III. Zsoltár
A porból szedsz fel mint port, kormot és
hamut, s mégsem csodálkozol.
Csodálkozzam hát én, Uram, azon, hogy
puszta delelőmön Te vagy a szárazság, mely
mindenemet fölperzselte? s az éj a
Te fogyatkozásod könyörtelen pillanata?
Uram, nem napnak akarlak.
Hanem árnyéknak,
amely az én árnyékommal találkozik,
s ugyanazt teszi, mint az én árnyékom.
Ez én vagyok. Légy Te – a Másik:
aki a kérdést kiveszi a számból,
de választ nem tesz a helyébe.
XIII. Zsoltár
Miként a szerzetesek, kik éveken át
a gyertyavilágnál a pergamenre
kéziratokat másoltak, amikből
oly keveset értettek, mégis
úgy őrizték őket a poros polcokon,
mint az értelem szent kincseit,
amelyek az évszádok mély
keserűségéből fakadtak –
én is
lemásolom a lelkembe homályos
szöveged, melyből egy kukkot sem értek.
Uram, tégy a számomra kijelölt
polcra, hátha fellángol egyszer
rajtam is a fény, amelyre vártam,
akár egy értékes kéziraton.
XXIV. Zsoltár
Mondd, mi vagy te: tűzláng? felleg? kísértet?
Hírnöke vagy talán egy másik légnek?
Te vagy a rejtőzködő és kegyetlen
csend vízmosásokban s a magas hegyekben?
Képmásod, akár a képzeletem,
nem is valóság, s a hiánya sem.
Vergődik szerelem és akarat
és ész: mind‑mind Téged óhajtanak.
Begyűjteni vajon mikor lehet
kiszámíthatatlan kegyeidet?
Csak akkor, hogyha majd letisztult fővel
mint Te: Isteniek leszünk idővel
mi is – szegény korlátolt agyúak –,
tudjuk meg végre, igazán ki vagy.
XXV. Zsoltár
Mélyértelműen ragyogó egész
Természetednek szövege, Uram.
Elragadtatva olvasom és újra‑
olvasom, néha kívülről tudom már:
a tenger hexameterei, mint egy
homéroszi eposz, a hegyek kérdő‑
jelei, meg a végtelen síkságok
termékeny metaforái és a lég
változékony értelme és az éj
tündöklő ábécéje, melyet a
virradat elolvas és letöröl –
mint titkos dokumentumot, magamba szívok
mindent...
S valaki azt súgja nap mint nap:
– Tökéletes és hibátlan szöveg!...
Áruld el mégis: kié ott legalul
az az olvashatatlan aláírás?...
XXXVI. Zsoltár
Rettenetes kétely dúl bennem:
nem vagyok éppolyan nagy, mint az Isten?
s nem pont olyan kicsi, mint én, az Úr?
A mi egyenlőségünk, amely a
Teremtő szeretetéből fakad
és életre kelti a nyüveket:
a világ egyensúlya. A hatalmad
fölé emelkedni ki tud, bitorlón?
Kinek mernéd, miként a zsarnokok,
a homlokát porba alázni?
Milyen érzékeny, jaj, Uram, a mérleg,
amely két serpenyőjében tart engem
s Téged!...
Óvd lényem tartományát: hisz az én
tenyeremből emelkedik magasba
minden áldott nap a Te jogarod...
XXXVIII. Zsoltár
A látáson túli látásban,
a halláson túli hallásban,
mint pitypalatty zabharsogásban,
mint tücsök a kukoricásban –
A tudatlanság értelmével,
a rab szabadságéhségével,
ahogy halotti gyertya ég el,
mint gyülekezet csendje éjjel –
Ím, a megilletődött, sóvár
gyermek, kire a Fennvaló vár!
XL. Zsoltár
Megingok. Minden nap ingadozom,
Uram, a szakadékaid közt... Hidd el,
hogy az utolsó ítélet terrorja
semmivel sem szelídebb büntetés,
mint a legelső – a kiűzetésem.
Akár egy gyertya, melynek mind a két
vége ég, elolvasztasz s elfogyok.
Húsom és lelkem súlya mérleged
két serpenyőjének játékszere,
s nap mint nap a tudás fájának édes
almája után áhítozom, amelyet
túl korán kikezdtek kukacaid...
Angyalaid leheletével fújd el
s oltsd ki az egyik lángot, ó, Uram!
XLIX. Zsoltár
Valóság, vagy illúzió vajon
e világ, Uram, a játékszered?
Dicsőségem és alázatom
nap mint nap kihívás Neked.
Melyik féltekéből: ebből, vagy
egy ikermásából iszom kegyed?
Nincs semmi – bár folyton hasonlítgatlak –,
mi összehasonlítható Veled.
Uram, milyen halálba küldsz le:
dicsőség vár‑e, vagy nyomor?
Mint az anyagból lett szellemre
mindkettő les rám valahol.
L. Zsoltár
A Te hetednek vége ez, Uram,
s annyi dolognak adtam volt nevet.
Még Neked is, Te égi Névtelen,
hogy ragadványnévvel illesselek.
Én magam formállak meg, ahogyan
Azok az ujjak megformáltak engem.
Amit kezem – a Tiéd is ezt tette –
elhullat, abból angyalok születnek.
S fennkölt fáradozásunk sok gyümölcse
ott nyüzsög mind a mennyben s a pokolban.
Látod – mint szállnak Feléd éjjel a
szentek; s nappal hull rám a kegyelem.
Tökéletesek vagyunk mind a ketten,
De csupán álmodjuk egymást, Uram.
LXI. Zsoltár
Uram, a haragban s a szerelemben
szent őrületre szomjazol, s lám, menten
elveszejted eszét az embereknek.
Kegyes bohóságodban hol a remény,
hogy a jó dolgukban elbágyadt, szegény
engedelmesekről ne feledkezz meg?
Az én vétkem, hogy mindig ugyanazzal
az egyszerű szóval és mozdulattal
fogadlak, ez segít abban, hogy éljek.
Nyugodt elmémből s énemből fakad:
sohasem tagadtam meg a szükséget,
mi szerelemben illik és szabad.
Uram, az élet új borából kérek,
hátha megszáll az őrület, mint Téged.
LÁSZLÓFFY CSABA fordításai
