Keresztanyám testvérhúga, Blackburn Mariska táncosnő volt egy amerikai kisvárosban, ahová főleg – nem kizárólag keresztanyám testvérhúgának fejlett női idomzata miatt – rengeteg újvári honfitársunk vándorolt ki. Az újváriak ott rendszerint azonnal vállalkozásba kezdtek, nem szórták a pénzt, befektettek, terveket szőttek, garast garasra fektetve, jobban mondva minden cent helyét kicentizve, hazagondolva kuporgattak, Újvár gyarapodására tették föl éltüket.
Ez így első hallásra súlyos csúsztatás, hiszen ki az az őrült magánzó, aki a hazának gyűjtögetne, midőn a haza egyáltalán nem látszott törődni vele abban az órában, mikor Hamburgban vagy Marseille-ben hajóra szállt Újvári Tóth Elemér, Újvári Pimpós Tebriz, vagy Újvári Katona Hubert bimbózó szerelmével a szívében? Nincs ilyen ember az egész újvári diaszporában, kivéve keresztanyám testvérhúgát, Blackburn Mariska mozgás- és táncművésznőt. Ő valóban saját színházra gyűjtött. Bevallott célja volt ez, mielőtt hajóra szállt volna Konstancán – ugyanis nincstelen volt és az olcsó járaton utazott. Kétszeri átszállással és kevés poggyásszal, valamint kitágult orrlikakkal szívta a sós, frissítő tengeri levegőt kelbimbónál nagyobb mellbimbózata alá, mint olyan világjáró, aki eladdig szárazföldi patkányként csak bűzös parasztcsehókban forgolódott, riszálta mozgásművészetét, melyre egyetlen komoly érdeklődő sem akadt, úgy értem, művészi szempontból. A bugrisok csak az idomokat méregették, meredélyükhöz kapkodtak, pénztárcájukhoz kevésbé, és ezen Mariska néném egyszercsak felháborodva és levonva a maguktól is adódó természetes konzekvenciákat, miután kicsiny őstangáját nem (mindig) önszántából vonta le az oly sokszor dühöngő férfivád kényszerítő hatására, na hát kijelentette, hogy elmegy Újvárról, el bizony, meg sem áll a világ végéig, és azért fog gyűjtögetni, hogy egy igazi mozgásszínházat alapíthasson Újvárott. Az elsőt ebben az országban, ahová a tánc és a harmonikus örömmozgás, a zene és az idomok viharzatának összhangja mint jogos honába vonulhasson be.
Diadalmenetben? – faggatta Újvári Helmholcz, a helyi Polgári Kaján-Társaság – titkára, aki éppen a helyszínen tartózkodott, az Újvári Parasztcsehó egyik szeparéjában és azon mesterkedett, hogy a jövendőben az Újvárit Blackburnre változtató idomművésznőről két ujjal, az asztal alatt fetrengve levonja a művésznő idom- és kéjfészket rejtő őstangáját.
– Ha nem is diadalmenetben, de legalább egyszerű, szerény megelégedettséggel – folytatta zavartalanul Újvári (utóbb Blackburn) Mariska, hiszen szokva volt ilyen kísérletekkel tizenhat éves kora óta, amikor Újvári Bethesda Keaton először próbálkozott nála az adatbevitellel –, mint aki hazajön, megérkezik egy hosszantartó száműzetésből, ahová gonosz nyomorultak kergették, és sikerül az átkot megtörnie.
Ezek a szavak azonban nem maradtak kettejük között. Nem is szállhattak el nyomtalanul, hiszen Helmholcz barátunk azonnal abbahagyta a kotrást, felegyenesedett, jelentős mértékben, de szerencsére nem végzetesen, beverte a fejét az asztal lapjába, felborított két dzsinkobás talpaspoharat, azonnal a belsőzsebében lapuló töltőtollához kapott, melyet minden körülmények között magánál hordott, mint afféle ős-írástudó, és feljegyezte mandzsettájára. (Fehér kézelő, özv. Újvári Keményítő Henrikné mosodájából a minap hozta haza.) Másnap már kézelőjét kézről-kézre adták az újvári jobb polgárok, az Újvári Kóriczáék (címeradomány Nagy Lajostól) és Újvári Rostélyosék (címerbővítés és hagymahámozási privilégium VIII. Czyliczicza Roland ciprusi keresztes önkényúrtól), óvári Papolcziék, akiknek az ipszilonos y-át a kommunisták i-re közönségesítették.
A heveny elhatározást tettek követték, Mariska, keresztanyám testvérhúga (tíz évvel volt ifjabb és idomosabb) kevés poggyásszal szállt fel egy Konstancára robogó vonatra, majd egy luxushajó rozsdáshajófenék-osztályára, amely pontosan egy hét múlva indult, azt követően, hogy a pályaudvarra kivonult Újvár apraja-nagyja, csőcseléke és elitje, szegénye és krőzusa, mezítlábasa és fazakasa. Összetömörültek, egymás nyakába lihegtek, cseppfertőztek, virággal borították el a vonatfülkét, ahová Mariska néném felszállt. Két szatyor könnyű szendvicset és egy fél tőtöttbáránt (helyi kiejtés) pakoltak fel és gyömöszöltek be a poggyásztartóba, volt, aki levelet, fényképet, cigarettát, kis szilvóriumot, ezerjót, papramorgót, pálinkát, gyomorkeserűt vagy átkot is küldött az Újvilágban vállalkozó rokonának, a vonat lépcsejéhez konzervesdobozokat kötöztek az Amerikát látott öreg újváriak, a mozdonyt fellobogózták Újvár címeres lobogójával (kék alapon koronás kamasztigrisek ugrálnak át egy arany várfalon), és az országzászlóval, Ú. Bethesdi Keaton még egy dalt is komponált, amit azonban nem nyílott alkalma bemutatni a sok búcsúztató beszédtől. A vonat már régen túljárt a csikaszhorpaszi vasúti csomóponton (kb. 45 km), amikor még mindig tartottak a megható kijelentések és elszabadult csavarmondatok. Ez látszólag senkit sem zavart, ugyanis az újváriak imádtak tapsolni, lelkesedni, akár volt rá okuk, akár nem.
Amíg Mariska néném hazatér Amerikából és valóra váltja színházalapító fogadalmát, határozták el a polgárok, Ú. Helmholcz sokak által olvasott mandzsettáját letétbe helyezik a város múzeumában, a nevezetes újvári dokumentumok sorát gyarapítva. Nagy Lajos városalapító-levele, valamint Papolcziék elhurcolt, de utóbb mégiscsak előkerült, a titkosrendőrség fogdáit és verőkamráit is megjárt ipszilonos y-ja mellé került, emlékeztetve a múzeumlátogatókat, a helyi iskolákat és szakmunkásképző intézeteket, a felekezeti óvodásokat és állami árvaházak növendékeit Mariska néném nemes fölajánlására.
Mariska néném pedig napokkal később belépett Blackburn (Kentucky állam) város egyetlen szalonjába, mely abban az órában is tömve volt sörvarangyokkal és bengáli bugrisokkal.
Á szlovigé, csávók – rikkantotta utánozhatatlan könnyedséggel, mely csak a nagy művészek sajátja, csak azok tudnak ilyen természetes nemtörődömséggel, ennyi bájos hetykeséggel köszönni, akik megjárták már súgólyuktól az édeslyukig minden zegét a cúgos színházlapátoknak. Jellegzetes újvári köszöntés volt, csak azok ismerték, akiket Á Szlovigé Helga tanárnő tanított a Palabányában gitározni, akiket Á Szlovigé tanárnő vitt a pünkösdi tilalom ellenére a Paczolaji féle kertészetbe paramétert lopni, akik Újváron nőttek fel és ott ettek először görögdinnyét, amit Á Szlovigének hívtak egymás között a srácok, magukat emlékeztetve a nonkomformista tanárnő összkomfortos dinnyéire.
A sörvarangyok és bugris bengáliak felugráltak az asztalok mellől, felkeltek a pult és söntés alól, kidugták fejüket a törött padok résein, a kármentőre száradni/józanodni kiakasztott részegek lehuppantak a döngölt agyagos padlóra, csak úgy dörgött-rengett Blackburn (Kentucky) városa a viszonzott á szlovigéktől.
Ekkor derült ki, amit Mariska néném mindig is sejtett, hiszen lány létére is nagyon figyelt Á Szlovigé tanárnő földrajz óráin, ahol hazánk egyenlő távolságra feküdt az Urál hegységtől és az Atlanti óceántól, bár voltak évek, amikor mintha közelebb lett volna az Urálhoz és annak urálbányáihoz (vagy urán lenne?), mint az Atlanti ójcejánhoz, amely érthetetlen módon vonzást gyakorolt Újvár sok-sok amúgy törzsökös lakójára, szóval ekkor vált teljesen világossá néném előtt, hogy Blackburn (Kentucky) városát rövid félszázaddal korábban az Újvárról kivándorolt újváriak vagy oda haza nem tért kalandorok alapították.
– Akkor hogyhogy nem New-Újvárnak hívják? – tette föl logikusan a kérdést a sörvarangyoknak és bengáli bugrisoknak. Hiszen itt mindent szabad, vagy nem? Itt sem vagytok teljesen szabadok, csávók?
A korcsmában nagy-nagy csönd támadt, hallani lehetett, amint az embereknek fáj a szívük az óhaza iránt, és a falakon lassan percegve távoznak a manitoba indiánok utolsó árnyai dél-dél-keleti irányba.
Ekkor emelkedett szólásra az asztalfőn heverő merevrészeg polgármester, aki természetesen ugyancsak Újvárott született és odahaza még Debreczi Csikasz Malachitnak hívták. (És mindenki meg volt győződve, hogy amikor felnő, notórius hangutánzóként a világ számos színpadán fog sikert sikerre aratni, sőt úgy fogják hívni, hogy Sertéshit. De csalódtak, mint annyi másban. Mellesleg jegyzem meg, sokan azért hagyták el az óhazát, mert egyetlen optimista jóslat sem teljesült, nem jött be, csak a Piros Haccsereg.)
Na, ide figyelj, aranyanyám, mondta Malachit, akarom mondani Disznóhit, azért nem lett New izé, mer a már vót. Mikor benyújtottuk a névalapítási kérelmet Hoover elnöknek, a kormány aztat feleselte, hogy sajnálom, fiúk, szószerint így írta vissza nekünk a Hoover-féle Fehér Ház magyar titkára, valami Dalmady Dugózó nevű ügynök, már foglalt, van egy ilyen nevű helység Utah államban és egy másik is – ez itt a maximum – Dél-Dakotában. Erre olyan szomorúak lettek a fiúk, hogy valaki véletlenül a korcsmaasztalon felejtette az otthonról kapott kapadohányát, égő cigijét, és ettől reggelre leégett az egész város. Na, innen jött aztán az ötlet, hogy legyen Blackburn – feketére égett –, holott ebből a típusból minden megyében van három. Szóval ennyit, aranyanyám, az amerikai demokráciáról és a magyar összetartásról.
Ennyit szólt és aztán visszazuhant mélysötét hontalanságába, nemhiába volt a legokosabb ember egész New-Újvár, izé... Blackburnben (Kentucky).
Pedig Dalmady Dugózó pályájának alakulása sem volt érdektelen, mert később Mariska néném képtelen volt szára-dott szemmel előadni mindenféle rendű és rangú hallgatósága előtt, midőn még csak vágyálom volt a színház városunkban, ahol annak előtte annyiféle nemes erényű, de eleve kudarcra ítélt színházépítő, felsegítő, pártoló és portálló társulás alakult.
„D. D. tanulmányait 1846 és 1854 között a komáromi, tulai, esztergomi és pesti (bencés és pianista) gimnáziumokban, továbbá 1854 és 1857 között a palásti egyetem jogi karán vérezte végig. Megtanult németül, franciául és mosogatni, s már jogász korában sűrűn bemosott a nevezetesebb szépirodalmi lapoknak és évkönyveknek. Az 1860. évi nemzeti mozgalmakban mint az ifjúság egyik vezére vett részt táncokkal és kőkemény műmellekkel; a megyék visszaállításakor 1861 januárjában Pendely vármegye tiszteletbeli, áprilisban pedig valóságos rémálma lett, a megyék újabb feloszlatásakor pedig hazament atyjához, Ó-Szlovigére és 1862-ben fejezte be ügyvédi vizsgáit, kimosta a száját csalánvízzel, miután sikeresen leszúrta a dékánt és lemásolta sógora emlékkönyvét, amit megvédett, akár ököllel is. (A Nőszirom című hetilapot 1863. július 1-jétől szeptember 30-áig idegesen, majd lassan megnyugodva ő szerkesztette.) A koffervizit ideje alatt egy darabban Szilánkon Regenfuss Lajos grófnak adott jogi és áltudományi vívóleckéket, illetve szilvóriumot, majd Pesten volt ügyvédbojtár, bűnsegéd és tarhonya. Utóbb pedig ismét atyja házánál mosott, vasalt és főzött Ó-Szlovigén, míg 1866-ban a Pálfordulói Első Hazai Takarékpénztár sikkasztára lett, följegyzői címmel. Ugyanebben az évben az Újvári Lenke Irodalmi Társaság kénytelen volt tagjai között helyet szorítani neki, mert nem volt senki más Újváron, aki erre kapható lett volna. 1870-ben Pendely megye fejkendőjévé választották. 1872 és 1907 között árvaszéki elnök volt, bár még éltek szülei. Az irodalmi életben 1853-ban tűnt fel mindenkinek, mennyire hiú és krakéler, kínos feltűnést keltett az Újvári Általános Korcsolyapályán, amikor kockás fülvédőben védte meg doktori címét a hidegtől. Ettől kezdve publikálta hazafias, Kossuthot enyhítő verseit, valamint műfogásait (Heidegger, Helmholcz Balázs, Goethe, Béranger, Déranjé, Lemértem Két Kiló, Alfred de Müzli, Victor Húgom és Péter van de Néném, Robert Blackburns stb.). D. D. több jogi és árvaügyi gulyást is főzött kolbász és virsli nélkül, kiadta az Árvacsalán című szélhámosság elleni röpiratát albérletbe a szaklapoknak. 1905-ben mint az újvári öngyűlési elnök irányította a megyei ellenállást a Fejérvári úton a Balaton felé…”
Itt néném elfulladt, könnyek lepték el kék szemét, képtelen volt folytatni, de ennyi is elég volt Blackburn lakóinak, akik azonnal megtöltötték korsóikat féldollárosokkal, félfontosokkal, 38 milliméteres revolvergolyókkal, pinpong- és golflabdákkal, szóval minden csecsével és becsével az amerikai földrésznek, oly szorosan, hogy Mariska néném alig bírta hazacipelni. Két más rakott hajó is úszott mögötte, amikor befordult az újvári főtérre. Ahol már várta a tömeg és a vámőrség.
Eléje lépett a díszegyenruhás fogadóbizottság elnöke, Helmholcz Attila – időközben ugyanis Keaton papa elhunyt a hosszú várakozás alatt, míg Mariska néném odakinn ecsetelte D. D. érdemeit – és a vám főellenőre rátette a kezét, olyan petőfis mozdulattal, teátrális felfuvalkodottsággal ejtve a szavakat, ugyanis aznap nem vett be a Gaviszkonyzin Tűzoltókat gyomrába az árva gulyás után.
Újvár népének nevében lefoglalom – jelentette ki általános döbbenettől övezve. Mindenki arra számított, hogy átveszi az adományt és nyomban nekiáll alapokat ásni Thália Újvárott oly régóta várt honának. Ehelyett bilincseket lóbált fenyegetően, ám annyira biztos volt fellépésében, hogy szál egyedül állt ki Újvár ellen. Foglalni akar, fitogtatja azt a szar hatalmát, a bamba barom, játssza itt a hivatalt, hallatszott innen-onnan a közönségből.
Mariska néném egyetlen erélyes és pontos mozdulattal, mely a nagy művészek sajátja, megcélozta Helmholcz Attila gigáját és tenyere élével úgy vágott oda, hogy H. A. holtan rogyott össze, még az újvári árvagulyást sem volt ideje visszaadni az anyaföldnek. A város egy mukk nélkül temette el. (Bezzeg most nem voltak beszédek, taps, virágok, ilyesmi. Meg sem kellett őket esketni az örökös hallgatásra.) Mire kijött a hatóság, hogy felderítse H. A. főellenőr rejtélyes eltűnését, már félig állottak az Újvári Blackburn Színház falai, melyet utóbb az ismert sörvarangy és bengáli bugris adománytevők mozaikképeivel díszítettek kívül-belül.
Éppen Helmholcz Attila sírja felett…
