Tarhold Ignác kissé idegesen kezdte a napját.
Érthető, hiszen munkahelyügyben volt találkozója tíz órától. Állásinterjú. Már régóta munkanélküli, családja nyakán, harmincegy évesen. Két egyetemi diplomával. (Nem mintha szülei az egyetemi évei alatt ráköltött pénzt befektetésnek vették volna, valami haszonra várva. De hát legalább élni tudjon a saját lábán. Ne az ők nyakukon. Már az is haszon volna.)
Tarhold Ignác nyugtalanul aludt, izzadtan ébredt. Valami furcsa álma is volt, hogy lett munkahelye, bement a főnökéhez két szabadnapot kérni, és nem kapott. Még mit nem, mondta neki gúnyosan az álombeli főnöke.
Még jó, hogy felébredt. De így is ideges volt. Félelem szorította gyomrát. Pedig nem volt igazán semmi veszítenivalója. Felveszik vagy nem. Ennyi.
Kiment a fürdőszobába – elsőnek ébredt – és jó hideg vízzel megmosta az arcát. A végén beletemette arcát a kellemes illatú törülközőbe, jól esett neki. Nem is súrolta, csak hagyta, hogy a törülköző beigya a vizet.
Amikor belenézett a tükörbe, látta, hogy baj van.
Nem voltak arcvonásai. Véletlenül lemosta őket – mivel nem súrolgatta a törülközővel, kizárt, hogy levakarta volna magáról. Gyorsan szembespriccelte magát még egy kevés hideg vízzel, majd belenézett megint a tükörbe, hátha. De nem. Megcsípte arcát, meg is jelent egy piros folt rajta, de hiába. Egyértelművé vált: többé nincsenek arcvonásai.
Már nem csak a félelem, a pánik is a gyomrát szorította. Leült a vécére, gondolkodott. Hitetlenkedve rázta a fejét, tenyerébe temette arcát. Megpróbált megnyugodni. Miután lehúzta a vécét, gyorsan megborotválkozott – pedig nem is volt borostás. De remélte, hogy a pengével lehúzott borotvahab alól arcvonások fognak előtűnni.
Hát nem. Ugyanúgy sima semmi. Nem ismert magára.
Kint már a reggelit tálalta az édesanyja, az apja tasakos teát lógatott a kedvenc csészéjében gőzölgő forró vízbe. Döbbenten néztek rá – de felismerték pizsamájáról, hangjáról –, míg ő sírva mesélte, hogy mi történt. A beülő csendben anyja elkeseredve tördelte kezét a törlőrongyba, apja tekintete mereven süllyedt a színeződő forró vízbe, kezdett elege lenni az egészből. Főleg a fiából.
– Mindig csak a fuzsitusság, a fejetlenség! – sziszegte végül dühösen, vörös arccal, belecsapva a kanalat a csészébe.
***
Lencse Zoltán sok mindent tapasztalt hosszú káderosztályos karrierje folyamán. Nem könnyű emberekkel dolgozni.
Ma is jól emlékszik arra az esetre, amikor az állásinterjúra jelentkező, villogó tekintetű fiatalember átadta neki az önéletrajzát.
– Ne haragudjon, de mivel ez irodai munka, nagyon fontos a helyesírás ismerete! – szúrta oda egy kissé gúnyosan a lelkesen bólogató jelentkezőnek, miután végigfutotta a lapot. – Maga meg egy nagyon durva hibát ejtett itt a hobbyk, különféléknél.
– Nincs ott semmiféle hiba, ez az én igazi kedvenc időtöltésem, nagy tapasztalatom van benne – vetett egy pillantást a fiatalember a felmutatott lapra.
Lencse Zoltán újraolvasta, és kirázta a hideg.
Hobbi: tanulok, fejlődöm, figyelek – emésztem a halottakat.
***
A végén már majdnem örvendett, hogy keresztapja kapcsolatain keresztül felvették a városi szállodához, a recepcióra. Két egyetemi diploma mellé talán nem a legtesthezállóbb, de az idegennyelv használata miatt egészen értelmiségi munka. Néha londínerkedett is, cipelte a vendégek bőröndjeit, taxit rendelt nekik, ébresztette őket telefonon – jól jött a borravaló csekélyke fizetése mellé.
Egy reggelen hatalmas cirkuszra ébredt a szálloda. Az egyik vendég, a harmincéves osztálytalálkozójára hazaérkezett ausztrál állampolgár hajnalban lődörgött be a bankettről, és fél órai tanácstalan jövés-menés után jelentette felháborodva: eltűnt a szobája.
Hamarosan az alkalmazottak elnéző, kissé gunyoros csitítgatása pánikká alakult: a 308-as szoba valóban eltűnt! A lift melletti második ajtó immár a 310-es számot viselte – a többi szoba pedig mind ott volt a szokásos helyén. A 308-as nem volt egy emelettel lennebb vagy fennebb se, egyszerűen eltűnt, szőröstől, bőröstől, ágyastól, fürdőszobástól, légkondicionálástól.
Az ausztrál állampolgár egészen ellenszenvesen viselkedett, a szobában maradt értéktárgyai felborzolták idegállapotát. Nem lehetett hatni rá szép szóval, higgadt nyugalommal. Végül a felidegesedő recepciós nem bírta ki, és tett egy gyanúsítással felérő megjegyzést, miszerint a kliens szobafoglaláskor aláírásával vállalta, hogy elmenéskor hiánytalanul átadja a szobát.
– Arcátlan paraszt! – ordította válaszul a meggyanúsított ausztrál állampolgár.
A lemosott arcvonású recepciósnak nagyon rosszul esett. Két egyetemi diplomája mellé ne nevezze senki parasztnak.
***
Lencse Zoltánné elszorult torokkal várta a viszontlátást. Ez maradt élete nagy szerelméből: tíz évente egyszer találkoznak, beszélgetnek. Igen, az osztálytalálkozón, amikor ő is hazajön. Távol van Ausztrália. Messze sodorja az élet egymástól az embereket.
Ejh, ha még egyszer újra lehetne élni az életet!
Vajon akkor is dacosan nemet mondana?
A férjével, Lencse Zoltánnal csak egyszer beszéltek erről a dologról, pontosan tíz éve. Azóta se. Ott van köztük, de nem mondják ki. Akkor az egyszer, azon az őszinte, hosszú éjszakán férje szemébe vágta: mi bizony teljesen elhidegenültünk egymástól.
Lencse Zoltánt akkor nagyon kirázta a hideg. Szakmai ártalom: nagyon érzékeny a nyelvtani hibákra.
***
Hildáéknak egyszer csak úgy lett egy plusz szobájuk. Csak úgy! Fürdőszobával együtt, ami ebből a plusz szobából nyílt, tusolóval. Kád nem volt benne.
Férjével megbeszélték, hogy ezt nem jelentik a tömbházfelelősnek. Senkinek sem hiányzik a komplikáció. Meg a plusz költségek.
Amikor ez a szoba megjelent a szűk folyosó végén, ajtaján egy aranyozott számmal – már nem emlékeznek rá, hogy mennyi volt, gyorsan leszerelték róla, és eltüntették –, egy hatalmas bőrönd is volt a szoba közepén levő franciaágyon. Mellette meg egy kibontott levél, Életem nagy szerelme megszólítással.
Annyira jó illata volt az ágyon levő ágyneműnek, hogy aznap este benne aludtak. Hilda, a férje és a két gyermek. Jól elfértek. Gondolhatták volna, hogy a csodák nem tartanak több napot: reggel nagyon kellemetlen érzés volt kitárni az ajtót, és a város szállodájának folyosóját megpillantani, a saját, otthoni helyett. A férj magára vállalta a nehezét: kilopózott és – sajnos nem minden feltűnés nélkül – pizsamásan hazament elhozni a család ruháit. Hilda és a gyerekek addig megbújtak a folyosó végén levő takarítói kamrácskában.
***
Lencse Zoltán szürke arccal ült a váróteremben. Mint halálos ítéletét váró rab a tárgyalóterem előtt – rövid, futó pillantásokat vetett az orvos úr irodájának ajtajára. Minden ajtónyitásra megrezzent, belemart a félelem. Nem akarta, hogy őt szólítsák. Még nem akarta megtudni. Pedig marhaság, mert előbb-utóbb ő következik. Hamarosan megtudja az eredményt. Ha akarja, ha nem.
Benne van a fejemben – gondolta. Onnan öl. Kifelé, befelé.
A másik ajtóra nézett, amin éppen egy öregasszony jött ki, nedves kezekkel. Tekintete az ajtó feliratára csúszott. Vérfürdőszoba, olvasta. Szíve elszorult. Tudta, hogy nem ezt írja ott, de ő ezt látta.
Mint ezelőtt egy hete, amikor elkezdődött. Feleségével elmentek házassági évfordulójukat megünnepelni. Vacsoráját fogyasztva akárhányszor nézett a patinás helyiség feliratára, mindig ugyanazt olvasta: kétterem.
Őrület…
***
Tarhold Árpád szürcsölgette a forró teát, és nézett ki az ablakon. Innen fentről, a tömbház ötödik emeletéről jó messzire el lehet látni. Látta a távolban a temető kapuján kilépő, száját törölgető fiatalembert – mit keres ez is ilyen korán a temetőben? –, amint beleolvad a munkába siető tömegbe.
Most mégis egészen közelre nézett. Dobrai, az alsó szomszéd érkezett haza valahonnan, sietős léptekkel. Ijedten forgatta a fejét, mint aki nem szeretne senkivel sem találkozni. Ami mondjuk nem is furcsa, tekintve, hogy egy csíkos pizsama volt a ruházata.
Tarhold Árpád nagyot nyelt a keserű teából. Sziszegve morogta maga elé, fejét csóválva:
– Mindig csak a fuzsitusság, a fejetlenség!
