– Mákszemnyi gyerek voltam, amikor már könyvet akartam, és a legszebb álmom az volt, hogy egyszer könyvtáram legyen. És képzelje, gyerekként elkezdtem gyűjteni a könyveket, és olvastam, amennyit csak lehetett. Akkor sok időm volt erre. Nem nagyon jártam játszani, futballozni. Időm volt, türelmem volt, hát olvastam. Persze, ahogy nőttem, ez mind nagyobb méreteket öltött. Azt lehet mondani, hogy ma is részben abból élek, amit középiskolás koromban összeolvastam, nyilván, ami addig volt. Ami azután jött, hát azt már később szedtem föl. Viszont a lényeg, mindaz, amivel az ember megalapozza az európai műveltségét, az már készen volt az én gyermekkoromban. Minden anyagi erőforrásomat könyvvásárlásra fordítottam, hogy hozzájussak ahhoz, ami fontos volt, hogy legyen, ahonnan elindulnom. Ez nagyon fontos: nem mindegy, hogy mivel kezdi az ember, mivel alapozza meg a saját indulását. Mindig, minden alkalmat erre kihasználtam, és főleg erre használtam. Ilyen körülmények között elég hamar elkezdtem írni magam is, írogatni mindenfélét. Kezdettől fogva, érdekes módon, az irodalomban a vers meg a dráma vonzott. Drámába nem fogtam bele, de verset elég sokat írtam, sőt, nagy terjedelműeket, amiket persze már rég eldobtam, alig emlékszem rájuk, de megvolt a kezdet. Ezzel dolgoztam be magam – nem az irodalomba, de az írásba mint cselekvésbe.

 

– Ne felejtse el, hogy ’43-ban én már elég érett voltam, hogy úgy mondjam. Kölyökkoromban az volt a szerencsém, hogy franciául elég hamar megtanultam – ragadt rám a francia nyelv, mindig azt mondtam, hogy c’est ma deuxième langue, a második anyanyelvem –, úgyhogy azokban az időkben, még a vasfüggöny lebocsátása előtt, amikor a középiskolát már elvégeztem, a kezdő egyetemi években sikerült nagyon sok értékes francia kapcsolatot kiépítenem, amit mind én kezdeményeztem. Egyszerűen nevekkel és címekkel találkoztam a lapokban, és elkezdtem, mint ahogy fiatalemberhez illik, bátran írogatni az illetőknek. Furcsa módon, s ez azóta is lecke számomra, mindig mindenki válaszolt. Európában ma már nem szokás válaszolni. Kölyök voltam, nevem sem volt, de mindig, minden neves, meglett ember válaszolt, mégpedig nagyon komolyan, alaposan. Küldözgettek nekem lapokat, még könyveket is, úgyhogy sok mindent olvastam. Ugye, Franciaországban akkor történtek a bajok, a német megszállás stb., de felvettem a kapcsolatot a meg nem szállt területeken levő francia folyóiratokkal – a fontosabbak ott voltak akkor –, azokat nekem rendszeresen küldözgették. Én akkor – hogy mondjam? – à jour voltam a francia irodalommal. Így került a kezembe Paul Éluard. Később személyesen is megismertem – Kolozsváron méghozzá! Ez már később volt, valamivel a változás után. Mint kommunista, akkoriban bejáratos lehetett, és járt ide, a KGST-országokba, de ez valamivel később volt, ’47-48-ban. Mondhatni, hogy akkor idegenvezetője voltam Kolozsváron Paul Éluardnak. Na, de amikor megismertem őt, csak a verseivel találkoztam, a név teljesen új volt számomra, akkor még nem volt olyan híres, és... hát költő volt, ugye, ezt éreztem, én meg kezdő műfordító, fordítani kezdtem a verseit, és mivel akkor már... ’42-43-ban kapcsolatba kerültem a Helikonnal a saját verseim révén, amelyeket elég rendszeresen közölt, amíg létezett, így hát ezeket a fordításokat is közreadták. Annyira új dolog volt ez, én nem tudtam róla semmit. Írtam Benedek Marcellnek Pestre, aki akkor egy kiadónak volt a lektora – ennél a kiadónál volt nekem verseskötetem is, ami már nem jelent meg, mert a háború beleártotta magát –, szóval írtam neki, kérdezve, hogy ki ez, mi ez, ő meg válaszolt, hogy még annyit sem tud róla, mint én, pedig ő főleg franciás volt, nagyon tájékozott ember; na, így kezdődött Benedek Marcellel is az ismeretség.

– Csak úgy, megtanultam. Rám ragadnak a nyelvek. Az iskolában volt francia nyelv, első gimnáziumtól, tehát nyolc éven keresztül tanították. Latin volt harmadiktól, és ötödiktől volt egy második nyelv, ami számunkra a német volt.

– Úgy, hogy érdekelt. Engem a nyelvek érdekelnek, maga a nyelv mint olyan, mint jelenség érdekel, most az európai nyelvekről beszélek. Könnyen tanultam, és főleg a latin ágat. Annak idején, mint középiskolás, Kolozsvár legjobb latinistái közé tartoztam, aminek óriási előnyei voltak számomra. Nemcsak az, hogy később könnyebben tanultam az újlatin nyelveket, mert főleg azokkal vagyok ismerős, az angolt-németet nem számítva, de azokkal valamennyivel, kivéve a mellékágakat. Na már most, Márkos Albert tanárom egyúttal a könyvtár őre volt a kolozsvári Unitárius Kollégiumban, ahova jártam, s amelynek csodálatos könyvtára volt. S nekem olyan becsületem volt, hogy ott bármit megkaphattam; amit a felnőtteknek nem is adott ki az öregúr, nekem szó nélkül kiadta hazavitelre. Olyanokkal foglalkoztam, mint például Körösi Csoma Sándornak az eredeti, őskiadású tibeti nyelvtana. Ilyen előnyeim voltak. De a másik előnye, aminek még ma is, sokáig hasznát láttam, hogy nagyon könnyen tanultam az újlatin nyelveket. Mikor az elsőket tudtam, a többi aztán szinte magától jött, azt lehet mondani, mint például a portugál, teszem azt, amivel én nagyon furcsán kerültem kapcsolatba, oly módon, hogy ’53-ban, amikor itt volt a Világifjúsági Találkozó Romániában, nagy volt a probléma, rengeteg tolmácsot kellett oda küldeni. Engem spanyol tolmácsnak küldtek el akkor, és amikor odakerültem, az a kellemetlen meglepetés ért, hogy kiderült, nincs portugál tolmács. Márpedig vártak – portugált nem is sokat, mert csak tizenegy jött, de jött több mint száz ember Brazíliából. Itt volt a nagy probléma: most mi legyen? És nem tudom, miért, megfogtak engem, és odaraktak főtolmácsnak. Én prüszköltem, tiltakoztam, hogy nem tudok egy szót sem portugálul, de nem úsztam meg. És így kerültem a portugál nyelvvel kapcsolatba. Fordítottam középkori spanyol nyelvből is, számon tartott hispanista vagyok a budapesti spanyol követségen, mert egyetlen magyar voltam mifelénk ezen a téren.

– Nem üzleti szempontok szerint fordítottam. Azt fordítottam, ami nekem tetszett, ami engem valamilyen szempontból érdekelt. Így kezdtem és így is folytattam. Nagyon ritkán történt meg, hogy felkérésre fordítsak. Általában magamnak fordítottam. Azt válogattam, ami nekem tetszett. Például amit régi spanyol nyelvből fordítottam. Más nem foglalkozott vele. Engem az érdekelt. És pontosan azért, mert nehéz, mert egy tulajdonképpen már félig halott, levitézlett nyelvből kellett fordítanom, azzal kellett megküzdeni, s ez volt számomra az izgalmas. Hát ilyen vállalkozásaim voltak. Meg Marivaux, meg a Shakespeare körüli ügyek, nemcsak Shakespeare, hanem a korszak, ami bekerült az Apokrifákba (Írhatta volna Shakespeare. Marosvásárhely, 2012), meg más is, ami engem érdekelt, és amit fontosnak tartottam. Én azokat is fontosnak láttam. Nem üzleti szempontból, mert ha úgy vesszük, Shakespeare-t olyan sokan fordították, hogy nem is volt rá szükség azok után kullogni! Engem más szempontból izgatott. Az én Shakespeare-emet akartam fordítani magyarra, ami, mondom, a magamé. Az, hogy akadt rá kiadó is, az plusz öröm számomra, hogy nem hiába, nem a fióknak csináltam csak. De van, amit most is őrzök a fiókban.

 

– Nem; kivéve egyetlen egy esetet, amikor Sütő Andrással együtt fordítottuk A baltát Sadoveanutól. Ez az egyetlen koprodukciós munkám. Inkább a kiadó kívánta, mert az egy speciális, moldvai, népies nyelv volt, ami tőlem távolabb állt, és Sütőhöz közelebb, ha nem is a moldvaisága, de a népisége. Ez hozta létre a közös munkát. 

– ’67-68 fordulóján. Marosvásárhelyre már azelőtt is sűrűn átjártam, és mindenkivel kapcsolatban voltam, kezdettől: bizonyos értelemben együtt nőttünk fel – az irodalomban – az akkori szerkesztőivel. Természetes volt, hogy ide jöttem, és az is, hogy az Igaz Szó fele mentem. A vörös években verset nem írtam, kritikát és fordítást közöltem. Amikor a változás történt (a kommunisták hatalomra jutása), én már nagyocska voltam, és minden érdekelt: szociológia, filozófia, már tizennégy éves korom óta. Voltak bizonyos elképzeléseim, volt bizonyos világnézetem... Amit a változás ígért, abban többé-kevésbé hittem. Hittem abban, hogy ebből valami jó dolog lesz, amikor vége lett a Hitler által fémjelzett korszaknak, amit tiszta szívből gyűlöltem. Ez a reményem hamar elmúlt. Megpróbáltam ebbe az új világba, az akkor még meg sem született, de remélt új világba beledolgozni magam, és az elején egy pár vers erejéig sikerült is; még próbáltam erőltetni egy darabig, összehoztam egy kötetet, amiről aztán lemondtam, nem is jelent meg soha, jobb is így, nem is szívesen venném most kézbe. Amikor elkezdtem másképpen és tisztábban látni, hogy ez a világ tulajdonképpen milyen és merre tart, akkor abbahagytam, mert azt mondtam, hogy ennek nincs értelme. Amit én szeretnék, azt nem lehet, sőt, egy adott pillanatban már veszélyes lett volna őszintén írni. Aki akkor élt, az tudja. Szóval abbahagytam... Írtam még kritikákat, fordítottam ezt-azt-amazt, és létrejött a Magyar Opera Kolozsváron. Már régóta zenével is foglalkoztam, most is nagyon szeretem az operát. Akkor átmentem oda. És mivel akkorra már elvégeztem a jogot, beiratkoztam a Színművészeti Intézetbe, rendezői szakra, és elmentem az Operába segédrendezőnek. Később lettem aztán irodalmi titkár, és változatos minőségben ott voltam szinte tíz évig. Onnan kerültem aztán vissza az irodalomba. 

– Én szerettem az Igaz Szót. Jó közösség volt, tehetséges, egy nyelven beszélő emberek, nem volt senki begőzölt. Később Hajdu Győző igen. Az elején ő sem volt. Normális ember volt, csak később, amikor politikai álmai kezdtek lenni, akkor borult ki magából. De akkor már főleg azzal foglalkozott, a lap rám maradt, mi csináltuk a lapot tovább, ő fenntartotta magának az ünnepi számokat, meg amiket kötelezőnek tartott, a többinek meg a politikai kontrollját. Azonkívül mi csináltuk a lapot. És az a lap jó volt. Ha meggondoljuk, milyen körülmények voltak, cenzúra... én tudom, mert a cenzúrával főleg nekem kellett veszekednem. Hajdu Győző a maga kontrollját gyakorolta, még a cenzúra fölött is, a maga szupercenzúráját. Ennek ellenére jó néhányszor találtunk olyan megoldást, hogy a cenzúrát is rá tudtuk venni: mondjon le az ellenkezéséről. Jópár fontos esetben is, például Sütővel kapcsolatban. Tehát nincsenek rossz emlékeim a lapról; rossz emlékeim vannak bizonyos kényszerekről, de ezek inkább rossz momentumai voltak a lapszerkesztésnek. Általában a munka jól ment, derűsen, összhang volt a szerkesztőségben, tudtuk, hogy mit akarunk, mit lehet, mit kell, mi az, amit muszáj, s mi az, amit lehet követelni. 

– 1992-ben megalakult a Mentor Könyvkiadó. Jánosházy György egy ideig sorozatszerkesztőként vett részt a kiadó munkájában. 

– A Mentorral jó kapcsolatom volt és van ma is. Mindig arra törekedtem, hogy lehetőleg jót közöljek, jó körülmények között, és úgy jelenjék meg, ahogy én akarom, ha könyvről van szó. Az utolsó pillanatig szemmel akarom tartani. Ez csak úgy volt lehetséges, ha egy városban lakom a könyvkiadóval. Én kezdeményeztem pár sorozatot. Az egyik volt a Mentor Művészeti Monográfiák. Megterveztem, igényes, európai külsőt szántam neki. Tudtam azt, hogy kikkel lehet dolgozni, akiktől minőségi munkát lehet követelni, akikkel szót is értek; volt egy-két vitám szerzőkkel, de akkor is keresztülvittem, amit akartam. Abban a pillanatban, amikor olyasmi történt, amit nem én akartam, akkor lemondtam. Azt mondtam, azt már nem én teremtettem, arra nem teszem az én nevem, arra tegye más. Így volt a másik sorozattal, a Könyvbarátokkal is.

– Hát igen, ezt évtizedekig betartottam. A nyolcvanas években kezdtem újra írni. Tudja, miért? Évtizedekig nem csináltam, de közben verssel is volt dolgom, irodalomban éltem. Felgyűltek bennem dolgok, és közben a légkör is kezdett változni egy kicsit, már hasadékok is keletkeztek a szőnyegen, ami beburkolta az egészet, akkor kezdtem ismét – az elején még lassan, hébe-hóba – írni egy-egy verset, s aztán belejöttem... Ez volt az önkifejezési formám, ez, amiben az ember beszél, tudja. A versírás, az olyan. Annak a számára, aki arravaló. Olyan, mint a „Jó napot”. S elkezdtem aztán rendszeresen – nem túlhajtva, nem ragaszkodom ahhoz, hogy évente egy vagy két kötetem jöjjön ki. Az én példaképeim azok, akikre ilyenkor mindig gondolok: a franciák között voltak ilyenek, hogy egész életükben írtak egy vékony kötetet. Na de annak mindmáig súlya van a francia irodalom történetében! Elgondolkodtató, hogy mi a költők sorsa. Például Petőfi. Hány versét tartják számon? Mitől nagy Petőfi? Nem attól a vastag kötettől, nem; attól a tíztől, ami a fontos benne. Adynál is ugyanez a helyzet. Nem szabad ezt hajszolni. Ne legyen sok: jó legyen.

– A szonett egy tökéletes forma. Én szeretem a rendet, harmóniát a zenében is, nem szeretem, amit mostanában csinálnak: csupa zörejből, lármából áll. Mozartot szeretem, Bachot, Beethovent, azokat szeretem, akik egy összeálló, harmonikus világot tudtak létrehozni. Az irodalomban is. A szonett az irodalomban, a versben az a forma, amely egyrészt az embert mértéktartásra kényszeríti, mert tizennégy sor, nem lehet bőbeszédűsködni. Azonkívül az egésznek van egy olyan beosztása, ami megfelel az aranyszabálynak, tökéletes egyensúlyt biztosít az egészben, amelyet nem szolgai módon kell betartani, legalábbis egy modern költőnek, de ami mégis arányt teremt a mondanivalóban. A költőt a forma, ha jól alkalmazza, fegyelemre, harmóniára kényszeríti. Kell a szabály. Nem olyan szabály, amit az irodalmi bürokrácia kitalált; az a szabály, amelyet az embernek, a művészetnek a kötelező belső fegyelme követel meg az embertől. Ahogy az embernek kell legyen gerince, annak is kell: itt kezdődik és végződik. És kellenek az arányok, mert ha nem, akkor torz lesz, akkor vagy alul rövid, vagy felül rövid, vagy mit tudom én. Mint az ember is. Ez tökéletesen megvan a szonettben.

 

– Én mindegyiket elfogadom, de az én számomra a szonett volt az a forma, amiről úgy éreztem, hogy megfelel. És arra is alkalmas, ugye, hogy a lírát drámai formába öltöztesse. Kisgyermek voltam még, amikor szöktem ki az ablakon, hogy színházat láthassak. A színházat szerettem, benne éltem, benne élek azóta is. A dráma mint olyan mindig vonzott, és ösztönösen – nem valami elméletből – a szonettet is mindig drámai kifutással építettem föl, azaz úgy, mint egy kis drámát. A novella is tulajdonképpen elbeszélésbe öltöztetett dráma, más, mint a regény, más a formája, más a belső felépítése. Ez a helyzet a szonettel. Ez nem kötelező. Lehet ilyen, olyan, amolyan módon is elgondolni, de én így éreztem a magaménak, ha drámai kicsengés felé építem föl, tehát valamelyest a drámára emlékeztető csattanóval kell befejezni. Ugyanakkor ez zenei forma is: mint ahogy a szimfóniában van négy tétel, ennek is van négy szakasza, tehát van zenei formája is az egésznek, amit érvényesíteni kell. Ezért vagyok a rímes verselés híve is, a jó rímes verselésnek, mert szükség van arra a zenére. A költeményt valaha énekelték. A vers édestestvér a zenével. Jó pár évtizede megfosztották, sajnos, a zeneiségétől a verset, elég nagy hiba, rövid életű is lesz ez, mert nincs, ami megtartsa. Zene nélkül nincs költészet. Persze a zene sokértelmű dolog, nemcsak a rím adja! Néha ront rajta. Én ezért kötöttem ki a szonett mellett, és, tegyük hozzá, nagyon érdekes, hogy egyes nagy népek költészetében, mint például a spanyol is, teszem azt, a szonett még ma is él, és újra és újra felbukkan, sőt, még minálunk is van egy reneszánsza, Nem, a szonett halhatatlan. Mert a jól művelt szonett telitalálat: nem tud meghalni. 

– Nézze, én tanítottam egy évig a kolozsvári Színművészeti Intézetben. Ez olyan korban volt, a negyvenes évek végén, amikor a régi egyetemek módjára, maga állapította meg az intézet, hogy mit tanít. A színjátszás történetét tanítottam, amit ott fontosabbnak tartottam a drámatörténetnél, és tartanék ma is, mert a színésznek ez a fontosabb. Az akkori körülmények között nehéz volt összeszedni az anyagot, de izgatott, mert új, mert érdekes volt. Később, 20-25 év múlva összefutottam volt diákjaimmal, akik még emlékeztek az órákra, tehát bizonyára jól csináltam. Ha jól csináltam, az azért volt, mert engem is lelkesített a feladat érdekessége és fontossága. Na, ezt egy évig csináltam, és rájöttem, hogy én nem tanításra születtem. Még egyszer, a kilencvenes években volt egy olyan ötletem, hogy a Soros Alapítványnak javaslom egyfajta fordítói szakkollégium létrehozását, ahol tanácsokat adhatnék az ifjú műfordítóknak, irányíthatnám őket, de erre nem kerülhetett sor.

– Bár eredetileg nem állt szándékomban lefordítani őket, elővettem Shakespeare két „slágerét”: a Rómeó és Júliát meg az Othellót. Azért nem akartam foglalkozni velük, mert már létezik nagyon jó fordításuk, de nem bántam meg, hogy meggondoltam magam. A Shakespeare-fordításokkal többek között az a célom, hogy színpadon jól mondható szöveget adjak a színészek kezébe, és azt hiszem, ezt a Rómeó és Júliában is sikerült elérnem. Elővettem Marlowe Tamerlánjának lefordítatlanul maradt második részét is. Volna még tehát tennivaló, csak egészség is legyen hozzá.