A tavaly kerek számmal jubiláló, kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál kamaszkorú lett, és ennek megfelelően a filmművészet önmagára ébredő, kamaszos-modernista korszakát mímeli: a 11. TIFF arculata önreflexív, és éppenséggel magáról a TIFF-ről szól, illetve a fesztiválra járó filmőrültekről, akik képesek annyi filmet zabálni, hogy belehalnak. Ily módon az idei plakátról egy filmnéző ember tekint le, aki – kamera vagy objektív helyett – egy távirányítóval „lő” ránk. A mozielőadások előtt vetített két reklámfilm pedig úgymond narratív lovat ad a jelenség alá: a hosszabbik és unalmasabbik egy meg nem nevezett filmbolond tragikus történetéről regélő mini-áldokumentum, a másik pedig valamivel jobban passzol a TIFF-szpotok kánonába: ismét a(z amúgy kihalófélben levő) transzszilván paraszti miliőt helyezi kontrasztba a filmőrültség jelenségével, és Méliés mester idén vetített ős-sci-fije, az Utazás a Holdba is megidéződik benne.
A filmtúladagolás jelensége érdekes összhangban van az idei fesztivál számadataival is – miközben minden évben kötelezően elhangzik, hogy szebb, jobb és több, mint a tavalyi, és ez idén is így volt (s hál’istennek eladott jegyből is több volt), egy adott ponton felmerül a kérdés: meddig lehet hízni? Míg egy pár évvel ezelőtt még lehetséges volt „lefedni” a fesztivált egy jól időzített szabadsággal vagy vakációval, az idei 241 film között már tényleg lehetetlen eligazodni, vagy akár valamiféle struktúrát találni, így a plakátról meg a reklámfilmből visszamosolygó TIFF-őrültnek egyre nehezebb dolga van.
Ha mennyiségileg igen, tartalmilag azonban az idei kínálat nem tükrözte a vizuális anyagaik jellegét: nem igazán csordultak benne túl az önreflexív filmek, inkább egy új, tematikus kategóriával lepték meg a nézőt: Emberek és istenek címmel a vallás/hit mai helyzetével foglalkozó alkotásokat gyűjtöttek össze, itt aztán helyet kapott mindenféle változó színvonalú film, animációtól kezdve az új Pen-Ek Ratanaruang-filmen keresztül egészen az agyondicsért Tirannoszauruszig, amely az ember „megválthatóságáról” filozofál. Nem a tematikus blokk része volt, de talán sokkal relevánsabb a témában a sci-fit filozófiává nemesítő klasszikus, a 2001: Űrodüsszeia, amelyet ráadásul tényleg minden igaz filmhívő dobogó szívvel várhatott, a többi Stanley Kubrick-alapművel egyetemben. Az 100% kategória idei kínálata ugyanis az amerikaiból britté avanzsált filmzseni teljes életműve volt – ennél szebb ajándékot nem is tehetett volna le az asztalra a(z ismétlem, kamaszodó) TIFF. A filmet prédikálók viszont csak pixeleket ihattak: a Mechanikus narancs, a Barry Lyndon, az Acéllövedék és a többi Kubrick-mű ugyanis mind egy szálig digitális vetítésen volt prezentálva, ami elvileg egy kristálytiszta, karcolás- és remegésmentes filmélményt ígér (és meg is adja), de az Űrodüsszeia főtéri vetítésén szájat tátók ismét megbizonyosodhattak: az új, szép világ lehet, hogy új, de nem feltétlenül annyira szép. Most már egyre bizonyosabb: a Kubrick – és Isten – által eredetileg megálmodott, „nagyonszélesvásznú”, Cineramában bemutatott, 65mm-re filmezett látványorgiát eredetiben mi már nem fogjuk látni soha. Csak fakó digitális mását.
Azért az idei TIFF nagy része még mindig a jó öreg celluloid diadalát hirdeti, főleg ha a pazar látványvilágú ausztrál és kínai filmeket nézzük (az idén Dániával karöltve ez a három ország volt „fókuszban”). Kínai film amúgy szinte minden évben van egy vagy kettő, s ezek közül legalább az egyik wuxia, azaz harcművészetes-kosztümös eposz olyan szerzetesekkel (már megint a vallás témája!), akikről nem lehet eldönteni, hogy ugranak vagy repülnek. Az idén ez a szerep az egész egyszerűen csak Shaolin című „all-star” hongkongi produkcióé volt, amely ismét a megbűnhődő, egykori elnyomottai közt békére lelő hadúr (Andy Lau) történetét melegíti fel, csak itt az Avatár kék nyúlánjkai fürge shaolin-papok, a komikus figura pedig, ha még nem találtuk volna ki, Jackie Chan. A hatalmas Buddha-szobor összekulcsolt karjaiba zuhanó főhős minden korosztályt és ízlést megpróbál kielégíteni, s a nagyszerű látványvilágú film is azt jelzi: pénz van Kínában, és ők – Hollywoodtól eltérően – még most is komolyan gondolják, nem szúrnak ki a nézővel pót-CGI-vel, számítógépes grafikával dúsított 3D-s fantasy-dömpinget rázúdítva.
A főtéren prezentált sci-fikre visszatérve: az idei TIFF egyik leginkább várt filmje az Iron Sky (Vaségbolt) volt, egyrészt maga a film előállításának története, másrészt a film sztorija miatt, miszerint a második világháború végén a Hold sötétebbik oldalára menekült nácik 2018-ban visszatérnek a Földre. A klasszikus B-filmes sablonokkal operáló vígjáték valószínűleg nem a forgatókönyve vagy a látványvilága miatt lesz mérföldkő, de máris filmtörténelmet írt: az első komolyan vehető ún. közösségi- vagy crowdfunding-produkció, azaz (részben) a jövendőbeli közönsége által, sok-sok aprópénz összedobásával finanszírozott film.
A legeklektikusabb kategória minden TIFF-en a verseny: első- vagy másodfilmes rendezők szárnypróbálgatásait lehet végigizgulni – vagy éppenséggel végigszenvedni. Az idén is elég színes volt a futam, szerb kamaszlány szexualitással való kacérkodása (Klip) éppúgy volt a programban, mint epikus lendületű, négy és félórás, furcsa humorú orosz alkotás (Chapiteau-show) vagy éppen film noir hommage-zsal próbálkozó, de akaratlanul önparódiába fulladó, japán kisköltségvetésű jakuzafilm (Yoru ga owaru basho / End of The Night): amatőrtől szinte profiig minden. A Transilvania Trófea nyertese az utóbbiak közül való: a már „kipróbált”, mozis forgalmazásban is működő Oslo, augusztus Joachim Trier második nagyjátékfilmje. Egy tíz hónapja „tiszta” drogos egy napjáról szól, akit két héttel a rehabilitációs program teljesítése előtt kiengednek az elvonóról egy állásinterjúra, illetve barátaival találkozni. A minimalista alkotás azért érdekes, mert a főszereplő személyén keresztül képes rávilágítani a jóléti demokráciák, a Nyugat (vagy inkább Észak) kiégettségére, „jódolgában” tétovázó állapotára. Anders igazi posztmodern antihős: noha az eredeti címben szereplő augusztus 31-i nap tétje nem kevesebb, mint saját léte, környezetében nem találja meg azt az érzelmi támaszt, amire számít, így újból megadja magát a heroinnak. Ismerünk mindnyájan ilyen embereket: tehetséges figura, de fenyegetni kell, hogy kezdjen valamit magával. Nos, ez az a „luxus”, amit talán csak az említett fejlett demokráciák engedhetnek meg maguknak, vagy legalábbis azt hiszik...
Külön nyertese szokott lenni a Román Napoknak, s ez az itthoni közönség számára talán még fontosabb is, mint a friss külföldi filmek számbavétele, főként hogy most már a filmtörténeti közelmúlt is azt mutatja: a román újhullám szorosan összeforrott a kolozsvári szemlével, ugródeszkának és célpontnak egyaránt használta a fesztivált. Ez az újhullám viszont mostanra már erősen kifulladni látszik, az utóbbi 2-3 év útkeresései is ezt igazolják. A nagy győzteseket már kitermelte (Cristian Mungiu Cannes-ban Hanekével versenyzett, s a TIFF-et már nem is tartotta méltónak új filmje bemutatására), de valami újat is kell mutani, tovább kell lépni. Egyeseknek (Adrian Sitaru: Legjobb szándék) ez nem sikerült maradéktalanul, másoknak viszont igen: a kategória fődíját Radu Jude nyerte el Mindenki a családunkból (Toată lumea din familia noastră) című munkájával. A film nagy lendületet vesz, és jóval messzébb ugrik az újhullám által kiszabott (neo)realista partjelzőnél: a megszokott bukaresti szocreál hétköznapokat enyhe műfajfilmes ízekkel vegyíti, így megkapjuk a román Összeomlást. Egy amerikai filmekből ismerős helyzet köszön vissza a vászonról: apuka elvált, lepattant, gyerekét az anyuka és új pasija neveli a régi lakásban. Az apuka elvinné vakációzni a gyereket, de az új pótapa nem engedi, így aztán elszabadulnak az indulatok. A film azért nagyszerű, mert nagyon precízen adagolja a feszültséget és a drámát, a néző szinte észre sem veszi, hogy a film már sokkal inkább abszurd, mint realista – csak a szimbolikus befejezésnél, amikor már „késő”.
A másik továbblépő a színház felől érkezett, és a kolozsváriak jól ismerik: Silviu Purcărete egy nagyon teátrális világot aggat fel a Valahol Palilulában hatalmas díszleteire, a főszerepben ráadásul Dimény Áron dobbant, igaz, szinkronhanggal. Az elemi erejű, márquezi történet megemésztése nem egyszerű feladat, annak a felismerésére viszont tökéletes, hogy mennyire más síkon, mennyire más logikával működik az utóbbi időben nemzetközi sikereket elérő román film és a szintén agyondíjazott román színház. A két párhuzamos világot összehegeszteni próbáló Purcărete-film amúgy már a mozikban is megjárta magát viszonylagos sikerrel.
Nincs TIFF életműdíjak és díszmeghívottak nélkül, az idén az egyik megtiszteltetés – ha már alig volt a 2011-es magyar filmtermésből értékelhető alkotás, amiből egy becsületes Magyar Napot össze lehetett volna rakni – a Törőcsik Marié volt, aki jött, látott és győzött. A magyar film és színház kedélyesen sztorizó nagyasszonya törékeny alkata ellenére nagyon jól vette az akadályokat, a sajtótájékoztatón szinte lehetetlen volt megfelelő iramban szinkrontolmácsolni. Állótapsot a gálán viszont csak Geraldine Chaplin kapott, aki egytizenhatodnyi román mivoltára hivatkozva teremtett azonnali kapcsolatot a közönséggel.
Ismét szebb, jobb, nagyobb volt tehát idén a fesztivál, ráadásul az Egyetem utcában található TIFF-ház avatásával egész évben tartó programsorozatokat ígérnek, de a reklámfilmek mozifüggő kárvallotjainak családjához hasonlóan az egyszeri néző is felteszi a kérdést: hova tovább? Hol az elég? Mikor fogunk megpukkadni?
A 11. TIFF díjai:
Transilvania Trófea – a legjobb film: Oslo, August 31st / Oslo, augusztus; A legjobb rendezés: Maja Miloš (Clip); A zsűri különdíja: Szergej Loban: Chapiteau Show; A legjobb forgatókönyv: Joachim Trier, Eskill Vogt: Oslo, augusztus; A legjobb operatőr: Bárbara Álvarez (De jueves a domingo / Csütörtöktől vasárnapig); A legjobb színészi alakítás: Kim Kold (Teddy Bear); FIPRESCI-díj (a filmkritikusok díja): Paddy Considine: Tyrannosaur / Tirannoszaurusz; Közönségdíj: Szergej Loban: Chapiteau Show; Életmű- és kiválósági díjak: Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin, Claude Lelouch, Ion Caramitru, Iosif Demian, Helmut Stürmer; A legjobb román nagyjátékfilm: Radu Jude: Toată lumea din familia noastră / Mindenki a családunkból; A legjobb román kisjátékfilm: Nicolae Constantin Tănase: Blu; A legjobb román debütfilm: Bogdan Ilie-Micu: Un gând, un vis, Doyle... şi-un pix; Árnyak – a legjobb horror/fantasy kisjátékfilm: Pedro Pires: Hope / Remény; A helyi alkotások versenyének legjobb filmje: Visky Ábel: Családi film.