Felettébb értékelendő gesztus az Előretolt Helyőrség Kiadótól, hogy az új kötetek publikálása mellett időnként kellő tisztelettel át-áttekinti a szerkesztőség az előttük járó generációk legkiválóbbjainak könyveit, hogy már jószerént hozzáférhetetlen munkákból csemegézve nyújtson át vagy újrakiadást, vagy tematikus válogatást azokból. Mózes Attila 13+1 érzelmes beszélyét tartalmazza például a Foglaló – egyfelől sajnos, hogy új szöveg nincsen benne, másfelől meg persze öröm, hogy ezek a szövegek legalább itt vannak egyben. Mózes műhelye kiapadhatatlan, remek esélyt adnak az újrafelfedezésnek régi írásai, ahogyan azt az előző évtized válogatásai és újrakiadásai mutatták (Napnyugati vándorlás, Céda korok történelme, illetve az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket díjazott második kiadása) – nagyon bízom benne, hogy az egy évvel korábbi Zsibvásár után a mostani kötet is jelzés, hogy végre készülődik. Hogy alakul ottan valami, és hogy nagyon figyeljünk.

A Foglaló tehát tematikus válogatás, Mózes szerelmet tematizáló-érintő, netán, ahogy ő maga írja a fülszövegben, érzelmes-erotikus írásaiból nyújt át egy nagyon tisztességes csokorra valót. Ezek közt van olyan darab, amely 1978-as kötetbeli megjelenése óta először kerül elő, s akad olyan is, mely a legutóbbi, Napnyugati vándorlás (Mentor, 2001) című gyűjteményes kötetben is szerepelt, az alcímbeli +1 pedig érezhetően a záró, a 2010-es Zsibvásár kötet nyitányából való Levél a szerető(k)nek, mely a novellák és elbeszélések beszédrendjét megbontva, ahogy a címében áll, már-már episztola-szerű levélbetét, személyessége, esszészerűsége megkülönbözteti a többitől.

Amiben viszont mindegyik egy, azt nagyon meg kéne gondolni, micsoda is: szerelem, érzelmesség, erotika? Na jó, most látom, ezt a szerelmes dolgot csak én írom le (már másodjára), a könyv peritextuális terében nem is szerepel, s reális lehetőségként valóban nem is nagyon kerül elő a szövegekben. Inkább akkor már a vágyakozás, ami meg érzésem szerint csaknem minden esetben inkább a birtoklásról szól, birtoklási vágyról, ki ural egy másik testet, vagy legalább ki képes hozzáférni még, vagy ahogy a kötetcím mondja, ki foglalja el/le, de ami azon túl van (hagyományosan gondolkodóknak: az, ami előtte kellene legyen) nem különösebben érdekes ám senkinek sem. Itt vannak a férfiak, akik ráhajtanak a nőkre, meg a nők, akik előbb vagy utóbb (többnyire minél előbb) engednek nekik. Mert ez a dolgok természetes rendje: a férfiak akarnak valamit a nőktől, a nők meg engednek nekik. Mert akkor hamarabb szabadulnak. Különb és különbfajta hímek tülekednek itt a nőstények kegyéért: amnesztiával szabadult köztörvényes, apák és hites öreg férjek(nek látszó „tárgyak”), külvárosi keményfiúk, nagykamaszok, újságírópalánták, ifjú színésztitánok, sőt még egy oroszlán is (na azért az nem egészen úgy...) – többnyire kétes elemek, vagy egyenesen megátalkodottak mindahányan. És persze amit tesznek a nőkkel, amint módjukban áll, az is lajstromozható (rémlik, hogy egyszer már olvashattunk ilyen lajstromot, talán Mózes, talán más szeretkezéseit lajstromozták – ha az övéit, tekintsék halvány rekonstrukciónak, ha másét, akkor pedig „mózesosításnak”): szóval smárolnak; egymás után nyúlnak; olyasmi történik velük, ami kamaszkoruk óta soha; értenek a kobrabűvöléshez; nem bírják ki egyiken sem; ritkán ötleteskednek vagy engedélyeznek kedvcsiholó ötleteket az ágyban; csak a célegyenesben gyorsítanak; nem kedvelik a pepecselő előjátékot; nem lehet őket „félbehagyni”; és persze nem maszatolnak, hogy most már csak ennyi álljon itt, mielőtt végképp zavarba jönnénk a különben ötletes, nyolcvanas évekbeli kültelepi szlenget beszélő, de a nyílt obeszcenitástól azért többnyire tartózkodó beszélők szövegeitől. A kültelki vagányok hangütése, mint a jellegzetes mózesi alaptónus ezekben a novellákban is domináns tényező. Ha pedig nem kültelki vagány (avagy hasonszőrű) valaki, akkor csakis Góth Gábor lehet – márpedig ezt az alterego-szerű pikarót aligha kell bemutatni a Mózes-filológiában jártasaknak. (Itt és most egyetlen novellában szerepel, A bádogbéka magányában.)

És ha már lajstromok, elégedetten lehet lajstromozni a novellákat. Hogy milyen jó, hogy végre válogatásban szerepel a legelső, még 1978-as, Átmenetek című kötetből az A és Z között, vagy az új ajánlást kapott Szememben árnyékkal virágzik – az egyetlen, ahol a nő az elbeszélő. Az olvasó még mindig, vagy már megint elégedetten csettinthet, hogyan sűrít elbeszéléskeretbe Mózes eposznyi fesztávolságú sorsdrámákat, mint a Jelentések a semmirőlben teszi, hogy milyen illúziótlanul és elfogulatlan mutatja meg a kültelki kamaszok világát a Csurdé-tóban, amely a könyv (és a Mózes-oeuvre) egyik legkíméletlenebb darabja. Az olyan finom művű, veretesebb, érzékenyebb darabok, mint a Facipő kisasszony vagy a Szerelem karakterükben pompásan illeszkednek az olyan mozgalmasabb, a kalandosság élményét is ígérő darabokhoz, mint pl. Az Oroszlán hava. De a karakterében felettébb különös, Krúdy-hagyományhoz mérten lebegős Szindbád örök utazása is helyet kapott a válogatásban, ami egyúttal azt is jelzi: nem éppen egyféleképp kell közelíteni ezekhez a tematika szerint „egyféle” Mózes-szövegekhez. Ennek megfelelően Mózes érzelmes beszélyeinek nem is lehet a fentieknél konkrétabb alapképletét megadni: vannak ezek a férfiak, akik magukról nem akarnak, illetve akikről az elbeszélő nem akar mást elmondani, mint ami azzal a bizonyos nővel kapcsolatos. Sajátosan egydimenziós alakok teremtődnek ezáltal, és talán épp ez a lépés leplezi le azt a fajta szenvtelen lazaságot, amely a nőt mint önmagában nem túl fontos tényezőt akarja lefitymálni, hogy ők csak trófea-mivoltukban volnának fontosak, mert hogy eggyel többet jelentenek – miközben ezek a férfiak itt éppen csak a nőkön, jobban mondva azon a nőn keresztül léteznek, különben nem túl érdekesek még ők maguk sem. Identitásuk a nőn keresztül teremtődik meg, akinek elvesztését, mert minden esetben erről van itt szó, komolyan megsínylik. Ezt nem titkolhatják – így aztán szép lassan lefoszlik az elbeszélésekről az a macsó máz, ami már a külvárosi nyelvtől kezdve szinte teljes egészében különben ellepi őket.

Mondhatjuk persze, hogy beleférhetett volna még ez-az, a Napnyugati vándorlás vagy akár az egész Vénasszonyok nyara is tokkal-vonóval, de hát teljesen rendben van ez a válogatás így is. Nagyon jó olvasnivaló, a magyar novellairodalom egyik legutóbbi hőskorának, a hetvenes-nyolcvanas éveknek igen emlékezetes teljesítményei, melyek főleg ezekben a novellaínséges időkben hatnak üdítően kontrasztosan, hiszen ízig-vérig kidolgozott kisprózák, nem legyinti meg őket a regénylés szele. Hogy most szerelmes, érzelmes, erotikus vagy másképpen provokatív – szinte már mindegy is. A lényeg, hogy emlékezetes olvasmány mindegyik darab, akár sokadjára is.

Mózes Attila: Foglaló. 13+1 érzelmes beszély. Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség Könyvek, Kolozsvár, 2011.