Csokonai híres versének sora csendül meg képzeletemben, és a REMÉNY szót önkéntelenül behelyettesítem az engem szüntelenül foglalkoztató ZENE szóval, vagy, hogy még közelebb legyek a hangzáshoz, a ZENÉM! hangcsoporttal. Ehhez járul egy, a zenei életben eltöltött bő HÉT évtized minden baja, gyönyörűsége és az életalkony immár kissé borús hangulata. Ma már másképpen látom a dolgokat, a világot, a Zenét (akárcsak bármelyik kortársam), és másképpen is ítélem meg a fiatalkori álmok, remények teljesülését vagy ködbe vesztét. Jól jön most Csokonai igaz, szép verse.

Pályánk elején még nem tudjuk, hogy a Zene is (Csokonai is mindig nagy kezdőbetűvel írja a Remény szót) „Földiekkel játszó / Égi tünemény”. Kezdetben csak a zene égi mivoltára figyelünk teljes szívvel, éppen ezért ezt veszítjük el a leghamarabb és egy életen át ezt keressük, hogy ismét rátalálva, végre lelki révbe jussunk. Azután „Istenségnek látszó” tisztelettel adózunk neki. Fúgákat írunk, szonátákat, szimfóniákat, sőt, még vonósnégyesekkel is áldozunk a Zene oltárán. Az egész zenepedagógia erre a már-már babonás tekintélytiszteletre nevel, sőt, kényszerít. Valamilyen módon mindenkit fogvatartó hagyományra alapoz: zene helyett zenetörténetet tanulunk, „alkotunk”. Újraéljük a nagy zenei korszakokat: a formák, a stílusok, az eszmék felújításával, néha csak amolyan felmelegítésével, vagy csak egyszerű átvételével. Nevezzük bárhogyan is e törekvéseinket, benne mindig a TISZTELET foglalja el a központi helyet. Stravinsky megállapítása ma még érvényesebb, mint volt valaha is: „… a tisztelet mindig meddő magatartás, és sohasem lehet alkotó tényező.” Vagyis: a tiszteletünkkel önmagunkat csapjuk be. A tiszteletben reménykedünk, Csokonai verssorait folytatva: „kit teremt magának – a boldogtalan. – S mint védangyalának – Bókol untalan. – Sima száddal mit kecsegtetsz? / Mért nevetsz felém? / Kétes kedvet mért csepegtetsz / Még most is belém?” 

Kezem a tévé távirányítóját tartva, ma is a nagy tisztelettel megélt zenei szépségélményeket keresi. A Karajan vezényelte szimfóniákat, a nagy szólisták virtuóz muzsikálását, a nagy Wagner-operákat. Ezeket bálványozzuk életünk során szüntelen. Mi magunk csodálkozunk, amikor észrevesszük, hogy bizony megfakult az aranyozás ezeken a csodás „szobrokon”. Szinte szégyelljük magunkat, hogy észrevesszük a csoda mögött mind jobban elősejlő emberi-művészi gyengeségeket, sőt, esetlenségeket. Fájlaljuk, hogy a fülünk hallatára hamvadnak el ezek a valamikori tüzek. Pedig milyen hatalmas lánggal lobogtak ezek a zenei máglyaraká-sok. Mágikus erővel ontották magukból a szépséget. Becsapottnak érezzük magunkat: megcsalt bennünket a Zene. „Csak maradj magadnak! / Biztatóm valál”, mondhatjuk Csokonai verssoraival.

Ha a tisztelet meddő, miért nem hagytuk a szeretetet érvényesülni, hiszen a Stravinsky-megállapítás is erre buzdíthatott volna minket: „Az alkotáshoz valamilyen dinamizmusra van szükség, valamilyen hajtómotorra, s vajon van-e hatékonyabb hajtóerő, mint a szeretet?” Mi a 20. században, a hajtómotorok korában ezt az egyetlen erőt mellőztük a zenében (művészetben). Pedig a „földiekkel játszó” Zene Csokonai szép szavaival: „Kertem nárciszokkal / Végig ültetéd: // Csörgő patakokkal / Fáim éltetéd, // Rám ezer virággal / Szórtad a tavaszt // S égi boldogsággal / Fűszerezted azt.”

Érzéketlenül mentünk el a zenei Édenkert fái, virágai, csörgedező patakjai mellett, mert ezeket, a Kis herceg tudósának lekicsinylő ajkbiggyesztésével efemereknek, rövidéletűeknek, tehát valahogyan érdemtelennek tartottuk a 20. század tudományosságának rendíthetetlen gőgjében. Egy kis, könnyű dalt (virágot) komponálni csak nagyritkán és titokban sikerült. A schuberti zenei patakcsörgedezésre még gondolni sem mert volna senki a technika, az elektronika világában, és arra, hogy tavasz is van és boldogság is, végképp nem maradt idő és erő. Minden bajunk, gondunk a szeretet hiányából eredeztethető. A Zene is emiatt hagyott el bennünket. De nem hagyta el a mai fiatalokat. Ők hisznek a Zenében is kifejezésre juttatható szeretetben. Kis „rőzseláng” dalokat írnak, énekelnek, gitároznak a maguk gyönyörűségére, és ebből mindenkinek jut szépség, boldogság. Ők nem tisztelik, hanem SZERETIK A ZENÉT: HISZNEK SZÉP SZAVÁNAK.