Nem is tudom, illendő-e szólni az események origójául szolgáló aprócska malőrről, tekintve bizonyos kínosan profán vonatkozásait az ügynek. Másfelől viszont elhallgatni se lenne helyénvaló, csúf sarkot harapni a kövérkarimás igazságnak, utóvégre csak hozzátartozik a teljes történethez. Legyen hát: bolondgomba került minap a mennyeknek főkondérjába, olyan közepesen elvetemült fajta. Ezeknek aztán beszélhet az ember, morcogott Gyuszi bácsi, néhai ősz mikológus, két ujja közt kicsippentve a paprikás maradékából a bolondság maradékát. Selymes susulyka, meg kell bolondulni. Pusztába kiáltó szó volt-é hát egész élte, melynek minden alkalmas és alkalmatlan percében hirdette lankadatlanul, hogy a nép idevágó ösmeretei abszolúte megbízhatatlanok. A gomba szép és jó, csudálatos a maga nemében, hanem azt tudni kell, ragadt rá némi cudarság a boszorkányok természetéből. Mert milyen is a gomba, kéremszépen. Állatnak növény, növénynek állat, leginkább pedig valami egészen más, a valamimások minden ingerlő dacosságával. Titkos társaság tagja, földalatti sunnyogó, aki egyszerre csak úgy lesz a semmiből, ha jó suhogó eső s meleg csiklintása meghozza úri kedvét – mindez legalábbis okot ad a gyanakvásra. S akkor még nem is szóltunk a napvilágra jövetel sötétebbik módjáról. Gonosz lelkek óráján viháncoló szépasszonyok csokorban toppantják elő, sarkukon kényszerítő erő, akaródzik vagy sem a gombáknak, muszáj nekik jönni, gyűrötten, készületlenül, rosszkedvűen is, beh utálja ezt némelyikük, az ilyen már születésekor vén és morózus, s élete végéig érleli magában az undokságot. Ráadásul van belőlük sokféle, s ami főbb, jóféle meg rosszféle, utóbbiak az előbbiek bosszantására, óvatlan jószágok meghalasztására. A rosszféle azon iparkodik, hogy megjelenése imponáljon, ámde bocskorát méreggel bokszolja, lemezkéibe pusztulást pumpál, aljnövényzet legalja ő. Gyakorta s előszeretettel álcázódik jófélének, imígyen csalván lépre a lelkes, ám tudatlan gyűjtögetőket. Ki másra pályázna, tudja ő, hogy csak az embernek nincs szeme a látásra; vaddisznó kitúrja, medve megtiporja, mókus köpik reája – gombailag félművelt, tetszetősségen kapó amatőr egyenesen leszedi a vaksi orrával, viszi haza utolsó vacsorának. Elmenőben a rosszféle a jól végzett ármány kárörömével röhincsél, gyilkos jókedvében disznó dalocskákat énekel harsányan, ennek holnapra kampec, mutogatja a szelíd jófélének, akit majd’ megüti a guta, olyan ideges, de hát mit tudjon csinálni. Szóval, kéremszépen, ilyenek ezek. Aki nem ismeri ki magát, tessen szakemberhez fordulni. Ha belegondolunk, ugye, hogy mi lehetett volna, ami végül nem lett, de ha mégis. A szakácsnő, jaj, dehogy akart az belegondolni, egészen odavolt szegény, hát korábban soha, de soha, hogy fordulhatott ez elő, édesjóistenem.  Nem is merészelt az Úr halovány színe elé kerülni, önszorgalmúlag elbújdosott szégyenében, azóta se tudni, hová. 

Az Úr valahogy kikúrálta magát pirítós kenyérrel, herbateával. Hanem erre a nagy koplalásra aztán hatalmas étvágya támadt. Szakácsnő meg sehol. A csitri angyalleánykák hordták ugyan a vajas kalácsot, madártejet, vaníliapudingot igazi bourbonvaníliával, de mi ez a nyilemnyalom étek egy igazán éhes gyomornak. Utoljára az Úr előkandászta világnagy könyvtárából a Semmiből valamit nagybecsű recipegyűjteményt, s iránymutatásai alapján maga próbált összeütni ezt-azt, hanem mégse mehetett ez így a világ végezetéig. Szakácsnő kellett, mégpedig hamar. De hogyan intézzék ezt a dolgot, szemre, találomra, bizalmas akták bizalmas értesülései alapján? Még azt a látszatot keltené, hogy a híresztelésekkel ellentétben mégiscsak van odafenn személyválogatás. Hűséges számadója, Abakusz bátorkodott javasolni, hogy rendezzenek nyilvános főzőversenyt, úgyis akkora divatja van mostanság a földön is az ilyen eszem-iszom, ahogy ott mondják, gasztronómiai fesztiváloknak. 

Közhírré is tétetett a Mennyei Hír-harsonában, valamint falragaszokon és röpködő cédulákon. Kisvártatva tábort ütött a vadgesztenye alatt a Kakasos Nénike parázs fölött rázogatós kukoricapattintójával, bizonyságul, hogy a kezdeményezésben van fantázia és üzleti potenciál; kakason kívül lehet nála kapni még pirított sós tökmagot takarékos újságpapír-tölcsérbe csavarva, sőt, nyalókát is, piros és fehér csíkokban csavarog felfele benne a cukor. Szép sorban aztán megindult a versenyzők hada is, s csak jöttek, jöttek, tódultak, lassacskán a vásártér minden szegelikában fazék gőzölgött, lábos sercegett, tepsi, serpenyő sercegett nagy igyekezettel. Bámészkodók is érkeztek szép számmal, három nap s három éjjel tartott végül a fesztivál a hatalmas érdeklődésre való tekintettel – s hogy az egybegyűltek ne unatkozzanak, állítottak céllövöldét, ringlispílt, szerződtettek mindenféle népi s félnépi zenekarokat, nemcsak mannával él az ember lelke. Kopogott a csárdás, recece, huppogott a sramli, jó ebédhez szólt a magyar nóta, világraszóló hangicsálás folyt a begörgetett grátisz vattacukor-felhők között. Még egy vándorkomédiás trupp is odakeveredett valahonnan, kisebbeknek ment a Vitéz László és az ördög, nagyobbaknak ájtatos apokrif történetek. Mindenki nagyszerűen mulatott.

Egyedül az Úrnak nem volt felhőtlen a móka. Nem is igen ért rá élvezni a különféle attrakciókat, fontos dolga volt. Tudjuk, mi végre lett ez az egész, nem a kedv léha kis lepkéinek szánva elsősorban, hanem a gyomor komoly örömeinek.  Mondanunk sem kell, mindenki sietett lefőzni a másikat, kisütni valami huncut újdonságot, ebből kifolyólag terítéken csupa előkelő eledel, zengzetes, hangzatos. Sárkány szíve rettentve, csiga mája suttyantva, griffmadár csülke biggyesztve, héttenger herkentyűje rogyasztva. Melléje szittyós békalencse, rúgdalt ördögborda, csalogánypástétom szeráf módra, savanya pityere, különb s különbféle sásák. Desszertnek moszatjegec czukros lében, kandírozott angyalgyökér, rózsamézben fagylalt papsajt, s isten tudja, még miféle ritka csemegék. Az Úr végigkóstolta mindet becsülettel, de valahogy egyik sem volt ínyére igazán. Túl mesterkélt, túl idegen, túl reform, túlkomplikált, túl az ibolyán, messze túl a célon. Sehol egy jó marhahúsleves, rántott csirkecomb, flekken, töltött káposzta, kovászos uborka, ordás-kapros lepény. Tanácstalanul járkált a tűzhelyek között, legalább egy barátságos, biztató íz után kutatva. Ó, hogy miért is nem jutott eszükbe valamiféle tematikus megkötés. Tanácstalanságában az eredményhirdetést elhalasztotta napszálltáig, addig is hadd mulassanak még az üdvözült népek, ő meg csak úgy, egy hétköznapi arcával hosszú sétára indult, minekutána a töprengő diófa alja foglalt volt, ott is folyt a hejehuja.

Bandukol, bandukol, botjával néha megkopogtat egy-egy követ. Csönd van, sehol egy lélek, mindenki oda van a búcsúba, legalább nem zavarják a gondolkodásban. Ahogy így peripatetizál, egyszerre valami zajocska üti meg a fülét, plim-plöm. Megy a nesz után végig a szeren, s hát az egyik kapu előtt egy anyókát lát, mosolygósan ráncos almaarcút. Ül a kispadon, ölében zománcos tálka, kék, kötényében feszülő borsóhüvelyek, frissenzöldek. Bontogatja, a pattogós szemeket belegurigatja a tálba, azok mondják, hogy plim-plöm, ahogy az aljára érnek.

 Köszön az Úr illendőképpen, az anyóka fogadja. Kérdi az Úr, mintha nem látná, régi bevett formula ez faluhelyt: aztán mit csinál, édes néném? Itt né, borsót fejtek levesnek, mondja  a néni. Jó sok petrezselyemmel lesz, galuskával? Úgy, úgy, lelkecském. Aj, összefutott az Úr szájában a nyál, idejét se tudta, mikor evett utoljára zsenge borsólevest, jó sok petrezselyemmel, galuskával. Ugyan, édes néném, kérdi, nem maradhatnék-e esetleg én is itt ebédre? Jaj, hát dehogynem, jó szívvel látom, aszongya a néni, úgyis mindig két személyre főzök. Tudja, lelkecském, világéletemben ketten voltunk az urammal, gyermeket nem adott a Jóisten, azt csak ő tudja, miért, s úgy megszoktam, nem is tudok másképpen porciózni. 

Nekiláttak. A néni aprított, kevert, zubogtatott, az Úr a tegnapról maradt túrós puliszkából falatozott, s közben diskurálgattak, szépen kifaggatta az anyókát mindenről, ami odalent az árnyékvilágban történt vele. Persze, ismerte ő nagy vonalakban az élete folyását, de hát a kisebb részletek csak elfelejtődnek, ugye, másrészről tapasztalta, jólesik az érdeklődés minden emberfiának. Józéfa néni válaszolgatott szép sorjában. Elmondta a rostalika-családot, templomegere-gyermekkort, mostoha szolgasort, fonnyasztó betegségeket, üszkös szíveket hátrahagyó háborút. Egymást érte a sok bú és baj, gond és megpróbáltatás, de Józéfa néni türelme Jóbéval vetekedett. Soha fél szóval se zúgolódott, se jósorát, se házát-mezejét, se másféle jószágát senkinek nem irigyelte, akinek nem tudott használni, legalább nem ártott, megvigasztalta a nálánál szomorúbb szívűeket, karaj kenyérhez juttatta a maga keveséből más kivert kutyáját. Erején felüli terheket hordozott, s mégis, minden próbatétel közepette, akár az ég madarai és a mezők liliomai, olyan bizalommal s bölcs belenyugvással hagyatkozott annak akaratára, ki most vele szemközt túrós puliszkát eszeget. Az Úr nagyokat hallgatott, néha félrenézett, hogy titkon megtörölgethesse harmatos, ibolyaszín szemeit. Aztán mikor volt életében a legboldogabb, kérdé, hogy egy kicsit vidámabb témára terelje a szót; s lám, sok keserű falat közepette is annyi volt az édes, hogy az anyó szinte nem tud választani egyet. De mégis, fényesedett meg szeme a hirtelen támadt szívmelegtől, ahogy mindig, valahányszor csak eszébe jutott. Volt egy nap, aj, nem lehet jól elmondani az ilyesmit. Gomba után jártak az erdőn nyár derekán, már hazaútban, amikor elkapta őket a zápor. Egy őzetetőbe húzódtak, ott aztán a hosszú gyaloglásban megfáradtan elnyomta az álom. Mint a kerítésre terített dunna, úgy érezte magát ébredéskor, kiszellőztetve, hűvös-tisztára fújva. A szíve s körülötte minden, mint mikor kisöprik a házat, levegős, jólesően tágas és illatos. Gyantás gallyak ropogtak a tűzön, parazsán hirip kalapja sustorgott túróval töltve, meleg, zizegős puhaságot szuszogott a széna, frisset az esőáztatta erdő.  Mindennek új színe s formája volt, másképp zengett a fák évszázados csöndje, orra ujjongott, mintha most érezne először gombát, szénát, égő csereklyét – most először igazán. Könnyű volt a lelke, mint a csibetoll, a jó szagok egész odáig fodrozódtak, körberöppenték vele a patyolatújra mosott világot, s nem volt annak semmi hibája. Igen, egy pillanatra a mennyországba látott, legalábbis úgy hitte, ilyen lehet, ilyen az illata annak is, ilyen kell hogy legyen a szószékről hirdetett tökéletes, örökkétartó boldogságnak.  

Közben elkészült a leves, elköltötték nagy egyetértésben. Mennyei volt, petrezselyem, galuska éppen úgy s annyi, ahogy szerette az Úr. No, ideje eredményt hirdetni, érett meg benne az elhatározás: Józéfa néni, kedves, tessék pakolni, viszem magammal. S még mielőtt az anyóka szabadkozott volna, hogy ugyan, lelkecském, hova vinne egy ilyen vénasszonyt, ráragyogtatta az ő valódi, fényességes, egyszersmind ellentmondást nem tűrő arcát. Csurogtak a könnyek az almaarc mosolygós ráncain, istenkém, ó, istenkém, nem vagyok én arra méltó, de nem volt apelláta, a vacsoraidő is közelgett, repdeső szívvel összekapta hát a kis motyóját, s mentek. A konyhán kézhez kapta az éléskamra kulcsát, azzal az Úr eltávozott, hogy kihirdesse akaratát s eloszlassa a pukkadásig lakott majálisozókat. Mire visszatért, konyha kicsinosítva, belakva. Csillog a felsúrolt konyhakő, az Úrnak kicsit még állingálni is kell az ajtóban, míg felszárad teljesen, addig összenéz a fényesen vigyorgó rézserpenyőkkel, megállapítja a száradó hagymakoszorút, petrezselyemfüzért, ablakban a majoránnát, polcon kompótot, lekvárt, falon az emléket tovatűnt leánykorból, KI AZ URÁT SZERETI, JÓ VACSORÁT FŐZ NEKI. Duruzsol a tűz, finom vacsoraillatok bodorodnak a fedő alól, az asztal megterítve egy főre, kis tálikóban kikészítve valami savanyúság. Olyan gombaforma, ahogy jobban megnézi az ember. Hopp. Az Úrban feltörnek a rossz emlékek, kérdi, mi ez, néne? Fenyőalja tárkonyos ecetben eltéve, tán nem szereti az Úr? Ó, hát szeretni nagyon is szereti, de vajon biztos-e, hogy ebben kizárólag fenyőalja van, nem pedig, teszem azt, selymes süsükéje. Hova gondol az Úr, csendőrbiztos, ahogy szegény uram mondaná, tréfálkozik szomorkásan az új szakácsnő, erdész volt, isten nyugosztalja, akárhol is van, mert idefenn még ugyan nem találkoztam vele. Őrözködjél attól, Józéfa, mondta mindig, hogy olyasmit leszedjél, amiről nem tudod, miféle, mert a gomba olyan istencsudája, az ördög meg nem állhatta, hogy valami csúfságot el ne kövessen rajta. Nem sok gombát ismerek én, de azt a keveset jól, a többit meg békén hagyom. Az Úr megnyugodott, az mindjárt más, jól van akkor. Hanem Józéfa néni kedves, tessék csak hozni még egy terítéket, úgyis kettőnek való ez, nem igaz? S ettek ismét együtt jóízűen. 

Vacsora után az Úr elindult elnyomtatni egy pipával s egy kis elmélkedéssel a jó házikosztot. Az ajtóból még visszafordult: mondja csak, Józéfa néni, hogy lehet az, hogy egyedül ült odahaza, amikor mindenki ott vigadozott a fazekak körül, a versenyen. Hogyhogy, miféle versenyen, hát nem olvasta a Hírharsonát, a sok plakátot, röpcét? Józéfa néni a fejkendője csücskét gyűrögeti, pironkodik, s végül bevallja. Tudja, Uram, nem ösmerem én az írást, ahogy mondtam vala, sokan voltunk s szegények, nem tellett oskolára. Aztán valahogy úgy sikeredett, életembe’ se tanultam meg sose, restellem is eléggé, hogy még bár az imádságos könyvecskémből se tudok elbetűzgetni vajegy szép litániát. Az Úrnak kacagott az ibolyaszín szeme, jaj, hagyja el, sose búsulja ezt, csak ilyen borsólevesekkel s paprikásokkal imádkozzon ezután is, felért ez akármilyen litániával. Igaz, mit eszünk holnap, Jozéfa néni? Poékalevest, kőttes palacsintát, édes Uram, jó lesz-é? Jó volt, nagyon jó. Az Úr alig tudta megállni, hogy azt ne mondja: legyen holnap.

Így történt, hogy Józéfa néni, aki olyan észrevétlenül s aprón élt, akár egy katicabogár, nem gyűjtött a földön kincseket, s öröme is jobbára csak akkor volt, amikor együtt örvendezett az örvendezőkkel, magas tudományokhoz mit sem értett, de szelíd volt és alázatos szívű, most az Úrnak jobbja felől ül minden áldott délben és este, s alkalomadtán, egészen pontosan Péterpálkor, ami tudvalevőleg június 29-én ünnepeltetik, még egy tálból is cseresznyézik vele. Konyhája körül gyantás gallyak parazsán sülő hirip, friss széna, esőáztatta erdei füvek illata terjeng.