Iván felvette a kalapját, mit csináljon? Még hordott kalapot, barnát, feketét, szürkét, ma éppen szürkét. Körülnézett az öltözőben, szerteszét az ingeken, bajszokon, fehérneműkön és párnákon, parókákon, a tükrökön és az olajjal kevert rúzsokon, amelyekből az öt perce eltűnt arcokra bőségesen kentek. Azon tűnődött, vajon érdemes-e tükörbe néznie, aztán vállat vont: mindegy. Kiment anélkül, csupa tükörbenézés volt idáig. Az udvaron megállt a próbatábla előtt, amelyen lógtak a soros nevek. Június 27. csütörtök, Tom... blablabla, kosztümökkel. Kérjük az ügyelőt is megjelenni! Próbálta felidézni, ki is az ügyelő. Ja igen, a kis Marika, Marika, hümmögött, találomra lépegetve kifelé az udvarról az utcára. Felnézett a szürke épület repedéseire és Marika alakja összefonódott a poros fallal. Még csak nem is legyintett. Aztán ment két sarkot, egy gesztenyés előtt megkívánta a gesztenyét, vett egy zacskóval, egy barna papírstaneclivel, a legkisebbel és újfent ment mélán tovább, a tömeget bámulva, amely a négy bevásárlóközpontból özönlött kifelé szokásosan megpakolva. Név: Nagy Iván, fotós. Telefonszám: 0036 747 683 91. Schubert utca. Franc. Z. 9 szám. Fotós, aki fényképeket készít, hív elő, retusál (haha, na de mondjuk) és átdolgoz. Analóg és digitális. Van régi kamerája. Iván az utcán.
Ez az asszony két zacskót cipel, egyedül van. Majdnem mind egyedül vannak ebben a pillanatban, nem, ni, ott jön egy pár, ott meg idősek, ketten, de ez sok teher és az asszony kevés hozzá. Holmik, ruhák, ruhák is, konzervek és szalvéta. Iván, fáradt vagy, hagyd. Ment két lépést, aztán megfordult, eszébe jutott, megkérdezheti, segíthetne-e. Igaz, itt nem szokás, annyira nem, hogy az ilyen segíthetnékektől félnek, egyszer egy néni rendőrt akart hívni, persze ki hívja a rendőrt? Csak Iván volt ott, olyan kihalt ez a rész néhanap, a nénik kihalt időpontokban közlekednek, vagy fordítva, a kihalt időpontokban egy-egy öregasszonyt látsz csak, ki hívjon rendőrt, ha nem Iván?! Rendőrt hív, jelentette be az idős hölgy és ő, a fotós, naivan megkérdezte, hogy akkor legalább ebben segíthetne-e. De aztán hagyta. Lefényképezhette volna. Az ilyent jól lehet fényképezni, épp ilyen helyzetben a nénike tiltakozik. Megpróbálta később elképzelni és személyeket keresni hozzá az utcán, de sehol sem talált hasonló jelenetet.
– Kérem, hölgyem, engedje meg, hogy segítsek.
– Köszönöm, elboldogulok vele.
– Hadd vigyem az egyiket, legalább az egyiket! A másikat pedig ketten, két fülénél fogva.
– Mindjárt a kocsihoz érek.
– Igazán szívesen pedig…
– Már itt is vagyunk. Köszönöm, hogy segíteni akart.
– Nincs mit.
Vállat vonva továbbmegy. A platánfák fölött még csak most unja el magát a délután.
Még olyan hosszú a nap. Poros az utca. Továbbra is az embereket nézi, a gondolatok villognak a fejében, néha rövidzárlattal, amikor egy pillanatig a teljes folyamat kihagy és Ivánnak nincs tudata. Vagy nem érdekli. Táskájában kotorász, a gép körül, a fotókra gondol. Két kimaradt színészkép az előcsarnokba, kettő új, valamint a főpróba időpontja, július 5, aztán fesztiválra mennek, aztán ősz, a színházban, a pillanatban előre tudják, már most tudják, mekkorára szabják a mosolyt októberben, már tudják a következő bemutatót is. Sőt, mostanában a művészetben általában mindent előre tudnak, akár az istenek, a kiállításokat, a koncerteket, a meghívásokat, az újdonságokat évekkel előre tudják. Jobb helyeken működik az ötéves terv. Ő, Iván, semmit se tud, de most kényszerítik rá, ezt a július ötöt megjegyzi és eljön nyolc nap múlva, addigra hozza a kész képeket, már látták, kiválasztották, már ezt is tudják. Iván, igazán elutazhatnál. Ha nem lenne az út ugyanaz. Mondjuk elmész Pomázig, vagy akár Marrakeshbe. Mi az, ma? Egyszerű, Iván, ez itt épp egy utazótársaság irodája, itt az orrod előtt a kirakat és nézd csak, mit ír! Marrakesh. Vagy mészárszékben marha, kés. Vagy Fez Medina. Vagy Tunézia. Vagy Egyiptom, ez még olcsóbb. Vagy keresel az interneten repülőgépjáratokat, a fapadosokkal elmégy, letesz egy városban, nem érzel semmit, azaz dehogynem, olyan meleg van, megsülsz. Nem jó nyáron menni a sivatagba. Mindegy, a sivatag sivatag. De az ország, nyáron elviselhetetlen a meleg annak aki nem odavalósi. Ezért olcsóbbak az utak. Elmész, ha elmész, lerak a repülő, aztán taxi, aztán? Ezeken a déli helyeken még történnek nem várt események, töprengett a fotós. Talán találok valamit és fényképezhetek.
Már utazott, már beutazta fél Európát, egyszer egy nyarat töltött az Államokban és járt a Mediterrán afrikai országaiban is. Jópár éve. A klasszikus utazási fényképeket ismeri, Paul Strandot, Manuel Álvarezt, ő nem utazásból, de otthon fényképezett, az halálkomoly, az más; Henri Bressont meg Brasssait, meg a franciáktól az öreg D-t, meg a festők és művészek kísérletezéseit és a moderneket, ahol néha csak pislogsz, mert ha nem élsz Dániában, akkor honnan tudhatnád, mitől művészet a fű és a járdaszél? De ott tudják, ott ismerik azt a járdát meg a füvet és bizonyára mindegyiküknek ugyanaz a gondolat jut eszébe fűről meg járdáról, csakis arról a felismerhető részletről. A fotós ezt tudta. Vagy nem tudott semmit. Mert, okoskodott tovább Iván, a fű az fű, itt is fű, de ha fényképeket nézegetek, meg nem tudnám mondani, honnét, felismerem az itthoniakat. A választásról? A helyezésről? Az élesség, az isok használatáról? A fényről? Vagy a tárgyakról? Vannak tipikus itthoni képek, prototip Közép-Európa, pattanásos srácok chipset esznek az útszélen, diszkóban, vagy prototip turistaképek, már az öreg százarcúak is unalmasak. Az öreg arc szép, szép, viszont ezt kihasználni és… unalmas. Vissza az utazáshoz, Iván – jó lenne.
– Virág barátom, szervusz!
– Szia, szállj be, sietsz?
– Enyhén.
– Mivel szeretek gyorsan vezetni, de még nem tudok. Csak most kaptam a jogsit, ifjonc vagyok és még félek. Hová sietsz?
– Ahová viszel. Mesélj, te, te csendes, mi volt veled mostanában?
– Hát ez. Vizsgáztam. Egyébként festek, mint eddig is. A szomszédéknál megkértek, most fejeztem be, azt mondták, fehér legyen, fehérre is meszeltem, de aztán kifogást emeltek, mert igen egyszínű. Tört fehér is legyen benne. Akkor kevertem azt is. Az még két napi munka volt, az egész házat felfrissítik, de egyidőben benne laknak. Szobáról szobára költöztek. Milla vett ribizlit, csak három kilót, elég borsos árú, van lekvárunk, kérsz?
– Igen, otthon nálatok? Peti, Judit jól vannak?
– Jól. Van most kávé a termoszban, ha akarod.
– Jó lesz.
Kibámult az ablakon, a szürkületbe, amelyben megjelent az eső. Honnét? Fülledt nyári meleg lepte meg, kábult, talán zivatar is lehet, gondolta.
– Feri.
– Tessék.
– Semmi.
Majd kis szünet után.
– Mesélj még. Mit csinál Ludmilla? Hogy van? A ribizlielrakáson kívül.
– Új a haja.
– Megfestette.
– Igen, egy árnyalattal vörösebb. Meglátod.
Iván elmosolyodott.
– Jó. Jó, hogy mondod.
– Itt felveszem a festéket.
– Várlak.
– Ki is szállhatsz.
– Lehet, hogy kiszállok.
Ferenc sebesen kiugrott, az ajtót gyakorlott mozdulattal csapta be, hátrasietett a raktár bejáratához és beszédbe elegyedett a zöld kezeslábas emberrel, aki átvett egy listát, tovább Iván nem követte. Az épület hátsó részén ugyanaz a por, ami a színházon, ugyanazok a repedések, ugyanaz a repedés a betonon, Marika is ugyanaz. Ugyanaz a gondolat róla. Visszamehet a színházba, hamarabb is, mint nyolc nap. Ki tiltja meg? Kérdezősködhet az ügyelőről. A teljes nevét a próbatábláról ismeri. Inkább tőle szeretné tudni. Személyesen. Mondja, kérem, én mégis személyesen szeretném megtudni,a teljes nevét. Iván, hülye vagy. Majd találkoztok. Kérdezni akarok!
Ferenc hordta a festékeket, boldogan és alázatosan a kisbusz hátsó részébe, mekkora lendülettel! Hiszen már egy évre valót is, akár egy évre való fehér festéket is szállíthat, teljes családjával, Millával, Milla elől, ahová Iván ül, vagy ha Iván olyan vendég épp, akkor hátrébb, a gyerekekkel, Petivel és Judittal, ez már öt, Iván mellé is ülhet Ludmilla, vagy Iván meghívottja, hat személy és még mindig nincs tele. A vállalaté, igaz, a vállalatban még két személy van Ferencen kívül, inkább csak szervezők, a munka dandárját Ferenc végzi. Van lemezlejátszó? Nézegette a műszerfalat. Majdnem új a motor.
– Na, indulhatunk is haza. Kipakolok. Meghívlak vacsorára.
Iván felujjongott az örömtől belül, akár egy hároméves, ám meglehetős félszeg volt örömei kimutatásában. Ferencről tudta, Ferenc tudja, ismeri őt, ismeri, tudja, hogy örvend, mi mást is tudna tenni ember, ha vacsorára hívják. Ezért az ismeretségért, a tudásáért legalább ilyen hálás volt Ferencnek. Erre sokminden épült közöttük, a családdal. Ivánnak nem kellett folyton visszaigazolást adnia, ami megnyugtatta; fényképezés közben mást se tett, mint utasított és biztatta modelljeit. A színészekkel szerencsésen alakult, ők maguktól tudták már, ismerték a dörgést, előre tudták arcuk minden mozdulatát, tudták, hogy néznek ki, mikor dühösek és mikor szendék, a fényképeken pedig teljes alakításuk érettségét igyekeztek visszaadni, mert az arc már úgy átalakult, hogy pihent állapotban is hatalmas keresztútnak számított, ahonnan egy-egy izomrándulás visz a kéjenctől a zsarnokon keresztül az örvendező családfőig, vagy mit is mondott az idősebb? ő most lovagot játszik. Iván annyit felismert magáról, hogy ő nem tudja az arcát. Ferencé pedig jámbornak számított előtte.
– Mesélj csak – kezdte Ferenc még az úton, a gondolatát kitalálva, kiket fényképeztél ma?
– A színészeket?
– Ma fényképezted a színészeket? Nagyszerű! Kiket?
– U-t és X-et.
Megnevezte a két híres művészt. Jólesett Ferenc kérdezősködése, aki bőségesen kérdezett és fűzött a válaszokhoz megjegyzéseket, úgyhogy végül is Ferenc mesélt, Ferenc kitalálta a délutánt, több változatban is, Iván pedig rábólintott valamelyik változatra és a descartesi szabályok szerint kizárásos alapon végül is eljutott egy meghatározáshoz, amelynek szélein sejteni kezdte, kicsoda ő, mi történt aznap, a délutáni kábulatot, sőt, akár az utazást is. Hízelgett a tehetsége, a hatalma, amellyel hírességekről mesélhetett és elhitték a véleményét, igyekezett tárgyilagos lenni, pont ezzel hangsúlyozva néhány személyes megfigyelést a szem alatti ráncokról, és aztán Iván álmodozott tovább, mert hány meg hány szem alatti ránc van! A bonviván ráncai újkeletűek, te nem is veszed észre őket, jó ez, a klasszikus ember, erős fény-árnyék hatás, a soványak irtózatosan véznák lesznek, én nem szeretem a vézna nőket, egyet kivéve, na mindegy, kiugrik az arccsont és mély gödör a szem, szóval nem látod a bonviván ráncait, ha maszkírozzák akkor fiatalodhat öt-hat évet, alkattól függően, de te, Ferenc, nem irigylem őket nappal, a te arcod, a tietek csodálatosan szép.
– Az övék is, színészek, átalakított.
– Az. Színész-arcok. Játszanak. De a tietek: üde.
Szégyellte ezt a szót, ezt lányoknak és füveknek mondják, és Ferencnek aztán úgyis mindegy, hátha Ludmillára másképp néz, a vörös haján kívül is, vajon látják? Nem tudják, nem is kell tudják, nem színészek, hogy mitől üdék, pedig ugyanazt a várost lakják minden nap. Így hát másra terelte a beszélgetést és azt mesélte el, amit videokamerák felvehetnek és szalagok visszaadhatnak.
– Két öltöző van, ezt ismered. Az első a női. Öltözőfolyosók. Vannak közös és személyes szobák. A személyes szobák szerepek szerint, itt a szerep a személy – mosolygott. Ma este Júlia öltözik, mellette a dada. Egy emelettel fölötte pedig Rómeó. Holnap is, mindaddig, amíg a próbák tartanak. Aztán szünet.
– Shakespeare-t játsszák?
– Nem. Stoppardot, egy modern alak. Mindegy. Próbából. Szünet. Aztán októberben megkezdődik az évad és akkor egyik este Antigoné ül a tükör előtt, máskor Nóra, vagy egy libapásztorlány. Talán ugyanaz a személy, talán nem. Vagány ez, Frici, a tükörnek mindegy. Szóval két öltöző van, ezúttal a felsőben fényképeztem. Felcipeltem a gépet, kértek képet magáról az öltözőről, majd visszahívnak nyolc nap múlva a főpróbához.
– Láthatjuk a képeket?
– Persze, megmutatom. Talán megengedik néhány személyes használatra szóló példány készítését, akkor Peti és Judit is kap.
– Tudod, hogy ennek nagyon fognak örülni.
– Most még csak annyit mondj, amennyit mesélek. Hadd legyen meglepetés. Még nekem is várnom kell. Vannak képeim két héttel ezelőttről, nekik újak. Legközelebb elhozom. Legyen az a meglepetés. Nem szeretek látatlanba ígérni.
Áthajtottak a piroson, Ferenc körülnézett előbb.
– Nem várunk.
(Folytatás következő számunkban)