Két fényképre
1. Makkai Bence: Legyek
A gyom fölött, a gát fölött
száz aranylégy-szárny köröz,
fátylukon a nap ragyog
a lég a gyomnövényre rogy.
A déli párát megtörik
kavarják légörvényeik,
testük (mintha porszemek)
a könnyes ég szemébe megy,
jobbra-balra víztükör
kettéosztva tündököl
üti fénygolyóbisát
mint hálón, a gáton át
medrén kívül leng az ár
nincsen gát és nincs határ,
szép aranyporrá törött
a víz, a föld, a lég fölött.
2. André Kertész: Hazatérő hajó
Horizonton oszcillál egy törékeny gálya.
Vagy fekete lábain fut haza
a fényes járdán, mintha vizen járna.
Az előtérben roppant pocsolya,
fa képe benne, tótágast lebeg.
Az út szélére húzódott padok,
egyenes vonallal, mint szikár özvegyek,
hunyorogva nézik a fedélzetet.
A preparált állat szerenádja
Prémem csomókban hullik el, és sosem nő más helyette.
Szőröm molyoknak otthona, bőröm a szú megette.
Üregeimből szalma lóg. Magamra öltöm nyelvemet.
Fogsorom darabokra hull, ha diorámám megremeg.
A költöztetések nyomát, mint téli bundát, viselem.
A hátamon megül a por, és ellepi üvegszemem.
Menekülésre kész inak merevítik ki fura létem --
tetemem élethű szobor a mulandóság tengelyében.
Fajtársaim felismerem, hisz ők is formalin-szagúak,
nevük akkor is látható, ha színeik már elfakultak,
táplálék-láncban, mozdulatlan, körtáncot járunk szüntelen
az áldozat-vadászmezőkön örökké zöldülő gyepen.
Jövet
Mindig akkor szúrom el,
mikor már majdnem sikerül.
Mindig akkor szólom el,
mikor már éppen kiderül.
Mindig akkor leplezem,
mikor már úgyis köztudott.
Mikor az áldás van velem,
én mindig akkor pusztulok.
Miért ne látnánk tisztábban
Hogyha eltévednél, útbaigazítlak.
Bármit elvétenél, én majd kijavítlak.
Előkeresem azt, ami elkallódott.
Szétválasztom, ami egyberostálódott.
Hogyha zavarba jössz, kisegítlek onnan.
Hogyha elkeseredsz, kimozdítlak onnan.
Nem tudsz már figyelni, én majd megfigyellek!
Nem tudsz megfelelni, én majd megfelellek!
Mindaddig, míg egyszer elfogy a türelmed,
s figyelmed (mi ma még arra is kiterjed,
hogy morzsákat hullass, hogy hozzád találjak,
hogy helyet-közöt hagyj, ahová beálljak),
ezt a szimbiózist összetartó láncot
visszabontod, széthull gondoskodásod,
s ékes jelei, a mosnivaló, vásott
ruhák, fontosságom tápláló lakásod
megérzik kikezdett hibátlanságuk –
nem fogsz hagyni semmit nyitva, sem égve,
hogysem gondoskodásom utolelérje,
ez a minden levegőt elorzó.
Protéziseiből kivedlik a torzó.
