A könyvnél nincs csodálatosabb, mondom ezt felvállaltan részrehajló módon, nyomtatott betűkkel, miközben eszembe villan, hogy építészeti műremekekről, pompás zeneművekről, képzőművészeti alkotásokról is íródtak könyvek, ráadásul szép könyvek, olyan kivitelezésben, hogy öröm kézbe venni valamennyit. Aki a könyvet szereti, annak tényleg sajátos örömöt jelent, példának okáért XVII. századi nyomtatványokat kézbe venni, lapozgatni az elsárgult vagy barnás árnyalatokban játszó oldalakat, és arra gondolni, hogy a könyvet hajdanában néma mesternek nevezték, ahogy ezt Richard de Bury is teszi Philobiblon című munkájában, ami azóta is a bibliofília egyik alapműve.
Mindenki őriz magában valamiféle képet a könyvről, a szép könyvről, s ha már az előbb a képzőművészeti tárgyú könyveket említettem, talán nem véletlen, hogy az első elektronikus könyvet éppen a budapesti Műcsarnokban foghattam kézbe, mert a mai, egyre hangsúlyosabban képi és elektronikus kultúra e legújabb találmánya a képzőművészetekkel foglalkozóknak mintha sokkal inkább keze ügyébe esne. Talán ezért történt, hogy amikor a közelmúltban két olasz tudós eddig ismeretlen Caravaggio- műveket talált, felfedezésüket e-könyvben, elektronikus könyvben hozták nyilvánosságra.
A fentiekből remélem kitűnik, hogy az e-könyvet nem tekintem a hagyományos formájú könyv ellenségének, csupán vetélytársnak, bár meglehet, hogy hosszú távon inkább csak kiegészítője lesz. Kiderül.
De bármilyen formát, alakot öltsön is magára – a könyv él és élni akar. Szerzője nemkülönben. Még most, a XXI. század második évtizedében is szeretne eljutni az olvasóhoz. A huszadik század második felében akadtak olyan elméletírók, akik meghirdették a szerző halálát, ennek ellenére, vagy éppen ezért, a XXI. szadban is akadnak olyan szerzők, akik nem kívánnak belenyugodni abba, hogy csak annyira legyenek jelen a társadalom egészének vagy a könyvet olvasók táborának életében, mint az a két indián, aki ott őgyelgett az idei Ünnepi Könyvhéten Budapesten.
A néma mesterek kedvelői megunták, hogy a könyv nem jut el a címzetthez, az olvasóhoz. A Székelyföld júniusi számában Czegő Zoltán, a Korunk júliusi lapszámában Vida Gábor és Dávid Gyula hívja fel a figyelmet arra, hogy a könyvet márpedig meg kell menteni, még akkor is, ha a könyvek kiadói és terjesztői egyre kevésbé figyelnek erre. Miután, különböző szakmai fórumokon az elmúlt évtizedben, számtalanszor mondták el a szerzők, hogy a könyvterjesztés gépezetében egyre több a homokszem, talán éppen most találják meg a kiadók és terjesztők a könyvnek, szerzőnek, olvasónak egyaránt járható utat.
Cicero abban reménykedett, hogy neve fél évezreddel halála után is fennmarad. Nem a pergamen, a nyomtatott könyv, vagy az e-könyv formátum a lényeges, hanem a fennmaradás ténye. Az olvasók és a szerzők után, talán a többi, a könyv világához mégiscsak szorosabban kötődő szereplő is megérti ezt végre.
