"Egyedül jövök haza és csak a sorssal játszom"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 13. (603.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Pomogáts Béla
Teljesedő kiadás
Karácsonyi Zsolt
Csendövezet, peremvidék - Beszélgetés Jánk Károly költővel
Aurel Dumitraşcu
Versei
Mózes Huba
Emléket állítottam. Dsida Jenő fordításainak szövegközisége*
Sigmond István
Molekulák 31. Mindörökre
Visky Zsolt
Versei
Varga Borbála
Fotók
AYHAN GÖKHAN
Versei
Borsos J. Gyöngyi
Milyen is a gomba
Szőcs István
Pótjegyzetek
Gál Andrea
Nyomorultak
Jakab-Benke Nándor
A nagy filmzabálás - Beszámoló a 11. TIFF-ről
Papp Attila Zsolt
TIFF 2012: ódák a filmhez
Bartha Katalin Ágnes
Elmondható és el nem mondható színházi emlékezet
Hírek
 
Pomogáts Béla
Teljesedő kiadás
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 13. (603.) SZÁM — JÚLIUS 10.


Vannak költői életművek, amelyek megjelentetésekor szinte sohasem lehet azt mondani, hogy az „összes verseket” kapja kezébe az olvasó, hiszen régi újságok lapjairól, diákkori füzetekből, magánygyűjtemények mélyéről folyamatosan kerülnek elő újabb és újabb szövegek – nem csak változatok, hanem eredeti, időnként igen figyelemreméltó művek is. A magyar irodalom története és persze az erdélyi irodalom története jól ismeri az életmű folyamatos kiegészítésének-kiegészülésének ezt a (nem egyszer izgalmas) tapasztalatát. Hogy csupán erdélyi példára hivatkozzam, ilyen folyamatos gazdagodásnak lehettünk tanúi Szilágyi Domokos zaklatott sorsú költői életművének többszöri megjelenése során. A folyamatosan bővülő, mindig új felfedezésekkel gazdagodó költői életmű kiteljesedésének nagyszabású példája elsősorban mégis Dsida Jenő nevéhez köthető. Valamikor az ötvenes évek végén, pontosan 1958-ban írtam egy kis ismertetést a Katona Jenő (egykor neves katolikus publicista) által szerkesztett Könyvbarát című havilapban az erdélyi költőnek akkoriban megjelent Tóparti könyörgés című válogatott verseskönyvéről. Ebben az (Áprily Lajos személyes hangot megütő bevezetőjével ellátott) kis kötetben akkor kevesebb mint száz költemény került az érdeklődő olvasó kezébe. (Erdélyben pedig még közel egy évtizedet kellett várni arra, hogy a költő válogatott versei megjelenjenek.)
Azóta több Dsida-kötet is napvilágot látott, Magyaror-szágon is, Erdélyben is, a költő mondhatni, az irodalomtörténeti kánon „szakralizált” egyéniségei közé került, a kiváló (Kolozsvárról Szombathely mellé települt) irodalomtörténész, Láng Gusztáv monográfiát írt róla, és elsősorban Egerben, az ugyancsak kiváló Lisztóczky László munkája nyomán, valóságos kultusza keletkezett, kiadványokkal, konferenciákkal. Ugyancsak nagy érdemeket szerzett a Dsida-filológia körül az úgyszintén kolozsvári származású tudós házaspár: Mózes Huba és Kabán Annamária. Most pedig Láng Gusztáv és (az elfeledett irodalmi alkotások fáradhatatlan búvárlója) Urbán László igen alapos és eredményes munkálkodása nyomán Szombathelyen megjelent a költő Összegyűjtött verseinek minden korábbinál gazdagabb kötete (Szombathely, 2011, Savaria University Press) – a korábbi gyűjtemények anyagát nem csak tetemesen kibővítve, hanem jóformán megsokszorozva. Korábban ötszázhúsz verset tartott számon a kolozsvári költő munkásságával foglalkozó filológia, ez most ötszázötvenöt új szöveggel bővült, és még ez a több mint ezer költemény sem jelenti az életmű teljességét, a nagyszabású gyűjtemény gondozói ezt több mint ezerháromszáz műre teszik. (Emellett még vagy száz költemény felfedezésében reménykednek!) Ami már önmagában is hatalmas teljesítmény, különösen ha figyelembe vesszük azt, hogy a költőt munkássága és tehetsége magaslati pontján: mindössze harmincegy esztendősen ragadta magával a kegyetlen halál.
 
Dsida Jenő, erről korábban sem lehettek kétségeink, és most, a nagyszabású gyűjtemény tanulmányozása alkalmával, még inkább elmondhatjuk, a huszadik század magyar költészetének legkiválóbb tehetségei közé tartozott. Ő maga is jól tudta, hogy nem lesz hosszú életű (szervi szívbetegséggel küszködött), már ifjú lírikusként valami sötét félelem kerítette hatalmába, és a szívbetegséggel együtt járó szorongások szüntelenül átszőtték költészetét. A fiatal szívnek azonban még nagyok voltak a tartalékai, a korai versekben elpanaszolt otthontalanság után Dsida Jenő lassanként védő és nyugtató menedékre talált a szerelemben, a természetben és a költészetben. Életének delén írta nagyszerű bukolikus költeményeit, két epikai elemekkel átszőtt lírai remekét: a Kóborló délután kedves kutyámmal és a Miért borultak le az angyalok Viola előtt című népszerű költeményeket. Az előbbi játékba feledkező tavaszi hexameterekből épül, s szinte a reneszánsz önfeledt játékosságával fejezi ki a természetben megújulást kereső lélek boldog örömét, az utóbbi szerelmes ujjongás, amely merengő érzésből és szelíd erotikából fon tündéri koszorút egy fiatal leány homloka köré. A bukolikus ihletés általános volt a harmincas évek fiatal költői között, a költészet Múzsája „menekülő Múzsa” volt ekkor, a természet és az idill feledtető békéje kínált oltalmat, ígérte egyszersmind a humánus értékek megőrzésének lehetőségét. Dsida Jenő természeti és szerelmi idilljei is az emberi élet elemi értékei mellett tettek vallomást, a Violát ünneplő „csodálatos történet” azt kívánta igazolni, hogy „a fájdalomnál erősebb a jóság”, a tavaszi kóborlásról írott „lírai riportnak” pedig az egyszerű öröm adott fénylő derűt.
A költő természeti idilljeinek mindig erősen erdélyi színezete volt. Valósággal megnevezte a Kolozsvár környéki tájat, amikor a kéklő Árpád-csúcsra, a kristályvizű Szent János-kútra, Kolozsmonostor lágyan hajló, zöld dombjaira hivatkozott, mintegy rejtetten tett vallomást a szűkebb haza iránt érzett ragaszkodásáról. Pedig sohasem tartozott azok közé, akik harsány közéleti kijelentésekkel akarták volna hitelesíteni költészetüket, a szülőföld szeretete és az iránta érzett hűség inkább titkos vízjelként ütött át a verseken. Ez a vízjel vált mind nyilvánvalóbbá élete végén, midőn az elviselhetetlenségig fokozódtak az erdélyi magyarság terhei. A kolozsvári költő ekkor – a kisebbségi megpróbáltatások napjaiban – írta fájdalmas zsoltárát: a Psalmus Hungaricust, amely korábbi költészetének merengő és játékos dallama után a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú morálját szólaltatta meg. Azt a hagyományos hangot idézte fel, amelyet a török pusztítással viaskodó egykori énekes, Kecskeméti Vég Mihály ütött meg, és amely Kodály Zoltán fájdalmas magyar zsoltárában zengett két országvesztő háború között. Hitvallást tett szétszórt népe mellett, egységre szólított, hangos szóval akarta a történelem közönyös erőit megállítani.
Dsida Jenő végső kétségbeesésében nem bízott abban, hogy a történelem majd igazságot fog szolgáltatni elárvult nemzetének. Reményeit egy történelem fölött létező igazságosságba helyezte ezért: rövid életét végigkísérte a megváltás hite és drámája, az a bizonyosság, hogy zaklató kérdéseire a létnek egy magasabb rendjében kaphat majd választ. „Angyalok citeráján” játszott, igazi „poeta angelicus” módjára tudta megszólaltatni az égi zenét, költészetének korábban éppen ez a szólama volt a legnépszerűbb: a Chanson az őrangyalhoz, a Vidám kínálgatás keresztényi lakomán, a Jámbor beszéd magamról című verseire gondolok. Ezekben a verseiben „angyalok motoznak”, az égi fények között egy természetfeletti bukolika tündéri játéka bomlik ki, a túlvilágot ugyanaz az idilli derű szövi át, mint az egyszerre légies és földies szerelmi költeményeket. Az angyalok a költő személyes ismerősei, ájtatosságaiknak rokokó bája van, régi költői hagyományt idéznek, Csokonai Vitéz Mihály Cupidóit és tündéreit.
Érdemes felfigyelni arra, hogy mind fiatalkori, mind későbbi költészetében milyen nagy szerepet töltött be az a költői ihlet, amely szinte napi rendszerességgel adott számot a keresztény hitvilág és az egyházi élet élményeiről. Dsida Jenő „gyakorló katolicizmusát” ezek a versek reprezentálják, tulajdonképpen egy teljes – a hitélet minden körét bejáró – imádságoskönyvet vagy költői naptárt lehetne összeállítani belőlük (ahhoz hasonlóan, mint Sík Sándor, Mécs László vagy Rónay György költészetéből). Ezeknek a verseknek az igen nagy része most a költői hagyatékból került elő, a hagyaték ilyen módon külön is megerősíti azokat a vonásokat, amelyeket Dsida Jenő költői munkásságának és ihletének keresztény jellege tekintetében feltárt a kutatás. Különösen gazdag ihletforrást jelentettek a hagyományos keresztény ünnepkör eseményei, a gyűjteményes kötetnek van egy „fejezete”, amely ezeknek az ünnepeknek: a Nagyhétnek, a Húsvétnak, a Pünkösdnek, a Karácsonynak a költői ihletét mutatja (Golgotán, Kálvária, Húsvétvárás, Pünkösdi várakozás, Kará-csonykor, Karácsonyi utazás, Szilveszter éjjel és így tovább). Az ünnep megszentelésének készsége és az evangéliumi életforma őszinte emberi öröme sugárzik ezekből a költeményekből.
Poétikusak és őszinték Dsida Jenőnek ezek a költeményei, a keresztény költő igazi hangja mégsem bennük szólalt meg, inkább azokban a versekben, amelyek a megváltást keresik, a megváltás művében kívánnak személyes részt vállalni. Dsida Jenő az „imitatio Christi” drámaiságát ismerte fel, s a túlvilág fényében tündöklő szentek és angyalok mellett fel tudta idézni a krisztusi áldozat mélységét, azt a szenvedést és megaláztatást, amely végül a megváltáshoz vezet. Költészetében több alkalomal is visszatért a nagycsütörtöki virrasztás motívuma, a krisztusi szenvedéstörténetnek ez a mozzanata azonban korábban nem kapott személyes értelmezést, mondhatnám így is: igazi lírai erőt. Mindenekelőtt Nagycsütörtök című versére gondolok: ez a nevezetes költői alkotás tulajdonképpen személyes vallomás, és a súlyos történelmi gondokkal küzdő, magányos erdélyi költő áldozatának keresztény értelmét és természetfeletti távlatát világítja meg. A vershelyzet nagyon is köznapi: a Kolozsvárra visszatérő költő a székelykocsárdi vasútállomáson – a székely körvasút átszállóhelyén, amelyet mindig úton levő, fáradt székelyek töltenek meg – várakozik a csatlakozásra, s a hideg éjszakában valami emberi szóra, közeledésre, együttérzésre vágyik. Körötte ismeretlenek alszanak, s a teljes magányosság szorításában nincs senki, akivel megoszthatná gondjait. Ebben a szorongató lelkiállapotban ismeri fel a virrasztó Krisztus magányának és gyötrődésének értelmét: az áldozat misztériumát.
Dsida Jenő vallásos költő volt, igaz, nem a kifejezés egy régebbi és talán hagyományos értelmében – számára a keresztény hit és erkölcsiség a lélek belső drámáival, mi több egy kiszolgáltatott nemzeti közösség történelmi drámáival függött össze. Láng Gusztáv bevezető tanulmánya helyesen állapítja meg a következőket: „Dsida Jenő költői világképének meghatározó eleme kereszténysége. Érett költészetében azonban nem találunk hitbuzgalmi költeményeket, mint diákkori zsengéi között. Istenélménye csaknem olyan ellentmondásos, mint Adyé. […] kereszténységének értelme Krisztushoz való viszonyában tárul fel, aki emberré lett, halandókhoz hasonlatossá, s ezzel felszólította a halandókat, hogy hozzá hasonlatossá váljanak. Krisztus a földi embert és világát váltotta meg, és Dsida nagy élménye a »megváltott világ«---, melynek értékei, szépségei és az általuk gerjesztett életöröm mintegy megtisztul ebben a hitben.” Életöröm és halálfélelem – e két egymással ellentétes, mégis az igazán nagy költői életművekben (egy Ady Endrénél, egy Babits Mihálynál, egy József Attilánál, egy Illyés Gyulánál) egymással összefonódva érvényesülő élmény – szorosan összefügg Dsida Jenő költészetében is. Valójában a korai versekben is megtalálhatók ennek nyomai: az új és (a lehetőségek szerint) teljes kiadás azt igazolja, hogy a kolozsvári költőt huszadik századi líránk legnagyobb mesterei között kell számon tartanunk.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében