Aki ott volt a bonchidai kastély kertjében, a Georges Méliès műveiből rendezett élőzenés filmperformanszon, elmondhatja, hogy még az égiek is a TIFF közönségével tartottak azon az estén: különös érzés telihold fényénél nézni a francia mester varázslatos munkáit, főként az Utazás a Holdba című klasszikust. A kövér Hold a vásznon és a fejünk felett – mintha a nagy kinemágus egyik zseniális bűvésztrükkje lenne, immár a síron túlról. És persze voltak sírok is, visszajártak a holtak, könnyezett a Holdember, megtréfált az ördög, Kékszakáll rémtettei kísértettek a hetedik szobában, a gumifejű ember pedig filmtörténetet teremtett újfent, ott, Bonchidán. És a legnagyobb csoda, a holtak örök jelenvalóságának bizonysága az, hogy mindezt a lenyűgöző, karneváli képzuhatagot Méliès dédunokája, Marie-Hélène Lehérissey prezentálta, aki fiával – vagyis a mester ükunokájával –, az est sanzonos-kuplés-dzsesszes zenei aláfestését biztosító Lawrence Lehérissey-vel együtt hozta el Kolozsvárra a mozi egyik megteremtőjének tizenhat alkotását (a több mint ötszázból). Egy család, amely generációk óta azzal foglalkozik, hogy átadja a kinematográf csodáját, olyanformán, ahogy azt megálmodták egy másik századfordulón, füstös kávéházakban, vásári forgatagban, valahol a (mozgó)kép, a muzsika és az élőbeszéd határán – összművészet ez, nem vitás. És ahogy ott, a kastélykertben, telihold alatt néztem ezeket a fakó, karcos, időbeli távolságukban is megkapó képsorokat, lehetetlen volt nem arra gondolni, hogy akkor, a mozi hajnalán, a formanyelv kimunkálásának kezdetén milyen nagyszerű szabadságban volt része ennek az embernek, és tudott is élni vele; és még arra is, hogy mit csinálhatott volna a hetedik művészettel, ha néhány évtizeddel később születik.

Így, lassan száz esztendő távolában talán épp az (is) adja egy filmes seregszemle értékét, hogy miképpen tud bánni a mozgókép művészi örökségével, hogyan tudja azt elhelyezni saját hagyományértelmezésében, önképében. És a 2012-es TIFF kínálatában hommage-ból nem volt hiány, szerencsére – és nem is feltétlenül az említett Méliès-retrospektívre, Carl Theodor Dreyer fekete-fehér klasszikusa, a Vámpír levetítésére vagy a teljes Stanley Kubrick-életmű bemutatására gondolok, hanem a filmtörténeti tradícióra valamilyen módon reflektáló új, mai alkotásokra; amelyekből csak szemelgetni lehet e hasábokon.

A Hold-párhuzamnál maradva: bizonyára ismerős a legenda, miszerint a második világháború végén nácik egy csoportja egy titkos antarktiszi űrbázisról elhagyta a Földet, hogy meg se álljon a Hold árnyékos oldaláig. Ott aztán létrehozták a Harmadik Birodalom kolóniáját, és csak a megfelelő pillanatra vártak/várnak, hogy visszatérjenek, ezúttal teljes dicsőségben. Nos, ebből a történetből egy őrült finn zenész, Timo Vuorensola filmet készített, méghozzá többnyire – főként internetes – közösségi adakozásból. Várható volt, hogy a végeredmény nem lesz „komoly”: egy viszonylag kis költségvetésű, ám nagyszabásúnak szánt ötlet, amely szerint holdbéli nácik támadják meg a Földet, az öreg bolygót pedig – egy Sarah Palin-hasonmás elnökasszony vezetésével – természetesen Amerika menti meg (felemás módon egyébként) a pusztulástól, olyannyira abszurdnak tűnik, hogy valamiféle „hozzáadott érték” nélkül a tucatfilmek megérdemelt sorsára jut. Az Iron Sky (Vaségbolt) tehát inkább vállalja a szándékoltan (fekete) komikus jelleget, az űrinváziós sci-fik és a romantikus szállal megbolondított háborús akciófilmek paródiáját, miközben hódolattal adózik a B-kategóriás trashfilmeknek, a náci tematika „kizsákmányolásának” (az viszont, hogy üzenetes politikai szatíraként kelleti magát, nem feltétlenül tesz jót neki). És hiába döcög a történetvezetés vagy kidolgozatlanok a karakterek, és a humor is csak helyenként frenetikus – a Vaségbolt képeiből sugárzik a mégoly komolytalan filmkészítés, egyáltalán: a mozi iránti szeretet és elkötelezettség, a „jófiúk és rosszfiúk” összecsapása ősrégi témájának kikacsintós, kiforgatott újramondása. (Ne feledjük el: mindezt a legendásan provokatív szlovén zenekar, a Laibach muzsikájára – akik ennek örömére koncerttel mutatkoztak be a kincses városban. Ott voltunk: jöttek, láttuk, győztek.)  

Bizonyos értelemben az ellenkező póluson helyezkedik el Miguel Gomes Tabu című opusza: a portugál rendező igencsak komolyan veendő kísérletet hajt végre. Veszi a hollywoodi mozgóképgyártás hőskorának emblematikus filmműfajait, a melodrámát és az egzotikus, afrikai történetet feldolgozó kalandfilmet, és – amellett, hogy maximális tisztelettel viszonyul hozzájuk (a fekete-fehér színvilágot is megtartja) – nagyon is kortárs filmnyelvi keretbe helyezi; ehhez pedig hozzárendel egy narratív szempontból teljesen szokványos, tartalmilag azonban megbotránkoztatónak tekinthető szerelmi történetet (egy várandós nő hűtlenségi sztoriját). A Tabu művészi ereje az experimentális, önreflexív jelleg (a megidézett műfajok átértelmezése, a narrátori hang egyeduralma a második részben, szürreális mozzanatok, dalbetétek) és a történetmesélés felfokozott szenvedélyessége, a már-már klisészerűen bemutatott nagy érzelmek közti feszültségből ered. Melankolikus, lírai, néhol kifejezetten megható film ez, amely épp attól szép, mert nézése közben feledteti, hogy tulajdonképpen egy ambiciózus filmnyelvi kísérletet látunk. Egyszeri mestermunka, stílust nem lehet kreálni belőle.

A legigazibb hommage-t viszont a zárónap meglepetésfilmje jelentette: Pálfi György Final Cut – Hölgyeim és uraim című munkájával a hiányból erényt kovácsolt. A magyar filmfinanszírozás ínséges idejét Pálfi nem siránkozásra használta fel, hanem elkészítette a filmtörténet egyik párját ritkító kollázsfilmjét: mintegy négyszázötven alkotásból vágott össze egy teljesen újat, amelyben a figurák és a kontextusok változnak ugyan, de a történet ugyanaz marad, mert archetipikus karakterekre és helyzetekre épül. Szégyen, hogy a szerzői jogi problémák miatt ezt a filmet rejtegetni kell – amikor kötelezővé kéne tenni. A Férfi és a Nő örök története ez, amely számos műfajon – melodrámától az erotikus filmen és a gengszterfilmen keresztül a háborús moziig – átível, és magának a mozgóképnek a működésmódját mutatja fel, rendkívül invenciózus módon (különösen izgalmas, amikor egy-egy képsort eredeti filmes szövegkörnyezetéből kiemelve használ, vagy amikor, bravúros módon, egy mozdulatot „átvezet” egyik műből a másikba). Mert miről szólhat végső soron a mozi: emberek szeretnek és gyűlölnek, szülnek és meghalnak, sírnak és nevetnek, szenvednek és ölnek, rohannak valami elől vagy után. A néző egy ideig örül a felismeréseknek (ez a jelenet innen van, az amonnan), de aztán magával sodorja a csak részelemeiben változó Nagy Elbeszélés, amely lassan százhúsz éve alakul: a Lumière-daraboktól a Csillagok háborújáig, a Szindbádtól a Kék bársonyig, a Hófehérkétől a Pszichóig – kis túlzással – ugyanaz a nóta.

A mi történetünk.