"Egyedül jövök haza és csak a sorssal játszom"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 13. (603.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Pomogáts Béla
Teljesedő kiadás
Karácsonyi Zsolt
Csendövezet, peremvidék - Beszélgetés Jánk Károly költővel
Aurel Dumitraşcu
Versei
Mózes Huba
Emléket állítottam. Dsida Jenő fordításainak szövegközisége*
Sigmond István
Molekulák 31. Mindörökre
Visky Zsolt
Versei
Varga Borbála
Fotók
AYHAN GÖKHAN
Versei
Borsos J. Gyöngyi
Milyen is a gomba
Szőcs István
Pótjegyzetek
Gál Andrea
Nyomorultak
Jakab-Benke Nándor
A nagy filmzabálás - Beszámoló a 11. TIFF-ről
Papp Attila Zsolt
TIFF 2012: ódák a filmhez
Bartha Katalin Ágnes
Elmondható és el nem mondható színházi emlékezet
Hírek
 
Karácsonyi Zsolt
Csendövezet, peremvidék - Beszélgetés Jánk Károly költővel
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 13. (603.) SZÁM — JÚLIUS 10.


– A kilencvenes évek elején, úgy tűnt, hogy fiatal szerzők – itt Vida Gáborra, Vermesser Leventére és rád gondolok elsősorban – valamiféle irodalmi csoportosulássá is szerveződnek, ezt jelezte az Árnyékhatár antológia, egy egyetemista lap, az Éber – aztán mégis a saját, külön utakat választottátok...

– 1992-ben jelentettük meg az Árnyékhatárt, ami hellyel-közzel az akkori ízlésvonalunkat tükröző folyóiratnak indult, de csak egy számot ért meg. Az Ébert egyetemi lapnak szántuk ’93-’94 tájt, sajnos az is elakadt, néhány megjelent lapszám után folytatás nélkül maradt. Igen, akkoriban gondolkoztunk azon, hogy valamilyen formában intézményesülünk, irodalmi kávéházban, lapban gondolkoztunk. Visszatekintve úgy látom, voltak is lehetőségek, de a bennünk, körülöttünk levő nehézkedés erősebbnek bizonyult. Aztán meg, ugye, mi egy baráti kör voltunk, akiket nagyon sok minden kötött és köt össze jelenleg is, nemcsak az irodalom. Végül úgy döntöttünk, hogy nem nekünk való az intézményesülés, mert az beépüléssel és bizonyos értelemben leépüléssel járt volna, mindenképp: a személyes szabadságunk rovására ment volna, legalábbis akkoriban így éltük meg. Intézményből pedig már annyi van a világon, talán túl sok is, gondoltuk, minek szaporítsuk a számuk. Így aztán ittunk rá egyet és feloszlattuk az amúgy névleg már meglevő társaságot. 

– A Korunk szerkesztőségében dolgoztál rövid ideig, aztán már-már legendássá vált, hogy könyvtáros akartál lenni... Ez a tény vagy legenda milyen összefüggésben volt az Éber kör szellemiségével, mennyire volt ez „csendes lázadás”?

– Nem gondolom, hogy ennek köze lett volna bármiféle lázadáshoz, inkább egy akkoriban általam/általunk ideálisnak tartott életformához, amit egy könyvtári állás lehetővé tesz. Akinek napi foglalatosságai közé tartozik az olvasás, létszükségletként, az nyilván szereti a könyveket, a velük való foglalatoskodást, és vonzódik a könyvtárhoz mint szellemi térhez.
Az más kérdés, hogy mifelénk, Kelet-Európában ez a foglalkozás messzemenően nincs megbecsülve, illetve most már, az internet terjedésével, a könyvtár hagyományos szerepköre is átalakulóban van, folyamatosan teret veszít. Huxley kiszámította annak idején, hogy a földön a csend köre évente átlósan hány kilométerrel szűkül. Ugyanezt, analógiásan, ki lehetne mutatni a klasszikus olvasásra és olvasókra vonatkozólag is: az olvasás épp úgy teret veszít, zsugorodik, mint ahogy Huxley csendövezete szűkült évről évre globálisan. Valószínűleg ma ott tartunk, hogy alig-alig van már háborítatlan csendövezet, és lehet, egy nem is olyan távoli, de számomra rendkívül csúnya napon eljutunk majd oda is, hogy alig-alig lesz hagyományos értelemben vett, könyvet lapozó olvasó a földön. A Gutenberg-galaxis helyét, úgy tűnik, valami más veszi át. Elsősorban a gyors, pörgős, direkt csatlakozású képi információ, és egy ehhez kapcsolódó, rendkívül redukált, „laza” verbalitás. Az áttételesség, a mögöttesség, a fogalmiság, főleg ha írott formában van jelen, értékét veszti, unalmas vagy érthetetlen, háttérbe szorul. Gondolkodni kell rajta, tehát fárasztó. Tapasztalatból mondom, hiszen mai tizenéveseknek próbálok irodalmi, nyelvi ismereteket átadni. Nagyon nehéz. Hogy ez mihez vezet, milyen következményekkel jár majd, azt nem szeretném megjósolni, de talán megérni sem. Bár nem könyvtárban dolgozom, részemről elmondható, hogy könyvtáros voltam, vagyok és maradok is, a saját könyvtáram dolgozója/gondozója, persze örök lemaradásban az elolvasandó könyveket/szerzőket illetően.

– Első köteted óta elmondható költészetedről, hogy egy sajátosan zárt, külön mitológiát teremtő versnyelvet hoztál, hozol létre, ami a „peremlét” lírai megfogalmazása is lehetne.
 
– Lehet, nem tudom, ezt egy külső szem jobban látja. Külvárosban nőttem fel, a peremlét tudása és később a róla való gondolkodás magától értetődően van jelen az életemben gyerekkorom óta. Valamiféle szociális érzés, érzékenység is társult hozzá mindig, ami, úgy érzem, még fokozottabban megvan a nálamnál idősebb generációkban. Hogy ebből mi szüremlik át a versekbe, az persze jó kérdés. Csodálatos, sokszínű és mai szemmel nézve veszélyesen szabad gyerekkorom volt, és ebből a nagy szabadságból kifolyólag  nagyon sok negatív és pozitív hatás is ért, így lett kerek egésszé és felejthetetlenné az a világ, amiben felnőttem. És amivel kapcsolatban újabban nosztalgiáim vannak. Könyvet kellene írni róla, van is a fejemben nem egy, ezzel kapcsolatos ötlet, csíra, vázlat, de megírni nem bírom őket. Egyelőre (vagy továbbra is?) úgy tűnik, a regény, úgy általában a próza nem az én világom. Versbe pedig, mint ahogy már mondtam, nagyon kevés szüremlik át ebből a kavalkádból, ebből az én gyerekkori, mozgalmas, karneváli háttérvilágomból.

– Verseidet olvasva az olvasónak az az érzése támad, hogy miközben „szellemujjak” nyomát is felfedezhetjük verseidben, mestereidet nem annyira költők, inkább a bölcselet mesterei között kell keresni...

– Magamtól ezen soha nem gondolkoztam volna, de most, hogy feltetted a kérdést, el kell ismernem, valóban van benne valami… Ugyanis nemcsak versek, verssorok ragadnak meg szinte észrevétlenül bennem, hanem gondolatokra, gondolatfoszlányokra is rá-rácsodálkozom gyakorta. Sőt, a versírás mellett több-kevesebb rendszerességgel írok le a füzeteimbe ilyen-amolyan gondolattöredékeket egészen zsenge korom óta. Ezek az évek során felgyűltek, elég sok van már belőlük. De nagyon vonzott mindig a képzőművészet is, nevezetesen a festészet, és ezen belül nagy számú kedvencem is van, akiket sokra tartok, akikre felnézek, akik által, úgy érzem, tartalmasabb az életem, vagy akik nélkül mindenképp szegényesebb lenne. No és a filmmel és jópár filmrendezővel is ugyanez a helyzet. Ami a szellemi mester konkrét személyét illeti, azt kell mondjam, szinte bárki lehet(ne) az. Nem feltétlenül kell költőnek lennie, bár a költők természetszerűleg nagyon közel állnak hozzám, és fognak is mindig. De inspiráló szellemi útmutatóvá lehet egy zeneszerző, festő, filmrendező vagy akár a szomszédban lakó mesterszakács is. A tartalmakon múlik, azon, hogy mennyire tud megérinteni, és én mennyire vagyok fogékony arra, amit ő és csakis ő tud átadni, közvetíteni a számomra. Arról nem is beszélve, hogy nincs olyan ember, akitől ne lehetne valamit tanulni. És ezt nem is én mondom, hanem Weörest parafrazálom. Mindent összevetve: sokan hatottak rám az elmúlt húsz-huszonöt évben, nemcsak költők, hanem gondolkodók, akiket olvastam, filmrendezők, akiknek az alkotásait átéltem, és végül, de nem utolsósorban a természetes életterem „természetes” szereplői, sok-sok (merem remélni) jó ember, köztük a szeretteim, barátaim, kollégáim, és továbbra is szeretnék, amennyire lehet, nyitott és befogadó maradni minden, számomra pozitív hatás iránt.

– Már első kötetedben is találunk ilyen sorokat, mint „szemei helyén ezüstös vászon, patakmederben ingolák”, melyek mintha előrejeleznék a haiku felé történő elmozdulást, mégis miért, hogyan zajlott le ez a más irányokba való terjeszkedés, mert hangváltásról talán mégsem beszélhetünk...
 
– Akkoriban egy-két éve érlelődött már bennem a rövid forma, úgy éreztem, valamilyen rövid formában kell megnyilatkoznom, de ez nem tudatos volt, inkább homályos és ösztönös sejtés. Gondoltam kétsorosokra vagy a magyar költői hagyománytól nem idegen –  hogy csak Áprilyt vagy Horváth Imrét említsem – négysoros formákra, de nem igazán jött be, valahogy elavultnak éreztem, nem nagyon érintett meg ez a lehetőség. Haikura nem gondoltam még akkor. Aztán 2003 szeptemberében, egyik reggel, alvás közben meg-megébredve, mintegy félálomban teljesen készre megszületett az első hat-nyolc haikum. Szinte nem is kellett változtatnom rajtuk, csak le kellett írnom őket. A tudattalanom felszínre hozta azt a formát, amire nekem akkor és ott szükségem volt. És mert versben kevésszer megszólaló ember vagyok, számomra akkor az, hogy néhány hét alatt akár két tucat verset is írtam, még ha azok csupán három rövid sorból álló, mindössze tizenhét szótagnyi terjedelműek is, nagyon meglepő és új volt. És ez tartott mintegy másfél évig, amikor több-kevesebb rendszerességgel szinte csak haikukat írtam. És persze saját haikuírói gyakorlatomból kiindulva elkülönítettem (feltérképeztem?, nyakon csíptem?) a magam számára néhány haiku-típust is. Két kötet anyaga jött így össze, a Vadnyom 2005-ben jelent meg, 77 haikut tartalmaz, és nagy késéssel idén talán megjelenik a második is Ülni örökre címmel, ebben 65 haiku szerepel majd. Aztán elmúlt ez a haiku-láz, felszámolódott, kiírtam magamból, felélte önmagát. Több éve nem írtam már haikut, jópár éve nem szólítanak már meg idevágó tartalmak. Lehet, hogy ez majd változni fog, de egyelőre olyan, mint egy halott szerelem, nem élhető újra, csak az emléke.
 
– Miközben korántsem mondható el rólad, hogy „világvárosi bárd” lennél, a román televízió kolozsvári magyar adása által kitalált facebookos versversenyen a legtöbb szavazatot elnyert versek egyike volt a tiéd. Ehhez az új világhoz miként viszonyulsz, ha viszonyulsz egyáltalán?

– Ellentmondásosan. Miközben elképedve szemlélem ezt a hihetetlenül gyors információáramlást, a trendi napirendi szlogenektől, fura ideológiáktól hemzsegő, egyre gyökértelenebb életvitelű, gyanús ideológiákkal terhelt emberi kozmoszunkat, folyton felmerül bennem a kérdés az új dolgokat illetően: mi akar ez már lenni megint? Az embernek van egy olyan érzése, hogy folyton lemarad valamiről, hogy nem tud lépést tartani, hogy elavulttá válik. De mihez képest? Mert gyakorlatilag nincs már fősodor, nincs már centrum, egyre inkább csak perifériák vannak, zárványok. Mindaz, amit az emberiség főleg az újkortól errefelé produkált, a technikai haladás képzete (fantazmagóriája?) törvényszerűen ide kellett hogy vezessen: egyre mesterségesebb, a gyorsulás és a sebesség jegyében zajló világban élünk, ami radikálisan befolyásolja a hagyományos tér-idő viszonylatainkat, és az ember jó úton van afelé, hogy puszta kellékké váljon egy maga teremtette kaotikus és művi labirintusban. Mindazonáltal, lehet, hogy ez valami jóra (is) vezet majd. Lehet, szükségszerűen elvezet majd oda, hogy újragondoljuk magunkat. De nem tudom. Én a magam részéről a kicsi, egyszeri, személyes dolgokra igyekszem több hangsúlyt fektetni. Mindenesetre kíváncsi lennék, mondjuk, az elkövetkezendő 200 évre.
 
Jánk Károly
Költő, műfordító. 1967-ben született Szatmárnémetiben, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar–néprajz szakán végzett 1995-ben. Jelenleg Szatmárnémetiben él, középiskolai tanár. Verseskötetei: Álom a nyomokban (1994); Másvilág (1997); Ellenszél (2003); Vadnyom (2005.) Hajnali hinták (2009). Műfordításkötete: Füst a dombról. Négy román költő (1997). 2002-ben és 2011-ben Látó-nívódíjat kapott.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében