Az első novelláskötetekkel szemben mindig van egy kis fenntartásom: szerzőik nemegyszer mind beleveszik a könyv borítói közé, ami szövegük kéznél van. Potozky László Áradás című novelláskötetét sem kezdtem másként olvasni. Lássuk, mit tud ez a fiatalember, milyen szövegek skáláján vezeti végig olvasóját, milyen kísérleteken keresztül próbálja megtalálni azt a hangot, amelyre aztán 85 év múlva szerencsés esetben azt mondja egy irodalomtörténész, hogy ez volt pályája kezdeti szakaszának meghatározó stílusa. Előfeltevésem szerencsére csak részben bizonyult helyesnek. A kötet nem nélkülözi teljességgel a koncepciót, vagyis nem szövegek össze-vissza halmaza. Hanem novellasorok, novellacsapatok halmaza, amelyeket határozottan egyéníthető attitűd jellemez. A „lássuk, mit tud” kérdés pedig úgy intéződött el, hogy „tud”. A maga nemében mindenik stíluspróba minőségi szöveget eredményezett, még ha ritka is az az olvasó, aki mindeniket, egyidőben maradéktalanul dicsérni tudja. Talán mindenik novellasorból kijött volna egy önálló kötet, ha szerzőjük rádolgozik. 

A kötet koncepciójáról beszéltem. Az pedig nem másban mutatkozik meg, mint a nyitótörténet megválasztásában. Egyszerű és hatásos gesztus: a Tea keddre című novella azt a helyzetet építi meg, hogy egy, valahol a nyomorú betonrengetegben lakó, otthonról dolgozó agglegény hivatalnok hetente teázni megy az elegáns, egy letűnt világ „békebeli” értékeit őrző nagynénjéhez, annak belvárosi lakásába, ahol a történelem, a műveltség, a méltóságteljes élet nyomai mutatkoznak meg számára. A kedd válik életének központjává, ahhoz viszonyítja a hétköznapokat, ahhoz igazítja tisztálkodási szokásait és lelkének ünneplését. Mígnem a nagynénit holtan találja. Itt szerencsére meg is áll a történetmondás, pontosan ott, ahol az olvasónak elég tere van még arra, hogy a maga számára megképezze a narrációs világ további részleteit. 

Ez az írás számomra a kötet legjobbjai közé tartozik. A könyv pedig úgy folytatódik, hogy az első novellában felvázolt sötét világkép különböző változatait írja meg, legyen az tömbház-, aluljáró-, politikai terror- vagy háborús nyomor. Egyetlen napfényes kedd délután, egyetlen derűs nagynéni sem jelenik többé meg a kötetben, aki „finom ujjainak egyetlen érintésével megálljt parancsol a testet-szellemet elsatnyító uralom-gép fogaskerekeinek, ékszíjainak” (6. o.), mintha végképp átkerültünk volna az árnyas oldalra.

Az egyik novellacsoport fókuszában a kommunista terror áll, a szövegekben több (Hulló lapok közt az ember, Drót a pofán, Hús(v)íz, avagy egy kényszerböjt története) vagy kevesebb explicit utalás történik a korszakra (Halálösztön, A kutyafejű ember). Ezek közül azokban sikerül autentikus világokat megkonstruálni, amelyek nem koncentrálnak didaktikusan az „üzenetre”. Nyomor volt, borzalom volt a kommunizmus évtizedeiben, tudjuk ezt mindannyian, de Potozky László erről beszélő novellái helyenként mintha mégis légbőlkapottak lennének. Fogalmazási gyakorlatok a diktatúráról. A kutyafejű ember éppen azért hatásosabb, mert a korrajzot háttérként használja egy személyes hangvételű történethez, amelyet pontosan, részletezően, ráérősen mesél el, anélkül, hogy a kommunizmus mechanizmusait firtatná.

Némileg ugyanez a helyzet alakul ki a háborús novellákban is (Elkésett virágok, Családterápia, Vendégszeretet, Galambok őre). Az első, az Elkésett virágok szépen, tapintatosan nyitja meg a témát: egy férfi holttestét ássa ki egy család, hogy hazavigyék, az otthoni temetőbe, és ez a szál élete utolsó óráinak elbeszélésével váltakozik. A háború, a harc, a halál itt is háttér − megtörtént valami, amelyhez a szereplőknek viszonyulniuk kell. Előtérben viszont olyan részletek vannak, amelyek beleférnek egy novella kereteibe, mint a tanakodás a kereszt felett, a fiát kiásó apa gesztusai, a halott hajának elhullása, amikor a szellő hozzáér. A többi háborús novellában elbeszélt események számomra túlságosan nagyívűnek tűnnek a novellának a szerző stílusa által is meghatározott, műfaji kereteihez képest. Néhány oldalba a szerzőnek nem sikerült belesűrítenie a szereplők motivációját, elhatározását, cselekvésük mozgatórugóit. A bevonuló katonákat megmérgező öregember, a feleségét féltékenységében felrobbantó férj, a galambjait lemészároló galambbolond férfi története − mivel rendesen kifejtve szétfeszítené a műfaj kereteit − elnagyolt marad.

A kötet leginkább sikerült darabjai a kortárs világunk nyomorultjairól szóló történetek (Apu szeme fénye, Szomszédok, Kigyomlálni a jégvirágot, Esettanulmány egy csap felszereléséről, Aluljáró, Vasárna-pi körút, Tájkép, táj nélkül, Jelenetek téli erdőbe). Koldus, hajléktalan, alkoholista, bukott rendőr, fogyatékkal élő fiú, fogyatékkal élő fiú apja, öngyilkosság szándékával az erdőbe menekülő férfi: olyan figurák, akik azon a bizonyos árnyas oldalon is túl, a teljes sötétben találják magukat. A narrátor pedig melléjük szegődik, és kegyetlen pontossággal konstruálja meg az olvasó számára éjszakáik, nappalaik képét. A kommunizmusról beszélő és a háborús novellákra több ízben rátelepülő didaxis elmarad, mivel a történetek, bár végletesen keserű emberi tapasztalatokról számolnak be, mégis árnyaltak. Nem egyértelműen áldozatok ezek a nyomorultak, a narrátor nem sajnálkozik felettük, hanem egyszerűen megmutatja: a társadalom vagy a saját cselekedetik által mintegy véletlenszerűen kerültek ide a szereplők. Ide: a téli erdőbe, a vigasztalan tömbházlakásba, az állomás koszos zugaiba, az aluljáró mellékhelyiségének mellékhelyiségébe. 

A kötetzáró írás túlárad a novella műfajának határain, hosszabb időtartamon át követi központi figuráját, Pamelát. Aki évekig ki sem járt az aluljáróból − egy földalatti bár vécéjében lakik, két gyerekével együtt. Észrevétlenül válik prostituálttá, aztán éppoly észrevétlenül adja el kislányát. Nem tehet másként, az aluljáróban nincs alternatíva erre a sorsra. Létét behatárolja az a szűk földalatti kamra, ahol az elbeszélés elején meghúzza magát, és amely végül is bekebelezi őt, gyermekeivel együtt. Akkurátus, megmunkált szöveg ez, végig kitartott feszültséggel, jó stiláris megoldásokkal. Minőségi módon fejezi be azt az íráscsoportot, amely amúgy is a kötet erősségét képezi: a mellettünk lélegző nyomorultak életéről szóló narrációt (akikkel tényleg csak a levegő közös, amit beszívunk, többségünk még egy tekintetre sem méltatja őket).

Így válik az én olvasatomban a könyv címe, az Áradás metafiktív mozzanattá. A szerző szövege akkor tudott leginkább hatásos lenni, amikor szétnyomta azokat a határokat, amelyeket ő maga állított fel. Témaválasztásához, hangneméhez a részletezés talál, amelynek kibontakoztatásához terjedelemre van szükség. A kötet címét adó novella egyébként teljesen eltér a könyv többi írásától. Parabolaszerűen írja meg, hogy a tömbházlakás csöveiből kitörő víz hogyan árasztja el a lakást, minden ésszerű próbálkozás ellenére. A lakó pedig végül is beletörődik sorsába és, amikor a lakás teljesen feltelik vízzel, megadóan fordul bele. Potozky László írásaiban sok ilyen kafkai kép jöhet létre, hogyha azt a bizonyos áradást hagyja a maga útján haladni.

Potozky László: Áradás. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2011.