(Folytatás előző lapszámunkból)

Iván tűnődött, kiemeljen-e valamit. Folytatta, ahol abbahagyta.

– Lefényképeztem a tükröket és a rúzsokat.

– A színészekkel?

– A színészeket külön, öltözés közben, persze félig készen. A rendezőnek lehetnek extrém gondolatai, az újságok egyelőre követik a közízlést.

– Arra gondolsz, hogy felöltöztek? A darabban meztelenek?

– Nem láttam még – nevetett Iván –, ismerem a darabot, nincs benne csak egy jelenet, egy fürdőzős, de ki cipel hat-hét kádat a színpadra? Bár ma minden lehetséges. Még a Dunát is bevezetnék. Mindegy. A rendező tudja. Ha akar, bármilyen jelenetből sztriptízt csinál. És meg is teszik, rendszerint, a legutolsó három előadáson volt ilyen. Három rendező. Eggyen te is ott voltál.

– Igen. Nem volt feltűnő.

– Nem. Tényleg nem. Kezd természetessé válni.

– Talán az újságokban is.

– Rég. Csak épp a színházakból készült cikkekben nem. Mert a színházakban látod a teljes darabot. Millió kép, ha a tizedmásodperceket is figyelembe veszed. Egy gép, ha gyors, akár ezredmásodperc alatt is exponál. Hallod a szöveget is. Többezer kép közül párszáz meztelen emberrel készül. Figyelem a közönséget. Nincs felháborodás, de mégsem természetes a jelenet. Azaz, színházban a színház a természetes. Megjátszani a figurát. Meztelenül is megjátsszák, de egy pillanatig, érted? egy pillanatig csakis a meztelenség van, amit nem lehet megjátszani. Erre az egy pillanatra elfelejtődik a figura. A színész is elfelejtődik. Valami a színházon kívül van.

– Lefényképezhetnéd.

– Épp ezt nem engedik. Ezt akartam mondani: az újságban egyetlen kép, vagy kettő jelenik meg. Te olvasod a cikket és képzelődsz a darabról. Hát olyan képet szeretnének, amiben a lényeg ott van, vagy ami látványos, fekete-fehér újságokban a háttérrel vagy a figurákkal mozgás közben. Meglátom a főpróbán. Meztelenség nélkül. A darabban mégiscsak a játék a fontosabb. Esetleg klasszikus, színházi meztelenséggel. Például a szenvedéstől görcsbe rándult főhős.

Sok stoplámpa állta útjukat.

– Úgy telerakták, a gyalogos tíz perccel utánam érkezik. A múltkor Milla arra járt, amerre te, az áruházban, megláttam, megálltam, felvettem a szatyrokat és siettem, mivel le kellett szállítanom két veder diszperzitet. Úgy volt, hogy otthon kipakolok és Petiékkel, ha van kedvük, legalább a fele zöldséget megkaparjuk, de csak a kipakoláshoz volt időm, már hazaérkezett, pedig megállt a közeli hentesboltnál is.

A stop váltott, hegynek felfele indultak.

– Nemsokára otthon leszünk.

Iván felsóhajtott. Egy pillanatig saját lakása jutott eszébe, milyen jó, hogy van; volt, amikor nem volt; van; eszébe jutott a szoba, konyha, félhomály, milyen jó, hogy most meghívták, szívesebben jön.

– Sóhajtottál, mi az?

– Igen, te, otthon leszünk – mondta akkor, félszeg mosollyal, ami inkább tíz fintor volt. Ilyen Ivánnál a hála.

– Fáradt lehetsz.

– Hát. Legyek az?

Feri kiugrott, ismét ugyanazzal a mozdulattal csapta be az ajtót, ez ugyanaz, ez csak egy mozdulat, míg a város iszonyatosan hosszú, főleg ha nyári délutáni kánikulai fülledtségben vezetsz hazáig, a szomszédéknak festéket veszel, mert a szomszédék festéket akarnak, van egy házuk Érden, ott is meszelnének, azaz festenének, de passzióból megcsinálják ők, Feri vállat vont, csak szállítson nekik fehér festéket, olyant, amit lehet keverni, amivel az árnyalatot szabályozhatják. Iván is kinyitotta az ajtót, kirakta egyik lábát, majd a másikat, a táskát a vállára vette.

– Holnap reggelig maradhat. Ez csendes hely. Leglább ezért jó szélen lakni. A festék is maradhat. Szólok Istvánnak, aztán ő lejön és felhordjuk.

Felmentek a lépcsőn a második emeletre. Ferenc csöngetett.

– Hahó, ki van itthon? Szia, Peti! Ez itt Iván, ismered?!

– Nem. Szia.

Ivánra emelte szemeit, először az arcára, aztán az ingére, a táskájára, a belőle kiálló gépre, a gép tokjára, ahol egy kicsit megpihent, majd vissza az arcára. A fotós közben a teljes alakot képbe vette, a tekintete a konyha padlóján csúszott a papucsokig és vissza, Peti nem engedte el.

– Szia, Peti.

– Hoztad a géped?

– Itt van. Látni akarod?

– Igen.

– Mindjárt adok papucsot, ha kérsz, különben járhatsz, ahogy jólesik.

– Peti, anyu?

– Mindjárt jön. Lement vízért.

A konyha narancssárga csempéi és a hozzá illesztett bútorok között ide-oda bolyongott a kint készülö vihar sötétje. Villanyt kellett gyújtani, pedig csak hét óra volt. Iván a fogason lógó számtalan kabátra akasztotta a zakót, amely kipúposodott, gyenge akasztója kiugrott helyéről, felcsúszott a fémhorgon és a zakó a padlóra hullt. Kétszer-háromszor visszatette, míg megállt, milliméterekre a horog hegyétől. Zokniban az asztalhoz bicegett, ahol Peti már bontogatta a tokot.

– Várj, fiú, amíg megengedik. 

Peti felhúzta alsó ajkát, álla ráncosodott.

– Bonthatod – mosolygott Iván. – Segítsek?

– Nem kell, egyedül is tudom. Peti az asztal sarkánál állva a tépőzárakkal kezdte, óvatosan mozgott.

– Mikor kiveszed, vedd az öledbe.

– Tegyük inkább a nagyszobában a földre – mondta Feri. – Ott nem ejti le.

– Nem ejtem le – visszhangozta Peti.

Iván elmerülten nézte a fiú mozdulatait, amelyektől egyszerre felejtette el a napot és jutott eszébe más, egyéb részlet. Hogy lehet az, hogy már megszűnt a kocsiban kitalált változat? Pedig az is igaz. Csontban, húsban ott járt ő az öltözőben. Peti ráemelte szemeit kérdőn, hogy folytathatje-e a gép birizgelését, Iván csak nyugtázta, egy pillanatig ellenőrizve, hogy semmi komolyabb nem történik. Annyira elmerült a mozdulatokban! Lenyűgözte mások figyelme. Feri figyelme az úttestre és a pirosokra, ő éppúgy örült, amikor megállt, mint amikor elindult, Ludmilla figyelme, ahogy általában a tányérokat előszedte és elrakta, néha vette a bátorságot és a házastársak közötti figyelmet is szemmel kísérte, ez nehezebb volt, mert a gyerekek váratlanul fel-felnéztek rá és nem szerette volna, ha valamelyikük rákérdez a bámészkodóra. Most Peti figyelme balzsamozta. Mekkora tisztelettel bánik ezzel a szerkentyűvel! Vajon azt is elfelejtette, hogy anyja mindjárt jön? Lenyűgözte az ügyelőnő figyelme is, amellyel a barátnőjének mesélt a színház melletti kávézó ablakos asztalánál, s ő véletlenül épp aznap épp oda tért be a színészfotók után. Most éppolyan részletességgel emlékszik, ahogyan hallotta. Ő hol kávézott? A szomszéd asztalnál.

– Vigyázz, Peti, ezt ne nyomd meg, mert átállítódik a fényérzékelő. Vagyis megnyomhatod, csak forgasd vissza oda, ahol volt. Látod? Ide.

Az más, az más íz. Kicsi, madáralkatú nő, élénken fészkelődőtt a széken, miközben magával ragadta a lendület.

– Mondtam? Nem mondtam? Hogyhogy nem mondtam? Cét! Hirdettek nálunk versenyvizsgát két poszton, idén csak kettőre, azt híresztelik fentről, jövőre egyáltalán, annyian vannak, mint az oroszok, és minden évben végez két évfolyam. Így is csak a legtehetségesebbeket veszik fel. Ez egy! De jönnek máshonnan is színészek, ide mindenhonnét jönnek, szerintem még Honoluluból is.

Szívott a szivarból – szivarat szívott, nem cigarettát, és nevetett.

– És megjártam. Képzeld el. Felvettek egy alakot. Nem tőlünk, tőlünk a színiseket ismerem, aranyosak, kedvesek és milyen boldogok, ha bekerülnek! Legalábbis az elején. Aztán jön egy nagyobb hullám; aki azt kibírja, az már végig boldog, amíg csak helyet nem kell találnia. Ugyanígy, akik bekerülnek, azok végtelenül kedvesek. De ez a C ez nem a társaságtól jött, hanem valami vendégalak. 

Ivánnak eszébe jutott, hogy ma ő is használta ezt a szót, Stoppardra. Elnézett ki az ablakon, ahol már esett. Megjött Ludmilla, Milla, vízzel, tejjel és kenyérrel, és tényleg vörösebb haja volt. Ivánt is köszöntötte. 

– Szervusz, Iván.

Enyhén megpuszilta az arcát, ahogy mostanában szokás, alig érintve. Iván visszatért a nagyszoba közepére, közben mégis odaköltöztek a géppel, így Ludmilla kipakolhatott az egyetlen konyhaasztalra, különben a konyha kicsi lett volna négy személynek, négynek úgy, hogy mozoghassanak is. Feri kint maradt, halkan beszélgettek, Iván visszatért gondolataiba, fél szemmel az ablakra sandítva, fél szemmel Petire, így maradva kancsi pózban, közben Marikánál.

– És kedves és minden, tele tervekkel, jaj, Ruti, már kezdek félni, ha valami igen jól megy. Itt Ruth nevetett és kérdő arckifejezést öltött. Iván Ruthtal szemben ült, közömbösen, így leplezve magát.

– Igen, igen, mert annyira tele volt tervekkel, hogy végül is meghívtuk, van egy kis hely, mondtuk neki, te akkor még utaztál, mondtuk, van egy baráti kompániánk, amolyan keljfeljancsik a fényképészetben, és szombatonként játszunk, blabla bla, ismered a reklámszöveget. Azazhogy nem reklám, ez az igazság, de… mindegy. Lényeg, hogy volt egy pályázatféleség. Az, amiről még te is hallottál az utazásod előtt. Tájképek, párhuzamban, ugyanaz a táj itthonilag és ugyanaz kifordítva. Na, már beszélni sem tudok. Érted. Mondjuk lefotózza a Dunát Dunának aztán meg keressen egy olyan részt, ahol Mississippi. Melós cucc! Mindegy, nem a téma az érdekes! Hanem ez az alak! Mert azt mondja nekem, rengeteget beszél, hogy ő szeret fotózni, ez a hobbija, ha van neki, s hogy milyen boldog, hogy itt van és szeretné felfedezni az itteni környéket, mert máshonnan jött.

– Honnan? – kérdezte Ruth.

Erre Iván nem tudott emlékezni.

– Ez! Mennyire örvendene! Mondom, akkor csapjon fel hozzánk társnak, mert mi szombatonként találkozunk és elmegyünk egy ilyen túrára, együtt mi is könnyebben felfedezzük, amit fényképezni szeretnénk, s jaj de jó, s ez így folytatódik egész héten, szombatig. Aztán szombaton várom – nem jön. Hát én mit csináljak, elmegyek én is a kompániához találkozóra, hát ott van! Már ismert valakit! És nem is mondta! Te, nem az, hogy ismert, de akkor minek kérdez? Mindegy, – vont vállat Marika –, végül is nem köteles az ismeretségeiről beszámolni, de úgy adta elő, olyan panaszolva, mint a fába szorult féreg, hogy azt gondolhatnád, ez szegény idegen, még senkije sincsen. Valószínű, hogy annak is úgy adta elő. Nem ismerem a lányt. Zoltánnak valakije. Ennyi, Ruth, ennyi. Kezdetnek. Folytatásnak: megnyerte a pályázatunkat. Ahova a fotókat névtelenül adtuk le.

– És? – mosolyog Ruth.

– És? Azóta ott van. De nem lehet tudni, kivel, érted? Én meg felrobbanok itt, ebben a kávéházban. Ruti, asszem beleestem. Most mondd meg! Ez a baj.

 Iván itt ablaknak fordult, aztán vissza. Most megengedte magának, hogy nyugodtabban megnézze kettőjüket. Marika hátát és Ruth arcát, ami így egyetlen alakká tevődött össze. Ezt a nőt még sohasem látta teljesen. Vagy a pult mögött állt, a ruhákat szedegette, az ügyelői hivatalos kosztümben. Vagy forgolódott és a színészek folyton elrohangáltak előtte, a közönség kijövet, ki akart jönni előadások ideje alatt, valami ürüggyel, például a zsebében felejtett valamit. Vagy a büfében segített Ruthnak. Most, amikor végre nyugodtan ül és rendes emberi öltözékben, háttal, Ruth arca a tükör. Vajon őt is tükrözi, a nézőt?

– Emiatt elmaradtam a színházban, mert elmaradtam otthon, még szerettem volna készíteni egy sorozatot. Tudod, nem érdekel az eredmény, hanem szeretek fényképezni és mászkálni. Most nem sikerült. Nem tudok viselkedni ebben a társaságban. Nehezemre esik úgy tenni, mintha minden ugyanolyan lenne, mint nélküle. Hülye vagyok, Ruth. Normális felnőttek ezt könnyen elintézik, nem lacafacáznak annyit, vagy hogy is mondják? Csak az ilyen tompák, mint én, csinálnak kázust az egészből. 

– Hát ne csinálj! Menj oda hozzá és hívd meg, hívd meg egy kávéra.

– Asszed, nem hívtam?

– Eljött?

– Hát persze! De nem változott semmi! Nem tudok beszélni, félrebeszélek. Hogy mondj nyíltan olyant, hogy szereted? Nem is tudod, ki az? Tetszik! Tetszesz – ez egy ajánlat. Még ez sem túl sok, de kell neki? Észreveszi? Ha meg nem, én igazán nem tudok mit csinálni.

– Csak tipródsz itt.

– Tipródom? Boldog vagyok! Te! Ejtem, kész, vége, vége, de Ruth, akkor is, muszáj szerelmes legyek valakibe, ha nem belé, akkor másba leszek!

A sovány nő remegett a kacagástól és úgy tűnt, mindjárt elszáll belőle a lélek. A barna kávézó barna asztalai olvadtak a fényben, a fény olvadt a két nő alakján, a keszeg háton és a szembeülő széles, kiugró arcán, két szobor, Marlene Dietrich barnában, ő pedig a sötétben ül háttal, az eltaszítottságban, mert csak addig élvezheti ezt a jelenetet, amíg bele nem szól.

– Megyek – szedelőzködött a kis ügyelőnő. – Köszi a kávét. Megyek és megyek, ki, nem tudom hová. Holnap is, jössz velem?

– Holnap este otthon leszek, leszünk. De gyere fel.

– Aha– nézett fel megnyúlt arccal a kicsi. – Nem akarlak zavarni benneteket.

– Nem zavarsz. Meccs van. Az, gondolom, kevésbé érdekel, de közben beszélgethetünk.

– Jó. Holnap mikor?

– Hét-nyolc körül.

Iván merengett. Milla bejött és behozta mindannyiuknak a vacsorát.