Conectact – e címet viselte az a rendezvénysorozat, amelynek ez esztendő májusának végén – júliusának elején adott helyszínt Marosvásárhely. Ennek keretében a Nagyszebenben tartott színházi fesztivál néhány vendégelőadása érkezett Vásárhelyre, ahol mindeddig nem látott társulatok igen érdekesnek ígérkező és – mint beigazolódott – minőségi előadásait tekinthette meg a nagyérdemű. Az olasz, brazil és lengyel utcaszínházi produkciókat két kőszínházi előadás követte: Georg Büchner Woyzeckjének dél-koreai, mozgásszínházi feldolgozása és egy annál is különlegesebb produkció: a Pekingi Opera művészei által alapított Contemporary Legend Theatre Lear királya. Az intézmény társulatának egy része 1986-ban határozta el, hogy felfrissíti a hagyományos kínai operát, amely – úgy érezték – elavulttá vált. Így született meg a Contemporary Legend Theatre, amely az alapításától kezdődően több meghívást kapott Európába és az Egyesült Államokba. Olyan helyeken vendégszerepelt, mint a londoni Nemzeti Színház, az avignoni fesztivál, avagy a New York-i Lincoln Center. A társulat alapítója Wu Hsing-kuo, Kína egyik leghíresebb színművésze. Ő lép fel a szóban forgó produkcióban is: egyedül. Shakespeare-klasszikus, kínai operaelőadásban, monodrámaként?! Ennél egyedibbet erdélyi közönség a közelmúltban (és régmúltban) nemigen láthatott...

A fentieket a nézői lélekszám is igazolta: az előadás kezdetére szinte teljesen megtelt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nézőtere. Elsötétülő színtér fogadta a bevonuló ezerfejű szörnyet, a tér közepén egy képzeletbeli fa rozettaszerű, kör alakú, óriási koronájának fény-árnyéka rajzolódott ki a semmiből. A fentről szűrődő fény a színtér négy sarkára helyezett, jókora agyagszobor-torzókat is megvilágította, közöttük jelent meg a király – öregemberként, hagyományos, igen díszes kínai viseletben, torzonborz hajjal, hófehér szakállal. Öregember mivoltával furcsa paradoxonban állt táncszerű, igen expresszív mozgása, amelyet kínai zene kísért, miközben a király énekbeszéddel jelezte kilétét. Az előadás három felvonásra oszlott, az eredeti mű cselekményének vázlatszerű összefoglalójaként. Az igencsak kifinomult látványvilágú színpadi mikrokozmoszban a főhős a zene és gesztusnyelv segítségével mesélte el Lear király közismert történetét. Az első felvonásban egy részben meg nem írt időben vagyunk, Lear bolyongásainak helyszínén. Bűnbánat és önmarcangolás – a király ráeszmél tetteire, megbánja őket, megtapasztalja azok következményeit, de már késő. Hiába beszél a közönséghez, hiába vár a nézőtől feloldozást. Recitatív énekbeszédét igen bonyolult, kissé túlzó, a hagyományos kínai táncból és harcművészeti elemekből összeszőtt gesztusnyelv kíséri – elnyújtott mozdulatokban, sok ismétlésben, hosszan kitartott szituációkban jelenik meg az önvád és lelkiismeret-furdalás, ezzel együtt pedig az idő visszafordíthatatlanságának tragikuma. A helyszínváltásokat snittszerű sötét, majd villámlás jelzi, az önmagát, saját szűklátókörűségét és annak végzetes következményeit keleti stílű kibeszéléssel sajnáltató hős magánya átütő erővel bír. A második felvonás maga a történet, az első felvonás előzménye: Wu Hsing-kuo több szereplőt varázsol a színpadra – itt kezdődik a tulajdonképpeni dráma, Shakespeare műve. Az eredeti Lear királyt látjuk, narratív változatban, ugyancsak vázlatosan. Csak a dramaturg (szintén Wu Shing-kuo) számára legfontosabb jelenetekből összeszőve, mégis kerek egészként. Az előadásban megjelenő szereplők pár mondatban mesélik el saját múltjukat, az ok-okozati összefüggéseket, a Lear végzetét megelőző cselekvéseiket. Megelevenedik a király hűséges udvari bolondja, Goneril, majd Cordelia, Edgar, Kent grófja, Gloster grófja. A színművész díszes jelmezeket használ és kevés, de annál hatásosabb eszközt alkalmaz szereplői hitelességének megteremtéséhez. A sötétben látszólag szenvtelenül rejtőző közönséghez szóló kiszólásait, a lélek belső gyötrelmeit darabos és ugyanakkor leheletfinomságú koreográfiával kivetítő játék gazdagítja, az egyik szereplőből a másikba való átvedlésnek igen fontos szerep jut. Nem rejtett és gyors, hanem kitartott mozdulatsor, szinte rituálé jellegű – az idő itt fontossá válik, éppen elegendő helyet ad az elmélkedésnek, de lehetetlenné teszi a távolságtartást, az elvonatkoztatást. Mindezt a sötét színpadra döntött és hol kőszikla, hol barlang, hol tengerpart funkciót ellátó agyagtorzók mellett gyönyörű fényjáték kíséri, miközben végig szól a(z élő-) zene. A szereplők saját történetüket sűrítik szavakba és mozdulatsorokba – a sorok sok Shakespeare-idézetet is tartalmaznak, meglepő harmóniában a keleti hagyományok ihlette környezettel. A fentieket gazdagítja a sejtelmesen gyönyörűre sikerült képek sorozata: a havazás-jelenet, avagy a tengerpart sziklái, amelyről a vak Gloster veti magát az óceánba. 

A harmadik – és egyben utolsó – felvonás visszatér a kezdetekhez. Ismét a tébolyodott, bolyongó, öreg és királyi státuszát emberi mivoltával együtt elveszített Leart látjuk, aki pár mondatos, önostorozó monológgal búcsúzik. Szavai nem Shakespeare szavai, de tőmondatokba rejtett, a leglényegesebb kérdéseket boncolgató, a lélek belső tájain születő gondolatai szívbe markolóak. Ki ő és mi a világon a legfontosabb? Ki a legfontosabb? És miért élünk, ha nem találjuk meg...? Miért kell élnünk, ha mindent elveszítettünk már? Lear „szeme vérzik, szíve könnyezik”. És a kör bezárul. Lear története, az emberi hiúság és a hiábavaló vezeklés örök tanmeséje véget ér. A Wu Hsing-kuo által megformált szereplők elmesélték, színpadra varázsolták és el is hitették a történetet. Néhol keleti stílben elnyújtva, erdélyi, közép-európai érzékszerveink, kultúránk számára eleinte szokatlan, de az észrevétlen idomulással egyenes arányban hitelessé váló, olykor-olykor igencsak megrázó módon és sajátos gesztusnyelven keresztül téve univerzálissá egy ősi, európai mondából eredő történetet. Amelynek lezárultakor az idős, összetört, lányai kegyetlenségébe beletébolyult király nem hal meg. Hanem a sötétbe emelkedik. És a döbbent csend után felzúg a vastaps.

Contemporary Legend Theater, Peking: William Shakespeare: Lear király.