A 10-es hulla nem tudta, hogy ő a 10-es hulla, azt sem tudhatta, hogy ő tulajdonképpen hulla, azazhogy már nem létezik, mint olyan. Akik idehozatták, annyit jegyeztek fel róla, hogy nincs pulzusa, a szívműködése leállt, egyszóval vége. A bal lába hüvelykujjára kötöttek egy cédulát, rajta a 10-es számmal. A hullaház zsúfolásig tele volt fehér lepedőbe tekert, névtelen holtakkal, mindegyiküket számokkal látták el, hogy könnyebben törölni lehessen a nyilvántartásból, ha a keresgélő rokonság részéről felmerült volna az azonosítás, majd az elvitel esetleges igénye. Egyébként emberemlékezet óta nem járt a helyiségben egy ilyen rokonszerű érdeklődő, de elméletileg, na jó. A 10-es hulla nem tudhatta, hogy minek nevezik azt az állapotot, amikor még nem állt be az agyhalál, nyolc milliárd agysejt már csak hunyorít odabent, de még tud hunyorítani, vagyis hogy a fél lába már átlépte a határt, de a másik lába még ideát rostokol. Sőt, kapaszakodik. Ahhoz nem elég erős, hogy kinyittassa a hulla szemét, de egyébként.
Uram! Nem tudom, hol vagyok, meddig vagyok, miért vagyok. Nem tudok semmit. De terveket akarok szőni. Nekem nincs jelenem, s azt az időt, ami nem létezik, jövőnek nevezték az elmecsapzottak, hát, kérem. Egy perc jelen kellene. Egyetlen perc. Csak hogy felemeljen a kezem. A magasba akarok mutatni. Talán észreveszik, hogy felfelé kell nézni. A megoldás ott van. Ahol a Semmitől nem látjuk a Mindent. Vagy fordítva igaz? Vagy a Semmi s a Minden egy és ugyanaz? Hogyan? Jelen sincs? De kaphatok múltat? Akkor kérek. Egy méternyi múltat. Sok? Egy arasznyi lehet? Egy hüvelykujjnyi sem? Akkor? Mekkora jár nekem? Semmi? Legalább ondósejt lehetnék megint? Igen? Köszönöm.
Nyílik az ajtó. Léptek. Csend.
– A 10-est vigyétek. Ő a legbüdösebb.
Máris itt vagyok, útra készen. Tömegsport? Vagy vihar? Sodrás? Hömpölygés? Mi ez? Egyikünk kiválik a tömegből, nyílik az élet ajtaja, s a szerencsétlen kiválasztott belezuhan a nyákos jelenbe. Neki is vége van. Én és a többi százezer, millió? elsuhanunk erre, arra, meg amarra, s azzal kezdem újra a múltamat, hogy nem létezem.
– Halló! Halló! Itt a Semmi. Az egyetlen, aki a valóság előtt is létezett s az időkön túl is létezni fog. Felkérem a hölgyeket és az urakat, szíveskedjenek sorba állni. Hé, maga ott! Kilóg a sorból! Nem bámészkodunk felfelé! Nem bámészkodunk egyáltalán! Nincs gondolat, nincs érzés, nincs lélek, cikornya, miegymás. Itt mindenki vigyázzban áll! Nincs külön út! Nincs út! Csak Én vagyok!
A 10-es hullát a krematórium lángjai között érte az agyhalál. A Semmi része lett, vigyázzban állva, mindörökre.
2011.
