"Milyen szaga lehet az Időnek?"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 14. (604.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A könyv él és élni akar
Demeter Zsuzsa
„Az irodalom nem példatár” - Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíróval, kritikussal
Sebestyén Mihály
Helmholcz Attila fővámellenőr rejtélyes eltűnése Adalékok az Újvári Blackburn Színház történetéhez
Szőcs István
Ki volt az a „marha”?
Sigmond István
Molekulák 32. Őseink
GYŐRFI KATA
Versei
MÁRTON EVELIN
Rövidprózái
VASS ÁKOS
Versei
Tóth Mária
Hűtlenség
SERESTÉLY ZALÁN
Értette-e Vejnemöjnen a szavak jelentését?
LOVASSY CSEH TAMÁS
TESZT-keresztmetszet
Papp Attila Zsolt
Az utolsó marsbéli költő
Augusztusi évfordulók
 
Demeter Zsuzsa
„Az irodalom nem példatár” - Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíróval, kritikussal
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 14. (604.) SZÁM — JÚLIUS 25.

− Többször ír gyerekkoráról, a szüleiről, hogy mennyire fontos volt számukra történetekké formálni a mindennapi élet történéseit. Ez a fajta történetben élés mennyiben volt a későbbiek során meghatározó?

− Azt gondolom, valamilyen tartást adott. Hozzászoktam ahhoz, hogy nem panaszkodni, hanem cselekedni kell, megtenni mindent az adott körülmények között. Háborús gyerek voltam, 1936-ban születtem, négyéves voltam a háború kitörésekor. Az anyám,  kis törékeny asszony, a negyvenkét kilójával vágta a tűzifát, de nem nyafogott. Amikor életbe lépett a háborús hiánygazdaság és bevezették a fejadagot, mi, zsidók kisebb adagot kaptunk és nem minden élelmiszer járt nekünk. Később számára rettenetes pillanat volt, amikor a konyhapénzből kispórolt pénzből szövetet vett nekem kabátra, és vásárlás közben letette valahova,  nem találta meg többé. Anyám nem volt sírós, tízévenként szoktunk sírni, de ekkor zokogva esett be az ajtón. Talán a fiatalság segített át azon, hogy nem zavart: bélelt műbőr kabátban és vastag gyapjúszoknyában kiteleltem. Anyámnak viszont  nagy kudarc volt, többet szeretett volna nyújtani nekem, mint amennyit neki nyújthattak hét másik gyerek mellett. Minden ilyen kudarc felébresztette benne a gyerekkori frusztrációkat. Apámnak 16 évesen ott kellett hagynia az iskolát, nagyapám meghalt az inzulin feltalálása előtt két évvel cukorbajban. Apám csépelt, városi fiú létére, de ezt is humorosan mesélte. Ezeknek a gyerekkori és kamaszkori nélkülözéseknek nem volt szenvedéstörténet-jellege. Akkor mesélték csak el, amikor már túlléptek rajtuk, érett, felnőtt perspektívából néztek vissza rájuk, s tréfás történetekként tudták elmondani. Már érett fejjel jöttem rá, hogy ezek sorozatos tragédiák. De ők nem akartak tragizálni, sajnáltatni magukat. Büszke vagyok rájuk, mindez megerősítette bennem azt a tudatot, hogy az emberi méltóságunkat különböző helyzetekben meg tudjuk őrizni.

− A történeteknek viszont hiteleseknek is kellett lenniük, hogy áthidalhassák ezeket a személyes tragédiákat...

− Anyai ágon a családban nagyon jó mesélők voltak. Nagyapám fantasztikus meséket talált ki. Adott volt tehát a mesélés hagyománya. Anyám ugyanakkor szenvedélyes olvasó volt. Én úgy tanultam Adyt, Petőfit, hogy anyám házimunka közben is verseket mondott. Nekem máig is meggyőződésem, hogy aki tudni akar, az megszerzi magának, akár autodidakta módon is azt, amire szüksége van. Persze, nem lehetett értelmiségi, de a műveltsége elképesztő volt. Én mondtam utána a verseket – az anyanyelv egyben verstanulás volt, de mint a hétköznapok része. Van olyan Ady-, Petőfi- és József Attila-kötetem, ami szétesik már, de nem köttettem be, hadd  örökölje így a fiam: ott nyílik ki a könyv, ahol a nagyanyja  kedvenc verse volt. Talán ez volt a pályaválasztásom fő indítéka, benne éltem az irodalomban, az enyém lett, közöm volt hozzá.

− A történetmondás hagyománya belejátszott abba, hogy elsősorban a sokkal személyesebb esszé műfaja felé fordult a kezdeti kritikusi pálya után? 

− Ez sokkal bonyolultabb. Mint minden, irodalommal kacérkodó gyerek, verset is írtam. Amikor rájöttem, hogy milyen a jó vers és milyen a rossz, abbahagytam. De az olvasás annyira szenvedélyemmé vált, hogy nem tudtam elképzelni az életemet nélküle, nyilvánvaló lett, a jövőm valamilyen módon a könyvhöz fog kötődni. A kritika azonban nagyon szerénytelen mesterség, önjelöltként mások bírája lenni nagyon nehéz. Egyre több érv szólt amellett, hogy ezt a fajta kritikát nem akarom művelni. Már csak azért sem, mert a diktatúra az irodalmat a saját eszközévé akarta tenni, a kritikust egyfajta szakmai cenzorrá, az író ideológiai irányítójává. Nekem ez nem tetszett, nem akartam  piszkos munkát végezni. 

− Tudatos elhatározás volt eszerint az esszé felé fordulás?

− Nem egészen, egy idő után vettem észre, miután  figyelmeztettek is,  hogy egyre inkább valami mást írok, sokkal személyesebbet, nem ideológiai vagy akár esztétikai normákat kérek számon a szövegen, vagy ha igen, akkor személyes hangnemben, nem didaktikusan, fölényeskedve. A kritika esszévé vált. Valamikor a kilencvenes évek elején volt a Látóban egy levélváltásom Selyem Zsuzsával erről. Teljes őszinteséggel be kellett vallanom, hogy nem elhatározás nyomán alakult ilyenné, hanem lassacskán formálódott esszévé, amit életpályákról, művekről írtam. Egyre inkább  hasonlított valamilyen irodalmi műformához, bár a kritika is az, ha jó.

 − A kilencvenes évektől már nemcsak írja, hanem tanítja is az esszét, ebből a kurzusból könyv is született Lehet-e esszét tanítani? címmel...

− A kérdés mai napig nyitott a számomra. Az olvasást lehet tanítani. A tanítás során arra törekedtem, hogy az élmény és ne a teória felől közelítsem meg az irodalmat. A teória arra való, hogy szempontokat nyújtson az értelmezéshez. Az irodalom nem példatárként szolgál, az elméletnek nem gyakorlóterepe. Hanem személyes élmény, bár ez egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek, amióta az olvasás, a könyv maga háttérbe szorult. Úgy látom, megint  vizuális civilizációban élünk... Persze, az internetet is olvassuk és írjuk, de ez valahogy egységesíti, elgépiesíti az írott betű és az olvasó – ha még van ilyen – viszonyát. Jó néhány hallgatóm példáján tapasztaltam, hogy az olvasás kényszer is lehet. Aki bölcsészetet tanul, annak  sajátos szakmai kapcsolata van, lehet az írott betűvel, a könyvvel, s ez nemcsak információszerzést jelent, hanem élvezetet is. Ennek az élvezetelvű olvasásnak nem tudom, van-e még   vonzereje... 

− Ennek az élvezetelvű oktatásnak köszönhetően voltak rendhagyóak ezek az „órák”, bár talán helyesebb a beszélgetés szót használni... 

− Gyimesi tanárnőnek az volt a véleménye, hogy nem lehet az irodalmat úgy tanítani, mint a kémiát. Ezt a mást várta tőlem. És ez a szabadság ösztönző volt,  mert  nem tudok úgy tanítani, ahogy engem is tanítottak... 

− Pedig kiváló tanárai voltak...

− Igen, és néhányan élményszerűen tanítottak. Például Szabédi László, Csehi Gyula, Jancsó Elemér, Szabó György. Nagyon művelt, nagy tudású emberek. Szabédinál nem lehetett jegyzetelni, rögtönzött. Előttünk született a gondolat, valóságos tűzijáték volt, ahogy beszélt, mi ámultunk, közben azon is töprengtünk, hogyan fogunk ebből vizsgázni. Nem került sor a vizsgára. És sose fogjuk elfelejteni, hogy a tanári munka az élvezet átadása is, nem csak a tudásé, vagy a kettőé együtt! 

−Tanári tapasztalat nélkül vállalta el Cs. Gyimesi Éva felkérését, hiszen 1969−1991 között a Korunk szerkesztőjeként dolgozott... 

− Ez így van, nem taníthattam, mert nem tartották meg azt a versenyvizsgát, amelyre esélyesként pályáztam. Nem tudtam még, mennyi anyag gyűlt ellenem, csak azt észleltem évekig, hogy ahány szerkesztőséghez fordulok, valamilyen ürüggyel, nem szakmai érvekkel, elutasítanak. Rossz érzés volt, de több időm maradt olvasni, publikálni. Akkor azt hittem, az első olvasói benyomás máris kinyomtatható. Fiatalon minél hézagosabb volt a tudásom, annál nagyobb volt az önbizalmam. Amikor a kiadó felkért hármunkat, Láng Gusztávot, Kántor Lajost meg engem, mint ennek a korosztálynak a kritikusait, hogy gyűjtsük össze az írásainkat, mert kiadják a Forrás sorozatban, csak Kántor Lajosnak lett kötete. Éreztem, hogy a huszonévesen írt recenzióim még nem a könyvespolcra valók. Először a Láthatatlan Kollégiumban, majd a négyéves képzés keretében tanítottam szabadon választható nyílt kurzusokat. Az első kurzus nem is az esszé volt, hanem A várakozás az irodalmi művekben. Kiválasztottam olyan műveket, amelyekben a várakozásnak kiemelt szerepe van. Így Penelopé az Odüsszeiából vagy Németh László alteregójának, Joó Péternek a várakozása a Szerdai fogadónapban, de Thomas Mann József és testvéreitől Proustig sok minden belefért ebbe a témakörbe. Kettős célom volt ezzel: nagy művekkel ismertetni meg a hallgatókat, és bizonyos írói fogásokra, módszerekre felhívni a figyelmüket. Majd a négyéves képzés keretében már találnom kellett egy tágabb keretet, amely nem ennyire kiváltságos csemegézés. S ez volt az esszé. 

− Milyen szempontok mentén történt a válogatás? Ha megnézzük a kötetet, Montaigne-től Gabriel Liiceanuig, Borgestől Bretter Györgyig felvonul a magyar és a világirodalom.

− Nagyon nehéz volt kiválasztani azt a néhányat, amelyről beszélni kellett. Célom az volt, hogy minél tágabb irodalmi horizontot nyújtsak. Az esszé erre kiválóan alkalmas, többféle élményvilág  és beszédmód találkozik benne. Persze, hozzájárult az is, hogy nagyon szerettem az alapítót, Montaigne-t, eredetiben is olvastam, s nagyon nagy élmény volt, hogy az a francia nyelv mennyire készen van már ekkor, s mennyit változott azóta a helyesírása. Rájöttem arra, hogy milyen szabadon csaponghat az író, ha esszét ír, beleviheti az egyéniségét. Ez volt az alapszempont. Aztán belejátszott az a régi rögeszmém, hogy nem választom külön a magyar és a világirodalmat...

− Első kötete egy Swift-monográfia, majd a későbbi esszékötetek, a Horizont-sorozat köteteinek előszavai elég színes, szerteágazó olvasmányélményről árulkodnak, amelyet nehéz első látásra egységbe fogni. De a magyar és világirodalomnak az előbb említett egységben láttatása magyarázata is lehet ennek a színes kavalkádnak...

− Az, amit Goethe a Weltliteraturról mond, nagyon fontos kezdete valaminek: a nagy író, akármilyen nyelven ír, világirodalmat ír. Nincsenek kis és nagy irodalmak. Nagy írók vannak és  ők a világirodalom részét képezik, még ha kevesebb ember által beszélt nyelven is alkotnak. 

− Hangsúlyeltolódásokról azért beszélhetünk, Székely János és Bretter György esszéi különös hangsúllyal kerültek szóba az órákon...

− Igen, ez így van. De a Temetés Zsögödönt vagy Székely Ars poeticáját vétek lett volna kihagyni. Ezek az esszék elkísérik az embert egy életen keresztül. Az én életemben ünnepi olvasmányok, vissza-visszatérek hozzájuk. Az újraolvasás híve vagyok, mindig adnak valami újat, a régihez hozzácsapódnak a bennem végbement élettapasztalatnak, életérzésnek olyan adalékai, amelyek módosítják az olvasói befogadóképességemet. Ez nem munka – én annyira élvezetelvű vagyok, hogy számomra a szakmám elsősorban nem csak kötelesség. Nem tudok beletörődni abba, hogy a könyvkultúra leértékelődjék. 

− A fentebbiek az irodalommak mint sajátos nyelvezetnek az alapos ismeretét is feltételezik. Az előbb említette, hogy mennyire más Montaigne-t eredetiben olvasni...

− Nagyon fontos, hogy a nyelvnek a világában miként tudunk eligazodni. Hogyan látjuk az anyanyelvet, amikor más nyelveket is megközelítünk? Erre akkor jöttem rá, amikor egy francia regényt fordítottam. Megtanultam magyarul. Mert rájöttem valami egészen elemi, spanyolviasz-szerű igazságra: nem szavakat kell fordítani, hanem gondolatokat, az én nyelvemre, lehetőleg azon a szinten és azzal a szövegatmoszférával, ami az eredetiben van. Nem lehet másként, nemcsak azért, mert minden nyelvnek megvan a maga lelke, de megvan a saját szintakszisa, a saját képvilága, s annak megfelelőt kell keresni az anyanyelvben. 

− Talán a Nyugat esszéírói a legkorábbiak a magyar esszéírók közül, akik bekerültek ebbe a tankeretbe. Hol kereshetjük a magyar esszé kezdeteit? 

− Mert a Nyugat esszéíróival nő fel a magyar esszé az európai esszé akkori szintjéhez. De el tudok képzelni olyan magyar esszékutatást, amelyik az emlékirat és a levél felől közelíti meg a kezdeteket – mert ezek a személyesebb, kötetlenebb, magát a szereplőt a szövegben elhelyező műformák törték az utat a magyar esszé felé. Mikest, Bethlen Miklóst is ide sorolnám... Valahol náluk kell keresni a magyar esszé kezdeteit, s jó lenne ezt az elgondolást a magyar esszékutatásban figyelembe venni. 

− Bretter és Székely János mellett életművében jelentős helyet szentelt Szilágyi Domokos költészetének. A Szisz-féle ügynökügy után miként látja, ennek a vitának volt-e valamiféle katalizátorszerepe, illetve történt-e lényegi módosulás a recepciójában? S manapság megint aktuális téma: mennyire lehet magánember/író és politikum viszonyát különválasztani?

− Nem hinném, hogy lehet, persze, az elfogultságomat is megvallva. Ha valakivel kapcsolatban nem merült fel bennünk a gyanú, akkor az Szisz volt, akit szerintem nagyon durván megzsaroltak. Gondolj arra, hogy egy hat- vagy hétgyermekes lelkészcsaládban miként lehet egy embert sarokba szorítani úgy, hogy akkor a testvéred nem tanulhat vagy az apádat elmozdíttatjuk a helyéről. Nem beszélve arról, hogy a barátnője, menyasszonya is bekerült a kihallgatottak körébe. Talán épp ez volt az utolsó csepp a pohárban,  miatta  ráállt erre az ördögi alkura. 

− Utólag megpróbálta összerakni az akkori eseményeket?

− Persze, mint ahogy azt is megpróbáltuk kitalálni, mikor is történhetett a beszervezése: ilyen árulkodó jel volt Szisz megváltozása. Elkezdett inni, elmaradtak Nagy Kálmánnak és Szisznek a rendszeres látogatásai. Nem akart államvizsgázni, nem akart állást vállalni. Teljes negativizmusba menekült, amit utólag meg lehet magyarázni azzal, hogy nem akart olyan helyzetbe kerülni, hogy kénytelen legyen jelentéseket írogatni a kollégáiról, barátairól. S közben tönkrement idegileg. Minden évben egyszer-kétszer hónapokat töltött az elmegyógyászaton. Papírt szerzett, ez egy nagyon fontos mozzanat: így akart szabadulni, bizonyítani, hogy nem beszámítható. Ezek persze hipotézisek, semmilyen bizonyítékom nincsen. Az egész összerakva beleillik abba a képbe, hogy  nem önként jelentkezett besúgónak. Ez teljesen elképzelhetetlen, annyira idegen volt a természetétől, jellemétől. 

− Készült egy film is a botrány kipattanása után...

− ...amelyben épp azt mondja az a Péterffy Irénke, aki öt évet ült, Páll Lajossal együtt tartóztatták le, hogy nem tud rá haragudni, mert biztos benne, olyan helyzetbe hozták, amelyből nem volt kiút. De nem tudom elfogadni azt a magyarázatot sem, hogy mindez csak kitaláció, amivel románok  kompromittálni akarták kiemelkedő íróinkat, hogy ezzel is megalázzák a magyarságot. Láttam a kézírását. Stefano Bottoni eljött hozzám, ideadott egy dossziét − belenéztem  és elkezdtem sírni.  Nem lehetett azt mondani, hogy hamisítvány. De látszott, hogy ezek nem az ő szavai. Nem az ő stílusa. Hogy  diktálták neki. De végeredményben: ítélkezhet-e, aki nem volt ilyen helyzetben? Senki nem ismeri pontosan a saját teherbíró képességét. Mindenkinek van gyenge pontja, amin keresztül zsarolható. Én sem vagyok hős, és Szilágyi Domokos sem volt hős, Szilágyi Domokos költő volt. És nem lehet egy kalap alá venni Sütő Andrással, aki a központi bizottság tagja volt, vagy Létay Lajossal. És nem lehet egy kalap alá venni Nyirővel, hiszen Szisz nem vállalt politikai szerepet, hanem belekényszerítették egy rettenetes helyzetbe. Nyirőnél nem tudom elfogadni az író/magánember és a politikus szétválasztását. A közéleti személyiség tetteit már nem lehet magángesztusként értelmezni. A mű nem magánügy, a politikai tevékenység még kevésbé az. 

− „Akkor leszek igazán öreg, ha félni kezdek a fiataloktól”, olvasom egyik feljegyzésében. A Transindex hírportálon is állandó rovata van, amely egyben folyamatos kapcsolatot is jelent a fiatalabb online generációval...

− Én soha nem zárkóztam el mereven egy-egy kommunikációs lehetőségtől. Az internet ma megkerülhetetlen, én is használom. De nem szeretem a kizárólagosságot. Persze, ma már szinte minden elérhető interneten. De én fenntartom magamnak a jogot, hogy összehasonlítsak szövegeket, kiadásokat. A szellemi szabadságomat védem a technikai kényelemmel szemben. De vannak dolgok, amelyekhez mint kíváncsi ember is ragaszkodom. A könyvekhez ragaszkodom. De nem akarok se könyvnek, se gépnek, se újságnak rabja lenni. Érdekel mindenki véleménye, s csak úgy tudom a saját nézeteim kialakítani és vállalni, függetlenül, és a tévedések kockázatát vállalva, ha tudom, hogy nem kész  nyelvi panelektől  kapok információt. Ehhez ragaszkodom.
 
 
Szilágyi Júlia 
1936-ban született Kolozsváron. A Bolyai Tudományegyetemen szerez magyar szakos tanári diplomát, 1969−1991 között a Korunk szerkesztője. 1992-től a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékének megbízott előadótanára. Önálló művei: Jonathan Swift és a XX. század, Bukarest, 1968; A helyszín hatalma, Bukarest, 1979; Mit olvas, Hamlet herceg?, Bukarest, 1993; Versenymű égő zongorára, Vásárhely, 2002; Lehet-e esszét tanítani?, Kolozsvár, 2007; Jegyzetek az akváriumból, Kolozsvár, 2010. Számos rangos kitüntetés birtokosa.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében