Közel negyedszázada (1982-ben) a korán eltávozott Sík Csaba összeállításában megjelent Budapesten egy Ars poeticák a XX. századból című terjedelmes szöveggyűjtemény, amely a modern kor íróinak, zenészeinek és képzőművészeinek vallomásait gyűjtötte össze arról, hogy ezek a művészek miben is látták mesterségük lényegét. Az igen sok külföldi (német, angol, francia, olasz, görög) költő mellett viszonylag kevés magyar költő művészetbölcseleti vallomása kapott itt szerepet, Kassák Lajoson, Szabó Lőrincen, Dsida Jenőn, Nemes Nagy Ágnesen kívül Kosztolányi Dezsőé is, akinek nézeteit Marcus Aurelius című nevezetes költeménye képviselte. „Semmi, ami barbár / nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú (...) Csak a bátor, a büszke, az kell nekem, ő kell, / őt szeretem, ki érzi a földet, / tapintja merészen a görcsös, a szörnyű / Medúza-valóság kő iszonyatját / s szó: »ez van«, »ez nincsen«, / »ez itt az igazság«, »ez itt a hamisság« / s végül odadobja férgeknek a testét. / Hős kell nekem, ő, ki / déli verőben nézi a rémet, / hull könnye a fényben / és koszorúja / izzó szomorúság.”
A Kosztolányival foglalkozó irodalom a költő sztoikus filozófiájának tanúságtételeként szokott hivatkozni erre a költeményre, s valóban, inkább bölcseleti vallomás ez, mintsem „ars poetica”. Mindazonáltal Kosztolányi költészetfelfogása is kiolvasható a versből, az a racionalista megközelítés, amely révén a költő magát a mesterséget és ennek törvényeit értelmezte. Kosztolányi ugyanis általában elutasította azt a romantikus felfogást, amely magát a költészetet a titkok világába utalta, és a mitikus fogalmak között helyezte el. A versek világának megközelítésében többnyire szemben állott azokkal a nézetekkel, amelyeket korának irodalomértelmezése vagy éppen iskolai oktatása képviselt. Nem a költő életrajzát vagy élményvilágát állította a „versesztétika” és a „verselemzés” középpontjába, holott a hazai versértelmezés még a harmincas években sem tudott igazán elszakadni ettől a hagyományos megközelítéstől, ezenkívül a költői mű „szellemtörténeti” helyének és összefüggéseinek vizsgálatától is tartózkodott. Mindenekelőtt magát a szöveget tekintette irányadónak és értelmezésre érdemesnek, függetlenül attól, hogy a költemény milyen életrajzi, irodalomtörténeti, filozófiai kontextusban foglal helyet.
Tulajdonképpen azt a „szövegközpontú” megközelítést választotta (vagy éppen alapozta meg), amely a magyar irodalomértelmező kultúrában valójában csak a mögöttünk álló három évtizedben vált általánossá. Ennek a szövegközpontú értelmezési kultúrának a kialakításában több huszadik századi irodalomtudományi iskola és teoretikus hajlamú költőegyéniség is szerepet vállalt, mondjuk, a francia „explicaton de textes” irányzatáról az angol „close reading” irányzatáig, vagy az orosz strukturalizmusig és T. S. Eliotig. Valójában ez a modern költészetértelmezés és költészetkritikai gondolkodás jelenik meg Kosztolányi elméleti írásaiban, természetesen anélkül, hogy a magyar költőt bármiféle teoretikus szándék vagy a korszak költészetelméleti irányzatainak tanulmányozására irányuló késztetés vezérelte volna fejtegetéseiben. Kosztolányit pusztán eredendő racionalizmusa és a műalkotás mibenlétének ésszerű szemlélete vezette azokban a korántsem elméleti és tanulmány-jellegű írásaiban, amelyekben a költészet esztétikai mibenlétére és a költői hatás titkaira keresett magyarázatot.
A Nyugat 1920-as évfolyamában közreadott Tanulmány egy versről című írásában, amely különben Goethe híres versének, A vándor éji dalának magyar tolmácsolásait helyezi kritikai mérlegre, a következőkben világítja meg a költői művek esztétikai értékének vizsgálatára irányuló módszert, amelynek segítségével arra kívánt kísérletet tenni: „hogy pusztán a versekből értesse meg a költőket”. „Módszerem – fejti ki – az volt, hogy a fejtegetendő költők egy-egy versét vettem elő, melyekből kibontottam az egyéniségüket, de úgy, hogy a költeményt külön, elzárt világnak tekintettem, és anélkül hogy a tárgyukkal vagy a költő életrajzi kapcsolatával foglalkoztam volna, magát a szöveget vizsgáltam, vers- és hangtani szempontból, s mindenekelőtt arra a kérdésre akartam feleletet adni, hogy miért kell az illető verset jónak vagy rossznak tartani? Szóval, a formából haladtam fölfelé, nem megfordítva, mint az esztétikusok zöme teszi...”
A követett módszert mindenekelőtt az ésszerű megközelítés lehetőségének tekinti, és ezt bizonyítandó, nagyon jellemzően a húszas évek gondolkodására, a természettudományos megközelítésmódra hivatkozik. „A módszer – olvassuk Kosztolányi érvelését – bármily kezdetleges kísérlet is – az esztétikába a természettudomány rendszerét óhajtja belevinni.” Nyomban megvilágítja azt is, hogy a magyar irodalmi kultúrában szokásos versmagyarázatok, vagyis a hazai versesztétikai gyakorlat miért nem tekinthető tudományosan hiteles eljárásnak. „Azt hiszem – jelenti ki –, nem mondok vele újságot, ha megállapítom, hogy a mai versesztétikánk alig áll tudományosabb színvonalon, mint a kínai orvostudomány, mely embertestek helyett nemrég még dinnyéket boncolt, és inkább babonákban hitt, mint annak, amit érzékeivel tapasztalt. Még ma is összetévesztik a verseket a versek tárgyával (az érzéssel és a gondolattal), az olvasók azon az alapon ítélkeznek fölöttük, hogy rokon érzést vagy rokon gondolatot találnak-e. Ekkor kijelentik, hogy a vers jó vagy rossz. A bíráló is észleleteinek végeredményét közli, mely bármily alapos és jóhiszemű, többnyire csak általános, s a pört tulajdonképpen sohasem az dönti el, amit a kritikus fölfed, hanem az, hogy a műveltsége, az ízlése, a becsületessége, az irodalmi múltja folytán hisznek-e neki, vagy sem. Sehol olyan tág tere nincsen a beleképzelésnek, mint itten.”
Hat esztendő múltán, ugyancsak a Nyugatban megjelentetett Új költészetünk című írásában megint csak az akkori (és persze a jelenben is élő!) közfelfogással szemben állapítja meg azt, hogy a költészet lehetőségei nagyon is korlátok közé szorultak a szellemi élet munkamegosztásának modern kori fejleményei következtében. „A XIX. század – jelenti ki – az élet hatalmas területét, melyen a költő annak előtte szabadon portyázott, fölparcellázta és gyarmatosította. Egy részét a politika szakította le magának, másikat az újság, harmadikat a regény, negyediket a tudomány, mely már nemcsak skatulyázott, cédulázott, hanem fényt vetett a nagy kérdésekre, tisztázott olyan árnyalati finomságokat, melyekre eddig csak a költőtől vártak feleletet. Az új költő területe megszűkült és gazdagodott.” Következésképp „pusztán az maradt övé, ami megillette, az élet felbogozhatatlan rejtélye. Egyetlen kincse az egyénisége lett, az, hogy teljesen különbözik másoktól. Ezt pedig, miután természetesen kikapcsolódott a társadalomból, öntudatosan érezte.”
Ezzel a fejtegetéssel Kosztolányi bizonyos mértékig visszahátrált a költészet pusztán mesterségbeli, szövegközpontú és nyelvszemléleti megítélésének pozíciójából egy olyan hagyományosabb felfogáshoz, amely a költészetet a romantikusok és később a szimbolisták gondolkodásmódjával ítélte meg. Imént idézett esszéjében találjuk a következő kijelentést: a költő „élményeket nem kereshet úgy, mint az útirajzíró, ki elutazik idegen országba, hogy azt, amit lát, leírja. Az ő élménye messzebb van, az öntudatlan országában. Ha megtalálta, már elvesztette, ha megértette, már nem érti, ha eszébe jut, már elfelejtette. Csak úgy bukkanhat rá, hogy az emlékezés és önelemzés maga a művészet érzéki beteljesülésévé válik, s voltaképp akkor tudja meg, hogy mire akart emlékezni, hogy mit akart magáról kideríteni, mikor verse már elkészült.”
Valójában még inkább a romantikus és szimbolista költészetfelfogásra utal vissza Kosztolányinak egy, az Új Idők című hetilap 1928-as évfolyamában közreadott írása, az Ábécé a versről és költőről, ez a költészetnek egy hagyományosan romantikus értelmezését követi. „Mi a vers? – kérdezi Kosztolányi. – Az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában. Amikor az első ember kinyitotta szemét bölcsőjében, mely az egész földgolyó volt, fölordított azon való ámulatában, hogy erre a világra született, s az indulat, fájdalom, rajongás ütemes szavait gügyögte. Ivadékai csak később tanulták meg a prózát.” Ez a kijelentés tulajdonképpen a romantikusok irodalom-felfogására s esztétikájára utal, közelebbről a königsbergi és rigai bölcselő és teológus, Johann Georg Hamann (1730–1788) eszméire. A német filozófus igen korán elutasította a felvilágosodás és a racionalizmus eszményeit, és a költészet lényegét egy korai romantikus szellemiségű aforizmájában ekképpen határozta meg:
"A költészet az emberiség anyanyelve", utalva arra, hogy az emberiség eredeti és ősi tapasztalatainak mindenekelőtt nagyszabású költői művek: a Biblia, a nagy népi eposzok és Homérosz adtak kifejezést.
Kosztolányi ilyen módon egy kettős szellemi erőtérben helyezte el a maga költészetfelfogását és -esztétikáját: egyfelől a romantikus-szimbolista hagyományban, másfelől a modern, szinte természettudományos eszközökkel dolgozó racionális nyelvi megközelítésben. Gondolkodásának és persze költészetének is talán ez a szintézisteremtő képessége lehet az egyik nagy értéke: az, hogy mentalitástörténeti korszakok határán elhelyezkedve egyeztetni tudta a tradíciót és a modernséget. Ez a szintetikus és összegző poétika alapozta meg az utolsó verseskötet: az 1935-ben megjelent Számadás klasszikus értékeit, olyan költeményekre gondolok, mint a Februári óda, a Száz sor a szenvedésről, a Már megtanultam, a Halotti beszéd és mindenekelőtt a Hajnali részegség, amely a romantikus és szimbolista költészet mitikus és transzcendens tapasztalatokat mozgásba hozó magaslatán fejezi ki a költő szorongásait és ezek békítő meghaladását (valójában ez a szintézisteremtő készség volt jellemző a Nyugat első nemzedékének nagy íróegyéniségeire!).
A pálya csúcsára érkező Kosztolányi az imént jelzett szintetikus eljárásnak a révén adott új fényt és új rangot a költői szónak, amelyet Hogyan születik a vers és a regény? című (a Pesti Naplóban 1931. március 8-án megjelent) írásában a következőképp határozott meg: „Parancs és szeszély ez együtt, kényszer és akarat, kaland és törvény: a véletlen tündéri ajándéka.” Képzelhető-e ennél romantikusabb, egyszersmind klasszikusabb meghatározása a versnek?
