"Milyen érzékeny, jaj, Uram, a mérleg"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 12. (602.) SZÁM — JÚNIUS 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Fekete Vince
Versei
GÁLFALVI ÁGNES
„A szonett ma is él” - Beszélgetés a 90 éves Jánosházy Györggyel
Hertza Mikola
Elsietett történetek
Szőcs István
Elmefuttató - Nevezetes nevek meg nevetlenkedések
Sigmond István
Molekulák 30. - Farkasok
Láng Orsolya
Versei
Varga Borbála
Fotók
Dobai Bálint
Versei
GHIURUŢAN–BURA ROZINA
Hívó szelek
ŞTEFAN AUGUSTIN DOINAŞ
Versei
Gaal György
Az utolsó erdélyi heraldikus
MOLNÁR PÉTER
A látvány beszkennelése
KAÁLI NAGY BOTOND
Szeme vérzik, szíve könnyezik
Terényi Ede
EMBER A ZENE MÖGÖTT - „Csak küldöm a jeleket?”
Júliusi évfordulók
 
GHIURUŢAN–BURA ROZINA
Hívó szelek
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 12. (602.) SZÁM — JÚNIUS 25

„Arra való a határ, hogy áthágjuk.” Ilma Rakusa önéletírása határátlépésekből építkezik. A Rengeteg tenger az írónő második magyarul megjelenő kötete. A könyv képek, ízek, illatok hangját kölcsönzi. Az érzékek polifóniája mintegy kitágítja az autobiografikus próza kereteit anélkül, hogy eltompítaná a valós események kontűrjét. Az emlékezés problematikussága helyett maguk az emlékek válnak hangsúlyossá. 
Az alcímben emlékfutamokként megjelölt fejezetek ütemes váltakozását az önkeresés dinamikája határozza meg. A földrajzi térben való tájékozódás egyben befelé vezető utazás is. Ezek a kettős vagy jobban mondva páros határátlépések válnak a kötet vezérfonalává.
„Útra keltem, hogy megérkezhessek, megérkeztem, hogy útra kelhessek.” A visszaemlékezések, egy-egy rövid kitekintést leszámítva (VI. Hogy is van ez a bőröndökkel?, XXXII. Homok, amiben megveted a lábad) nem térnek el a történések időbeli sorrendjétől. Apró lépésekben haladunk Rimaszombattól Zürichig, érintve Budapestet és Ljubljanát, megismerve a „tengerparti város mosolyát” (Trieszt). Ilma Rakusa, az állandóan változó tájak megidézője, szlovák–magyar családban született. A határok lebontása már egészen fiatal korában elkezdődik, apja révén élete első néhány esztendeje a költözésről szól. A könyv jelentős hányadát a bőröndbe csomagolt gyermekévek teszik ki. Helyet kapnak ugyanakkor az egyetemi évek során Párizsban és Szentpéterváron eltöltött időszakok, illetve néhány rövidebb utazás története (Velence, Prága). Az országok közti határvonalak egyszerre jelenítik meg számára az elválasztást és az átjárhatóságot.
Az örökös vándorlás, az állandó mozgás mellett kinyílik a belső mozgások tere is. Ilma Rakusa erősen lirizált prózája rendkívül érzékletesen adja vissza a gyermekkor megválaszolatlan kérdéseit („Vajon csakugyan én vagyok én?”, „Vajon mit gondolnak rólunk?”). A bőröndök között eltöltött évek egyfajta látszatkönnyedséget hordoznak magukon. Az önéletírás kételyekkel teli kislányának azonban szüksége van valami kapaszkodóra, amely stabilitást biztosíthat. A visszaemlékezésekben egy interiorizált világ tűnik fel, melyben az emlékező megszólaltatja a csend hangját, felidézi az álom otthonosságát. A fizikai értelemben vett határátlépések felvetik az identitáskeresés problémáját is. A bent és a kint viszonyítási pontokká alakulnak. A gyermekkori emlékezések gyakran szemlélik kívülről a történéseket. Befogadáshoz és elfogadáshoz hosszú út vezet, végigkövethetjük, hogyan válik az idegen ismerőssé, hogy simul el lassanként a gyermekben a kulturális másság kérdése. A könyv valamiféle menedékhellyé válik. „Olvasás közben kiélesedtek az érzékeim is: erősebbnek láttam a színeket, intenzívebben éreztem az illatokat, az ízeket.” Rakusa olvasói reflexiói újabb kérdéseket vetnek fel. Ezen attitűd felől közelítve a Rengeteg tenger mozgástere még inkább kinyílik. Hogyan olvasható ez az önéletírás? A műfajiság tematikájából kiindulva, problematikussá válik-e a szövegen belül valóság és fikció viszonya, avagy az önéletírói paktum elfogadásával felülírhatjuk az előbbi feltevést? Az írónő rendkívül kiterjedt érzékvilága valamiféle szokatlan polifónia érzetét kelti. Egyben meghívás és provokáció az olvasó számára, hogy átlépje saját határait. Lehet-e egyáltalán a Rengeteg tengert egyetlen érzékszervvel olvasni?  
Az érzékek játéka végigvonul a könyvön. A külső és belső történések izgalmas képi világgal fejeződnek ki (ásítozó fű, lustálkodó utcák, mosolygó öböl, a lábujjhegyen járó élet). Mintha életsnitteket látnánk gyors egymásutánban. Rakusa játszótere az egész világ. A kimeríthetetlen tudásszomj, a felfedezés vágya, a megismerés öröme mindvégig állandók maradnak. „Mindig is kíváncsi voltam. Ezért utazom olyan sokat, ezért falom a könyveket, ezért akarok megnézni mindent. Ezért szeretem az új dolgokat.” 
Az élet lüktetése (a balkáni ritmusok), a gyermekkor illatai (Ljubljana barnaszén füstje, a trieszti ciprusok, az eső áztatta örökzöldek), ez az érzékeken keresztül megtapasztalt világ tölti meg a képzeletbeli bőröndöt. Otthont teremt az otthontalanságban. A külső világ rezonál a belső történésekkel. Ugyanakkor ez a különös, kifelé való érzékenység sokszor a magányban csapódik le: „Kevés csapatszellem szorult belém.” Egy-egy kiemelkedő egyéniséget, barátot, példaképet leszámítva (Erna, Vera, Janusz), a közösség erejét, az együttlétek varázsát csak később tapasztalja meg. Oroszországról, Szentpétervárról való visszaemlékezései a valódi szépség, az igazi barátság felfedezésével olvadnak össze benne.
Megtalálja ugyanakkor a nyelvek egyedi szépségét is. Ezek egyszerre válnak egyéni játszótérré és az identitáskeresés szimbólumává. Előkerülnek a magyar és szlovén népdalok, gyermekmondókák, becéző szavak. A magyar örökké a gyengédség kifejezője marad számára. Az olvasás örömében már a némettel osztozik, később írásai is ezen a nyelven szólalnak meg. A nyelveket saját játékterévé alakítja, ebben a multikulturalitásban lel otthonra, talál önmagára.
A nomád életmód mozaikszerűvé alakítja az életét. A határok áthághatók, s Ilma Rakusa a legtermészetesebb könnyedséggel szökken át rajtuk. Alig tizenévesen lekerül a polcról Dosztojevszkij („De nem gyerekeknek való. Na és?”) Később nem érdekli a külföldieknek való tilalom, egyedül bejárja Vilniust, Rigát, Tallint. A nyelvek, népek közötti határok elmosódnak, csak a nagy felfedezésre váró ismeretlen marad. 
A felfedező éles megfigyelései, az apró részletekből öszeálló emlékek egyfajta kitágított próza hatását keltik. Előző magyarul megjelent kötetéhez hasonlóan (Lassabban!, Jelenkor, 2010) a Rengeteg tenger is egyfajta tiltakozás a felgyorsított világ ellen. Az írónő nyelve nem ismeri a rohanást. Az érzékek nyelve figyel, nem akar semmi fontosat sem elmulasztani. A felidézett kommunista Leningrád a véget nem érő napokat őrzi. Az emlékezés nem sietős. A lassúság átitatja a szöveget. A rakusai világ a részletekben lelassul, az emlékfutamok sajátos tempóban áramlanak, az érzékek lüktetésében találjuk meg a harmóniát. 
Hogyan illeszkedik a hiány ebbe a harmóniába? „Hiányoznak az ismerős dolgok, egyszersmind azonban vágyom az ismeretlenekre. A hiány határozza meg a lényemet. […] Mindig hiányzik valami. Egy termosz, egy árnyat adó fa, az a bizonyos tenger, az apám. […] Datolyapálmák, fű borította fennsíkok, valaki, akinek gondja van rám. Hiányzik az idő.” Ez az, ami tovább viszi, tovább sodorja. Ilma Rakusa önéletírása hiányokból építkezik. Az általa berendezett játszótér nem ismer határokat. Ugyanakkor a múlt ízei, színei, a hangok, a képek, a tárgyak, az illatok stabil pontokként veszik körül, bójaként ringatóznak a rakusai tengereken. Ezek mentén halad előre, az állandó változás szelét fogva emlékekkel foltozott vitorlájába, hogy végül feltegye a kérdést:
„Ugyan nem mindegy-e hát, hogy én kergetem a szelet, vagy a szél kerget engem?” Hiába minden igyekezet, egyik sem tudja befogni a másikat.

Ilma Rakusa: Rengeteg tenger. Magvető, Budapest, 2011. Fordította  Kurdi Imre.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében