1. Ágyő Firenze!
avagy
Az opera, a „Magyar Opera”
és a Magyoperett?
Az ember kisiskolás korában még lebukik a padsor háta mögé, ha koloratúra szoprán áriát hall kövér, szőke néniktől, nem bír uralkodni a kuncogásán; sihederként azonban már a Föl, torreádor! a kedvenc füttyjele: majd Úgy bizony, vége a szép időknek!, harsogva menetel Figaro oldalán, s zavartan jön rá, hogy ő is elérzékenyült a kifosztott Pillangókisasszony búcsújától, az egekig tornyosuló és fekete felhőkkel keveredő sötét hullámok között elrévülten fedezi fel a Bolygó hollandi vitorláit: Hajó, hajó!, majd, a vége felé, az öreg királlyal dúdolja: Majd alszom én…
Az opera műfaja ma nem csak azért éltetendő-ápolandó érték, mert az ének az emberiség egyetemes anyanyelve, hanem ma már szinte egyedüli őrzője az ősi, nagy színjátszási hagyományoknak. A prózai színház egyre inkább átalakul a félműveltek lego-játékává, vásáriasságot tálal együtt a divatos filozófiák – bölcsködések – klub-összejövetelein, ám az élet nagy határhelyzeteit, mint Halál (és megdicsőülés!), Búcsú és átlényegülés, örök elválás és örök visszatérés, csak az opera vállalja már; ezért integetnek mindig az opera szereplői a színfalak mögé, ezért robbannak be a színre, magasba emelt karokkal s
az arcokon tűz, isteni harag
és az egész egy álom álma csak.1
Az egyetemes operairodalom nagy szólamai, frázisai (hogy ne mondjuk, közhelyei) az általános műveltség „jelmondataivá” lettek; legkönnyebben így éppen anyanyelvünkön férkőzhetünk be az európaiság bizalmas berkeibe. Nem azért, mintha nem szeretnénk az olasz nyelv zengő-bongó sodrását vagy a német villámokat villogtató mennydörgését, de a műfaj időn kívüli saját idejét – mint aki a sínek közé esett… és átalérzi tűnő életét – és az ember mivolt legközösebb benső érzés-formuláit igazán anyanyelvünkön adhatjuk vissza az egyetemesség ajkára. Nem elég csak a magyar operákat magyarul énekelni, vagy a Mágnás Miskákat s János vitézt! – Mert mi lesz, ha valakinek eszébe jut, miért kell ahhoz Kolozsváron magyar opera, hogy olaszul énekeljenek benne? Nem úgy járunk-e majd akkor, mint az olasz vígopera felsült ravasz cselszövője:
Ágyő Firenze,
Ti napsugaras esték!
Csak félkarommal intek búcsút
Mert felét már lenyesték! …?
2. Tőrbe csalnak
az operatőrök?
A kamera manók?
Mikor először felfigyeltem olcsó műfogásaikra, még egyetértettem az esemény-tévésekkel: annak idején, az esti híradókat pozitív tudósításokkal kellett kezdeniük, például acélolvasztó kohókkal… százhetvenhétszer bemutatott tűztornyokkal… és az operatőr – azaz a felvételt készítő (nem lehet azt mondani, hogy a fotós, vagy a filmező, mert szerintük ez durva szakszerűtlenség) – lekuporodik a kohó mellé, alsó rövidülésből filmez (azért is) és forgatja: az óriás kohók kóvályognak és félelmetesen utópisztikus, grandiózus apoteózis hangulatát idézik.
Az operatőr trükkjeit átveszi a szerkesztő, a vágó és minden fejetetején táncol, nemcsak hegeli értelemben. Ám az operatőr már többet is akar, nem éri be a régi középfajú film melodramatizmusával, vagyishogy mindenki menve megy és nézve néz; – „leleplez”: ha a labdarugó csatár mellé- vagy fölé lő, majd visszafele lohol, addig követi a kamera, amíg végülis sercint egyet; s akkor rögtön leszáll róla, soha sem tudjuk meg, mi minden történt még vele életében azután.
A törvényszéki tárgyalóteremben ugyan nincs kiírva, hogy zárt tárgyalás, de a vádlott, a gyanúsított, a tettes feje helyén csak egy kis ködfolt, vagy teljesen le van nyakazva: az igazságszolgáltatás főfeladata a bűnös személyiségi jogainak védelme! (Érdekes, a bíró csak az inkvizíció idején viselt álarcot, ma nem, sőt az ügyvédnek sincsenek, úgy látszik, védnivalói, előtérbe, a kamera torkába tolja a képét.)
És mit tehet ilyenkor az operatőr: felfedezi a kereset alá vont személy és a kísérő fegyőr nadrágjának az ülepét, közelképben, és ujjai bütykeit a póráz alatt. Egy szörnyűségesen sokat sikkasztó személynek már csak a lábaszárait mutatja, aztán megállapodik a bakancsánál, percekig az meredezik a képmező közepén: hogy íme, egy sikkasztó ilyen bakancsot visel! Arca, tekintete nem érdekes, de aki ilyen bakancsot visel, az lám, sikkaszthat is, és milyen sokat!
Azonban az operatőr sem mind hátrányos helyzetű intelligencia dolgában: ő arra számít, hogy munkáját időben mérik, hány másodpercig volt a képernyőn, s aszerint is fizetik. Időnként ráfordítja a felvevő készüléket a kollegáira: ördögi, torz harcosok, feketecsövű fegyvereiket erőszakosan tolják az áldozatok felé, célozgatja őket, éreztetik, ki a hatalom, ki a meghatározó erő: aki nem tetszik nekik, bizgentyűiket nyomogatva, leseprik. A szerencsétlen, idegesen kacsázó léptű miniszterek torkán le akarják gyúrni mikrofonjaikat, holott a hírszerző tehnika mai állása mellett csukott ablaknál is, az utca túloldaláról is lehallgatható, miről suttogok volt barátaimmal.
A méltatlan hatalom bitorlói végül is mindég kierőszakolják a végzetüket: közeleg az idő, amikor a láthatár fölé magasló irdatlan úthengereket filmezhetik, alsó rövidülésből! „Minek ennyien?”
3. Mégiscsak
sült demokrata vagyok!
Egy hírlapi fényképtől összerándulok: feketébe öltözött öregasszony, divatja múlt kalapban, kezet csókol egy láthatólag kevésbé vén, de ugyancsak idősnek tűnő nőnek. Az írónő kézcsókkal hódol az uralkodónő előtt.
Mintha gyomorszájon vágtak volna, spontánul. Ha be lettek volna öltözve a jelenethez: a királynőn korona, vállán palást, akkor hagyján. Így azonban ez szentségtörés: a feudalizmus örökletesen durva arcjátéka.
Még ha a hódoló vénasszony egy végső nyugdíjba vonuló bejárónő lenne, de írónő: több száz millió ember ismerte s kedvelte valaha! S tán még ma is. Hogy csak a „szórakoztató” irodalmat művelte? Hogy detektívregényeket írt? A még működő irodalom, felülről lefele, három emeleten helyezkedik el: legfelül van maga az irodalom, a tulajdonképpeni, közvetlen alatta a szórakoztató irodalom: May Károly, Verne Gyula, Edgar Wallace, George Simenon, aztán Chandler, és igen, Agathe Christie néni.
Legalól a nem-szórakoztató irodalom: agyonideologizált, betegesen teoretizáló, világnézetileg mindég manipuláló, magát esszéirodalomnak képzelő mű; vagy műmű-irodalom, amit körüllihegéssel, vastagon kozmetikázó kitüntetésekkel, felfújó szalmaszál-összpontosítással az irodalom fölé magasítanak, ám hiába: félemberöltőként mindig visszahull az unalom savanyú porába, ahonnét vétetett.
A szórakoztató irodalom legalább olykor üdít; sőt még tanulni is lehet belőle ilyesmiket: A legtöbb baj mindég a csúnya nőkkel van, avagy: Két étkezés között legjobb behűtött fehér bort inni!… A műmű irodalomtól még ennyit sem kapni…
1A Kosztolányi-sorok Kosztolányitól valók.
