Már eszébe sem jutott, hogy a világ menetének egy százalékát írott törvények szabályozzák, ő az egy százalékon kívül  élte az életét, az íratlan törvényeket viszont a génjeiben hozta magával, az öröklődő tulajdonságok mellett ősei tudását, félelmét és hitét születése előtti életekből merítette, a saját valamikori életeiből is bizonyára, csakhogy ezt bizonyítani nem tudta, nem is volt kinek, nem is lett volna értelme az üres falakkal megosztani a mindenkori újrateremtés misztériumát, tulajdonképpeni mibenlétét és várható végkifejletét, amelyet ő maga sem tudott, de egyetlenegy részletével tisztában volt, ezért érezte kiválasztottnak magát, mert az égboltozatról is le tudta olvasni a csillagok közé vésett szavakat, a tücskök cirpelésében is benne volt, a föld lehelete is ezt jelezte, és mégis, az írástudók alig merik leírni ezt a nevetségesnek tűnő, érzelgősnek elkönyvelt, már-már gyermeteg igazságot, amely a Mindenségre kivetítve mindenkoron érvényes volt és marad: élni kell! Hogy hogyan, meddig és tulajdonképpen mi végre, ezek mind olyan kérdések, amelyekre hiányoztak génjeiben a válaszok, s amúgy sem érezte hivatottnak magát, hogy véleményezze a létezést, élnie kellett, ez volt az egyetlen feladat, kénytelen volt hát a tölténytár teljes tartalmát a farkasba ereszteni, amelyik két-három méterről lendült feléje, hogy szétmarcangolja a fejét, a testét. Az állat tetemét nem hagyhatta az erdő szélén, az íratlan törvények felháborodottan ordítottak volna benne, hogy a természet elrondításának cselekvő részesévé züllött, így hát megragadta a hulla farkát, s magával húzta a kétszáz méternyi távolságban épített erdészház udvarára, ahová az egyszázalékosok felségterületéről elmenekült jó néhány éve. A dögöt hasra fektette az udvar közepén, fejét bele akarta nyomni a talajba, de ezt nem nagyon lehetett, elég kavicsos volt a környezet, a nyitott szájú holttest viszont azt az érzetet keltette, hogy a földet akarja felzabálni, vagy megharapni legalább.

Másnap reggel a mi emberünk szokatlan csendre ébredt. Mintha odakint nem lett volna élet. Vagy legalábbis szünetelt. Persze tudta, hogy ilyesmi soha nem következhet be, de azért nem sietett, egyre csak odázta a pillanatot, hogy szemrevételezze a kinti világot, az egyszobás ház egyetlen ablakán kilátott az udvarra, s a kerítés mögötti erdő egy jókora részlete is látszott. Tulajdonképpen ugrani akart, de végtagjai egy lassított filmben éltek, azazhogy imitálták a létezést, de valahogy csak odakerült az ablakhoz. Az udvaron feküdt a kivégzett farkas holtteteme, s a kerítésen túl, az erdő alatti dombtetőn ott álltak a társai, tizen-tizenketten, szobormereven. A lassított film is elszakadt, a gének felmondták a szolgálatot, a gondolatok haldokoltak, a csend beköltözött a testébe. És közelebb jöttek a farkasok. Az egyik átlendült az alacsony kerítésen, a többiek is felsorakoztak az udvaron. Aztán megindultak a ház felé. Egyetlenegy hosszú vonyítás hallatszott, az egyik fenevad áttörte az ablakot, s berepült a szobába. A többiek sorban utána. Odakint a halott farkas földi maradványait társai a ház felé jövet a hátára fordították, nyitott szájával felfelé meredt, meggörbült lábai felmutattak az égre.

2011.