Dsida Jenő költői és fordítói életműve egymással párhuzamosan bontakozott ki. Természetes tehát, hogy a kettő elválaszthatatlanul össze is fonódott. Az ifjú szerző első emlékezetes sikerét műfordítással aratta, amint arra Benedek Marcell utal egyik levelében: „Apám egy nyáron elragadtatva mutatta meg nekem egy kis gimnazista, Dsida Jenő formailag tökéletes Heine-fordítását.” Az Oly kedves, tiszta, szép vagy… kezdetű fordítás 1923 tavaszán készült, de csak 1924 januárjában jelent meg Benedek Elek Cimbora című lapjában:
Oly kedves, tiszta, szép vagy,
Mint egy fehér virág,
De hogy szivem ne fájna,
Nem bírok nézni rád.
Kezem fejedre téve
Kérem jó Istenem:
Tartson meg mindig ilyen
Szép tisztán, kedvesen.
A legkiválóbb fordítókkal versenyre kelni képes ifjú Dsida műhelyébe is bepillantást enged Goethe Vándor éji dala című versének 1927 augusztusi keltezésű, egyik sorában tintával, majd ceruzával javított gépirata:
Csúcson, élen hallgat
az éj.
A lombfuvallat
is csekély
sóhajnyi nesz;
fészkén elült a madárka.
Várj, − nemsokára
te is pihensz.
A hatodik sorban előbb a szunnyad fészkén, majd az erdőn elült szókapcsolat szerepelt, s csak ezután alakult ki a fészkén elült a madárka végső változat.
A fordítás több részlete is visszautal a Goethe versét magyarul megszólaltató elődök megszövegezésére. Szabó Lőrinc tolmácsolásában Sóhajnyi szinte/ […] a szél, a Tóth Árpádéban Már búvik a berki madárka, Kosztolányi Dezső a verset a várj, nemsokára/ pihensz te is sorpárral fejezi be. Dsida a szövegköziség lehetőségeivel a sóhajnyi jelzőt nem a szélre, hanem a neszre vonatkoztatja, a madárka rímhívó előtt a sort rövidebbre méri, a zárlatban pedig a sóhajnyi nesz hangzásának megfelelően alakítja a szavak rendjét: te is pihensz.
Goethe Vándor éji dalának vagy Eminescu Glosszájának későbbi míves fordítása, persze, nem lehetett biztosíték arra, hogy Dsida minden verset a lehető legnagyobb hűséggel és ihletettséggel tolmácsoljon.
Idézhetem itt Baudelaire Chant d’automne-jának harmadik-negyedik szakaszát Dsida átültetésében:
Át-átrezgek, ha egy fatönk zuhan.
Vérpad verése konghat így talán;
a lelkem tornya dől iszonyuan,
faltörő kostól, száz döfés nyomán.
Úgy érzem, míg e mély ütem nyügöz,
hogy ács kopácsol, koporsót vasal…
Ki halt meg? − Jaj, már itt borzong az ősz
s e furcsa, bús zaj: bongó búcsudal.
A fenti versszakok nem keltik azt a benyomást, mintha egyedüli, megismételhetetlen módon sorakoznának bennük a szavak. Az át-átrezgek és a száz döfés nyomán pedig kétségkívül furcsán hangzik. Hivatkozhatnék persze arra, hogy a Baudelaire-versek más magyar fordításai sem minden esetben mentesek a mesterkéltségtől. Íme, a vers harmadik szakasza Szabó Lőrinc tolmácsolásában:
Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, mely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.
És ugyanaz a versszak − Tornai József újabb átültetésében:
Dermedten figyelek minden kongó hasábot.
Nem döng ily tompa hang épülő vérpadon.
A lelkem most nehéz és kitartó csapások
súlyától összedűl, mint valami torony.
A más fordítók átültetéseiből szemelgethető mesterkélt megoldások nem mentik, nem menthetik Dsida tolmácsolásainak esetenkénti vitathatóságát. Mégis, Dsida nem igazán sikerült tolmácsolásaiban is tetten érhető a világlíra remekeinek „birtokbavételére” és végső soron a költői áthasonításra irányuló törekvés.
Az áthasonítás készségéről árulkodhat a játékos utánzás is. Dsida esetében például az a rögtönzés, amelynek történetét és szövegét Gy. Szabó Béla tette közzé az Utunk Évkönyv 1969. évi kötetében.
Az emlékidéző szerint Dsida egy alkalommal vidáman kérte tőle:
„− Add meg a témát és a formát, s megírom a verset!
− Rendben van […], írj a cipőmadzagról Baudelaire stílusában! −” hangzott a nem kevésbé vidám válasz, amely − mint kiderült − a költőnek nagyon is kedvére való volt.
Javítások nélkül, rövidesen elkészült A cipőmadzag című „Baudelaire-vers”, amelynek Dsida fordítójaként szerepelt:
Ismét eljött a fülledt éji óra,
amelyben ájult, félig öltözött
testtel, lesengő démonok között
gondolsz az átkozott cipőzsinórra.
Minden zsinórok átkozottja ő,
oly furcsa, fekete és nyughatatlan,
midőn nem is számítsz rá, kettépattan
és madzag nélkül marad a cipő.
Ó, lassú mérgek, távoli orom,
halott szerelmek, úszva sárga lében
s én − zsinórtalan, senkivel rokon!...
Egy cipőmadzag leng a lomha légben:
Az egyik vége görcsös torkomon
s a másik a Sátán szőrös kezében.
A rokontalanság említésével − s én − zsinórtalan, senkivel rokon!... − Adyt is megidéző vers valóban nem több könnyed, karikírozó utánzatnál, a baudelaire-i modor játékos imitálásánál. Dsida Jenő Tükör előtt című kései, a fentebb idézett Baudelaire-tolmácsolással is összefüggésbe hozható számvetése viszont az alkalmi azonosulást jól érzékelhetően meghaladó áthasonítás képességéről árulkodik:
Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol
az ismeretlen kéz. De nem bitót,
nem vérpadot és nem koporsót ácsol,
templomot épít, meghitt házikót,
− s tán minket edz és bennünket kovácsol
kemény acéllá, tűzben izzított
pengévé s rája vési rendelését:
Te gyógyítod meg a világ kelését!!
Vérpad verése konghat így, és ács kopácsol, koporsót vasal − olvashattuk a Dsida fordította Chant d’automne-ban. Ezek a szavak térnek vissza a Tükör előtt fenti versszakában is. Itt azonban tagadó formában szerepelnek: nem a pusztulást, hanem annak ellentétét hirdetik.
*
A szövegköziség lehetőségeinek az érvényesülését segítik az elődöktől átvett, eltanult versformák, például a hendecasyllabusok is, amelyekben Catullus szerelmi lángolásáról, de meghasonlásáról, kiábrándulásáról is vallott.
Íme, néhány, Dsida Jenő tolmácsolta sora, a szerelmi csömör korszakából:
Nézd csak, Caelius! A mi Lesbiánk, ő,
az a Lesbia, kit Catullus egykor
forróbban szeretett, mint önmagát és
véreit − ma sötét sikátorokban
fosztogatja ki Róma férfinépét…
A hendecasyllabust − Janus Pannonius 15. századi, latin nyelvű búcsúversét követően − a magyar költészetben éppen a Catullus-fordítások gyökereztették meg. A 18. században megindult és a 20. században tetőző fordítói versengésről tanúskodik, például, Catullus versesköny-vének 5. költeménye, amelynek bölcselő színezetű, elégikus hangú részletét Földi János, Dsida Jenő, majd Devecseri Gábor magyar tolmácsolásában idézem.
Földi János:
Lám, a nap lemegyen, s meg újra felnő.
Nékünk egyszer enyész rövid világunk
s hosszú éjet örökre kell alunnunk.
Dsida Jenő:
Lám, a nap lemehet s fölkelhet ismét:
ránk, ha kurta napunk leáldoz egyszer,
mindörökre lehull az éj s az álom.
Devecseri Gábor:
Eltűnvén a nap, újra felragyoghat:
egyszer tűnik a kurta fény szemünkből
s álmunkból sosem ébredünk utána.
A fordítások sikerültek, a catullusi hang közvetlenségével mégsem versenyezhetnek. A magyar hendecasyllabusokban ugyanis csaknem mindig érzékelhető, hogy latin mintát követnek. Ez az idegenszerűség sajátosan nyilvánul meg Dsida Jenő hendecasyllabusokban írott, a szecessziós-szürrealisztikus képiség jegyében fogant eredeti költeményeiben is. Ilyen például a Virrasztás a dzsungelben:
…S már lélegzetedet se hallom, édes,
alszol? nem tudom − ó, talán halott vagy
s lelked künt gomolyog már messze, lucskos
lótuszok kinyiló kelyhét keresve?...
Homlokomra meleg gyöngyök csapódnak
A költemény utóbbi, Homlokomra meleg gyöngyök csapódnak sorát Dsida Jenő közismert Nagycsütörtök című versének Kövér csöppek indultak homlokomról sorával rokoníthatjuk. A Nagycsütörtök drámai jambusai viszont azokkal a jambusi tizenegyesekkel tartják a rokonságot, amelyekben Dsida Jenő a versformaválasztás hűtlen hűségével Catullus verseskönyvének 13. költeményét fordítja − az eredetihez közelítő természetességgel:
Be jól ebédelsz holnap, ó Fabullus,
nálam, ha kegyben állsz az isteneknél.
Ám az ebédet hoznod kell magaddal:
pompás ebédet, bort és víg kacajt is,
de főként, jól jegyezd meg, szép leánykát.
Mondom, ha mindezt elhozod, barátom,
jól étkezel majd, mert bizony Catullus
erszényét már a pókok is beszőtték.
*
A Keleti Újságban 1937-ben Dsida Jenőnek négy Puskin-fordítása is megjelent. Az első közleményt kísérő jegyzetből tudjuk, hogy a fordítások Sigismund von Radecki német nyelvű közvetítésével készültek. Az 1891-ben született és 1970-ben elhunyt von Radeckit a lexikon oroszból és angolból fordító mérnökként, színművészként, esszéistaként tartja számon. Jó közvetítő lehetett, vélhetően neki is tulajdonítható, hogy Dsida fordításai állják az összehasonlítást Puskin verseinek más magyar tolmácsolásaival.
A szövegköziség szempontjából különösen tanulságos az Exegi monumentum című vers, amely a horatiusi ódák III. könyvének Melpomenéhez, a halhatatlanságba emelő múzsához címzett 30. darabját visszhangozza. A horatiusi eredeti helyett álljon itt Bede Anna fordításának néhány jellemző részlete:
Ércnél is maradóbb művet emeltem én,
fenséges piramis csúcsa nem ily magas;
[…]
Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább.
Hírem hű unokák ajkain egyre nő,
[…]
én írtam legelőbb aeoli dalt latin
nyelven! Szegd fel ezért homlokodat jogos
gőggel, Melpomeném, szedj üde delphoi
lombot, s fonj koszorút büszke fejem köré.
Puskin versének dsidai változatában a fentieknek a következő, szemelvényesen idézett sorok a megfelelői:
Emléket állítottam szürke üszkén
az életnek […]:
egekbe szökken s felülmulja büszkén
a híres Sándor-oszlopot.
Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
[…]
Orosz földön majd legendák keringnek
nevem felől, amikor eltünök,
[…]
Rólam beszélvén, milliók zokognak,
[…]
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
s hallottam minden jajt, panaszt.
Az utolsó strófában Puskin is, fordítója is a megidézett múzsával azonosul:
Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút
s dobd vissza, mit a senkik szolgamancsa
kínál: a babérkoszorút!
A verszárlat dsidai fordítását régebbi és újabb magyar tolmácsolásokkal vethetjük össze. A régebbieket a fordítók nevének betűrendjében idézem.
Feleki Sándor:
Óh múzsa, csak Isten szavára hallgass
S a sors tehozzád nem lesz mostoha.
Egyformán vess meg sértést, dicsbeszédet
S ne harcolj balgákkal soha.
Illyés Gyula (ő az eredetitől eltérően, meglepő módon alkaioszi strófákban fordít):
Múzsám, te égi jelre figyelj, ne félj
A támadástól, és koszorút se várj.
Ne bánd, gyaláz-e, vagy dicsér-e:
Szóba se állj a barommal eztán!
Szabó Lőrinc:
Istenednek figyelj minden szavára, Múzsa!
Ne fájjon sérelem, babérért ne epedj,
Tekints közönyösen a tapsra és a gúnyra
S a balgákkal ne pörlekedj!
Az újabb tolmácsolást, fogságban szerzett és később elmélyített orosz nyelvtudására támaszkodva, Galgóczy Árpád készítette:
Ó, Múzsa, Istened parancsát vedd örömmel,
Ne félj, ha bántanak, s ne várj dús koronát,
Dicséretet, szidást fogadj el bölcs közönnyel,
S a balgákkal ne kezdj vitát.
A fenti strófákban esetleges és meggyőző fordítói megoldásokat egyaránt találunk. Érvényes ez a megállapítás az Exegi monumentum utolsó szakaszának dsidai változatára is. Ez utóbbi azonban − ihletett indításának köszönhetően: Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa − mégis a fordítói telitalálat erejével hat.
*
Dsida Jenő különös hajlamát a játékosságra a többi közt az a Trakl-fordítás is tanúsítja, amely a kolozsvári Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Rt. 1930. október 31-i keltezésű, Minerva című, humoros emlékkiadványában látott napvilágot − két változatban is. A Tavasz című vers Dsida fordításában a következőképpen hangzik:
Sötét lépteink alatt lágyan süpped a hó.
A fa árnyékában
Szeretők vetik fel rózsás pilláikat.
A hajósok zordon kiáltásaihoz örök társul
Szegődött a csillagos éjszaka
S az evezők halkan ütemre vernek.
Nemsokára ibolya nyílik a düledező
Falakon:
A remete halántéka így borul zöldbe lassan.
A fordítással párhuzamosan szerepel palindromja, azaz visszafelé olvasott változata is, amelyet az emlékkiadvány Fral.-nak, vagyis Friedmann Aladárnak, a Minerva szedőgépüzeme vezetőjének tulajdonít ugyan, ám kétségkívül Dsida Jenőnek a műve, aki ezúttal egy viszonylag ritka retorikai alakzat szövegköziségével szembesít bennünket. Íme:
Lassan zöldbe borul így a remete halántéka,
A düledező falakon
Nyílik ibolya nemsokára.
Vernek ütemre halkan az evezők s
A csillagos éjszaka szegődött
Örök társul a hajósok zordon kiáltásaihoz.
Rózsás pilláikat felvetik szeretők,
A fa árnyékában süpped a hó lágyan
Sötét lépteink alatt.
*
Szövegköziségében minden eddig idézett fordításnál gazdagabb a 42., azaz újabb sorszámozás szerint a 43. zsoltár, Dsida Jenő strófikus átdolgozásában. A zsoltár az ezerkilencszázharmincas években kiadott Missale Romanumban az előmise lépcsőimájaként szerepelt − latinul és magyar fordításban. Misekönyvbeli magyar fordításának három részletét idézem:
És bemegyek az Isten oltárához:
az Istenhez, ki fölvidítja ifjúságomat.
Hálát adok neked a citerán, ó, Isten,
én Istenem […]
Bízzál az Istenben, mert még hálát
fogok adni neki: Ő orcám szabadítója
és Istenem.
Az idézett sorokból külön is kiragadok három, a magyar szöveghagyományozódás tekintetében tanulságos megfogalmazást, s ezeket a Jeruzsálemi Biblia francia nyelvű kritikai, a Szent István Társulat 1973-ban, valamint a Kálvin János Kiadó 1996-ban kiadott Bibliájának javított szövegével is összevetem.
1. Fölvidítja ifjúságomat
Ez a részlet sem a francia, sem a két újabb magyar nyelvű kiadásban nem lelhető fel. Helyén a következőket olvashatjuk:
a) a francia szövegben:
… j’irai… jusqu’au Dieu de ma joie
b) a Szent István Társulat Bibliá-jában:
… odalépek… örömöm Istenéhez
c) a Kálvin János Kiadó Bibliá-jában:
… hogy eljussak… Istenhez,
akinek ujjongva örülök
2. Hálát adok… citerán
Ennek a sornak a megfelelői:
a) a francia szövegben:
… je te rendrai grâce sur la harpe
b) a Szent István Társulat Bibliá-jában:
Ujjongva dicsőítlek citerával
c) a Kálvin János Kiadó Bibliá-jában:
Hadd magasztaljalak hárfával
3. Ő orcám szabadítója
Ennek megfelelői:
a) a francia szövegben:
le salut de ma face
b) a Szent István Társulat Bibliá-jában:
… arcom felderítőjét
c) a Kálvin János Kiadó Bibliá-jában:
szabadító Istenemnek
A fordítások egyikében sem szerepel immár − az 1932. évi misekönyvben a Vulgata nyomán fellelhető − fölvidítja ifjúságomat megfogalmazás, ami viszont helyette szerepel, az esetenként eltérő változatban fordul elő.
Érdemes erre emlékeznünk, amikor Szenci Molnár Albert 17. század eleji, majd Dsida Jenő több mint három évszázaddal későbbi zsoltárparafrázisának két-két strófáját idézzük.
Szenci Molnár Albert zsoltárparafrázisának strófái:
Isten oltárához bémegyek
Az én uram eleiben,
Az ki öröme én szívemnek.
Hegedővel néked éneklek,
És hálát adok szüntelen
Tenéked, Úr Isten.
Miért vagy szomorú, én lelkem,
Mit keseregsz ily szertelen?
Bízzál az Istenben, mert hiszem,
Hogy még őtet vígan dicsérem,
Midőn engem megment híven
Én Istenem lévén.
És íme, két strófa Dsida Jenő átdolgozásából, amely sajtóbeli közlése után kötetbe csak a legutóbbi időben került:
Szent oltárodhoz hadd jutok,
vígságom Istene!
Színed elébe járulok,
örömem Istene!
Citerám pengő hangja szálljon
dicséretedre, én Királyom.
Lelkem, miért vagy csüggeteg
s én bensőm, nyugtalan?
Isten irgalma rengeteg,
bízzál csak untalan.
Zeng még ajkamról hálaének
szabadulásom Istenének.
Dsida 1933-ban Angyalok citeráján című ciklusa egyik darabjának címéül a lépcsőimában háromszor előforduló Ad Deum qui lætificat iuventutem meam sort választotta. Egy évvel későbbi zsoltárparafrázisában viszont − mintha ismerné a két évtized múlva megjelenő Jeruzsálemi Biblia szövegét − a qui lætificat iuventutem meam, azaz a ki fölvidítja ifjúságomat megfogalmazás helyett a vígságom Istene, illetve az örömem Istene szókapcsolatot, a misekönyv Ő orcám szabadítója fordulata helyett pedig a szabadulásom Istenének strófa- és verszáró szavait szerepelteti.
Befejezésül csak annyit, hogy Dsida Jenő későbbi felismeréseket megelőlegező zsoltárparafrázisában a strófák Chevy Chase formájú első két periódusa a szövegköziség ritmikai eszközével a Szózatot idézi emlékezetünkbe.
Íme, a zsoltárparafrázis első négy sora:
Ítélj meg engem, Istenem,
védd minden dolgomat!
Viseld a rossz, istentelen
népek közt gondomat!
És hadd idézzem a Szózat első sorait is:
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, ó magyar […]
* Bécsben, a Bornemisza Péter Társaság rendezvényén elhangzott előadás szerkesztett változata.