egyéniségét határozta meg (Strindberg mellett). A könyv szerzője szerint Ibsen ma is a skandináv irodalom dominanciáját jelképezi; drámái Közép-Európában azért lehetnek máig aktuálisak, mert mindenkor érvényes kérdéseket fogalmaznak meg: lehetséges-e az egyén szabadsága, létezik-e egyenjogúság, mi az identitás, mit jelent a valahová tartozás. A világtól és a társadalmi élettől elzárkózó szerző pesszimizmusa kíméletlen válaszlehetőségeket fogalmaz meg. 

 

Narratív realizmus: 

Elsőkönyvesek Fesztiválja

Az Elsőkönyvesek Fesztiváljának fiatal nemzedéke sok mindent átfordított: a patriarchális viszonyt a női dominancia, a fikció fölényét a realitás, a művészi alkotómunkát a tanult írástechnika váltotta fel. Az empirikus valóságra korlátozott írások (kórházak, szeméttelepek, falu-város ellentmondása, blog) mellett antiutópiával (Vesna Lemaić, Szlovénia), fikcionális szövegekkel is találkozhattunk, de a művek legtöbbször a jelenkor átiratai. A meghívott svájci, horvátországi, romániai, szlovákiai, olasz, török stb. szerzők egyfajta narratív realizmus nevében alkotnak. Így a Budapesten élő szlovákiai Zuska Kepplová számára az írás amellett, hogy a személyes élettapasztalatok fikcióval való vegyítése, egyben a dolgok próbatétele is. Az írás az identitás megértésének egyik módja. Ezekben a szövegekben az utazás toposza élénkül fel (így Toine Heijmans holland szerzőnél), de van, aki az írás formájával, strukturális különbözőségével kísérletezik. A svéd Naima Chahboun például a próza és költészet között helyezi el a szöveget, középpont nélküli költészetet hoz létre, és a cím által Foucault-ra utal: A nemtudás archeológiája (anélkül, hogy működtetné ezt a relevanciát). A narratív realizmussal rokonságot tartó szövegek még keresik a karakter hangját, s tagadják ezt a besorolást, „I am a story teller, not a realist” – jellemzi prózáját Alessandro Mari olaszországi író.

Arra lehetünk figyelmesek, hogy ezen irodalmi formákban a szubjektív tapasztalat a jelen eseménysoraiból építkezik, de a fogalmak és jelenségek egyfajta intellektuális fenyegetettséget hordoznak: a könyvfesztiválon hallgatott beszélgetések konklúziója szerint a térbeli és kulturális idegenség soha nem egységet, hanem megosztottságot hoz létre.