Ha így tennénk fel a kérdést, hogy… az a „marha, marha”?, csak Kolozsváron kerülne hétszáz „tudós”, aki kapásból rávágná: „Constantius római császár”, Nagy Konstantin utóda (337–361), azonban: „félreértés az egész!” Ezt onnét lehet tudni, hogy a helyi napilap szerint a közelmúltban volt a Kolozsvári Állami Magyar Színházban egy „hungarológiai nagygyűlés”, amelyen hétszáz, írd és mondd: 700 hungarológus vett részt. A hungarológiának pedig alapvető kérdése, hogy azok a ma már a magyar etnikumhoz számítandó népcsoportok, amelyeknek külön etnikai jelölésük van, pl. székely, palóc, csángó, kún, jász, milyen eredetűek, milyen nyelven beszéltek eredetileg; és egy olyan országban, amelynek államegyháza latin nyelvű volt, írásbelisége és hivatalos nyelve is latin, vezetőrétege tömören idegen – másnyelvű, „műveltebb”? – népek szoros gyűrűjében, a kisebbség miáltal tudta elmagyarosítani e masszív népcsoportokat? 

(Sőt, ez a kérdés a törzsmagyarsággal kapcsolatban is felteendő, csak éppen a nyelvészet mulasztja el megválaszolni; ennek ellenére a kívülállókat foglalkoztatja. Egy románul anyanyelvi szinten beszélő ismerősöm autó-stoppal utazott Marosludas-Kolozsvár viszonylatban, a gépkocsivezetővel hamar összemelegedtek, s kezdték meghányni-vetni a világ ügyes-bajos elintézetlenségeit; a széles érdeklődéskörű sofőr egyszer kifakadt: „na és igen, itt vannak ezek a magyarok! Ezekről se tudja senki, hogy kik! Egyszercsak úgy leereszkedtek a hegyekből!”… Ehhez hasonló értesülésem jómagamnak is nem egyszer volt. Ülök például Sepsiszentgyörgyön a vendéglőben O. T. kollegámmal; a szomszéd asztalnál két magabiztos modorú, diplomatatáskás úri elvtárs; lerítt róluk, hogy minisztériumi kiküldöttek, idegesen nézegettek-fülelgettek, s a fiatalabbik egyszer csak megkérdi: „De honnét itt ennyi magyar?” Társa vállat rándított: „Az ördög tudja! Talán még a háborúból?”…)

Szóval, annak idején, a római császárság korában a két északkeleti európai tartományt, Pannóniát és Dáciát egy meghódítatlan sáv választotta el egymástól, a Duna-Tisza köze; mintegy háromszáz kilométer hosszan, száz-százötven kilométer szélességben… észak felé szélesedően. A terület középpontjában a mai Kecskemét képzelhető el, de keleti határa csak „eszmeileg” volt a Tisza folyó, azontúl is hozzátartozott a Hortobágyi puszta, az Ecsedi láp, a Sárrét, a Maros és Temes alsó szakaszai körül a sok hatalmas láp, le egészen az Alibunari mocsárvilágig.

Sokak szerint mai napig tisztázatlan, sőt érthetetlen: a rómaiak miért nem szállták meg ezt a birodalom testébe hasító éket? A mocsarak ellenére, nem volt teljesen lakhatatlan, erről szól történetünk is; a császárság idején jászok lakták, méghozzá „áttelepült jászok” – iaziges metanastae –, s központjuk éppen az a vidék, amelyet mai napig Jászságnak hívnak, s amely a magyar népterületnek – földrajzi és családnevekben egyaránt – a legmagyarabb területe. Áttelepülésük előtt a Don folyó környékén laktak – ők azt Tana néven ismerték, ahol is állandó háborúskodásban éltek a szármatákkal; végül miattuk telepedtek át, de annyira összefonódott történelmük velük, hogy sokan őket is szármatáknak vélték. Mindenesetre, érdekes, szármata csoportok ide is követték őket s a közelükben, Tiszántúlon telepedtek le. 

Nagy Konstantin császár 330 körül leveri a szármátákat nyomorgató gótokat, majd megfegyelmezi magukat a szármátákat is, ugyanakkor befogad birodalmába mintegy 30.000 előkelő szármátát, akiket szolgáik űztek el. Utóda, Constantius, ki uralkodása során szinte egyfolytában háborúskodott, 359-ben e terület déli határa mellett, Sirmiumban telelt (ez a későbbi Szerémség központja), amikor hírül vette, hogy a „szolgajászok”, akik uraikat elűzték, megint békétlenkednek.

Tanácskozásra hívta hát őket Acumincumba – a mai Pétervárad táján – s egy töltésre emelt trónuson ülve fogadta küldötteiket. Mikor azonban azt javasolta nekik, hogy fogadják vissza elűzött uraikat, a szolgajászok vezérszónoka lehúzta csizmáját és marha, marha kiáltással a császárhoz vágta és rárontott. A császár elmenekült, és elképzelhető, hogy csapatai milyen módon pacifikálták a szolgajászokat! 

Az áttelepült jászok kérdésének első módszeres magyar kutatója, Szombathy Ignácz1 így értelmezi e csúnya jelenetet: „Itt már nem igényeltetik több adat a jászok magyar nyelvének bebizonyítására, midőn a görög származású latin író (Marcellinus Ammianus) világosan mondja, hogy a szolga-jászok dühös vezére a császárra kiáltá a marha, marha (magyar) szavakat. Hozzáteszi ugyan, hogy a »marha« szó csatajelnek vétetett, de ezt történetírónk csak a csata után hallá így magyarázni, midőn már egy jász ember sem merte volna megmondani, hogy ők egyenesen a császárt nevezték marhának.” 

Nem a tartós nyári hőség és nemcsak a hétszáz hungarológusról megjelent fantasztikus híradás késztet e sorok írására. Ám valóban egyre több olyan írás lát napvilágot, amely a Kárpát-medence „elő-magyar”, illetve magyarul beszélő, de nem magyarnak nevezett népcsoportjainak kérdését illeti. Így például a Püski könyvkiadó által megjelentetett Ősök könyve, Rozsnyai Ágnestől,2 kimondottan kapcsolódik Szombathy Ignácz vizsgálódásaihoz.

Az idők során ugyanis többen kétségbevonták, hogy az a bizonyos felségsértés magyarul lenne, vagy, hogy értelme azonos volna a „marha” szavunk jelenkori értelmével; avagy, hogy akkor egyáltalán így került volna rögzítésre. Van olyan vélemény, hogy valamely óillir-ősgermán, vagy elő-kelta nyelven egy hasonló szó „halál” értelmű lett volna és így csatakiáltás is lehetett. Tagadhatatlanul van bizonyos valószínűsége, de ez is – csak feltevés! Másodszor, a magyar „marha” szó becsmérlő jelentése elég újkori, eredetileg egy (latin-német) árucikket, majd értéktárgyat jelentő szó volt, később lett általában „jószág”, majd „lábas jószág”, majd „szarvasmarha”, s legutóbb „barom” jelentése. Harmadsorban pedig, ha magyarul ígyen kiáltották volna e szót, a magyar zárt a hangot nem ismerő idegen fülnek alapján a történész morho, morho alakban jegyzi le!

Csak úgy előgyakorlat gyanánt, próbálkozzunk emez ellenérvek minél kevésbé harcias cáfolatával…

1. Nem szükséges, hogy két azonos alakú, de eltérő jelentésű szó azonos eredetű is legyen. Mar- kezdetű szavunk elég sok van, pl. a mar, valamely állat első két lapockája közti hely, lásd „marmagasság”; kimarjul; mart – meredek part; marék; a Maros elterjedt földrajzi név stb., valamint több ige: marad és marni. A Czuczor-Fogarasi szótár szerint a „marha” első szótagja azonos a barom szó elejével, ami pedig elég régi, mivel az óhéberben is: bárim. Ugyanaz a szó időtlen időkön át is hordozhat különböző jelentést, mint pl. a bak: „hímállat” és „állvány” – függetlenül első lejegyzésük időpontjától.

2. Az igaz, hogy a magyarban nincs ilyen csatakiáltás, mert az huj!hajrá! és rá!rá!, viszont az is igaz, harc közben gyakori a káromkodás (hadd idézzem megint a német tudósítót a háború idejéből, aki szerint a riadó felhangzásakor a magyar tüzérek nobozdmeg! „csatakiáltással” rohantak a lövegekhez. És igen, a riadó: hamar!hamar!hamar! – ahogy a tárogató rikolt; kissé palócosan: hámár-hámár-hámár!... Egyébként bármi lehet csatakiáltás; az egyiptomiaknál a kifejező hám!hám! volt…

Egyetlen szó természetesen nem elégséges a nyelvi azonosításhoz. Tudja ezt Szombathy is és elindul keletre, a nagy szármata síkság felé, ahonnét a jászok áttelepedtek; a Don folyó mellé, melyet az ottaniak Tana és Szil (Szél?) néven is ismertek; az Azovi tengerhez, melyet ott akkor Temerind-ként tisztelnek s ez, egy görög szerző szerint, azt jelenti, hogy „a tenger anyja”… Természetesen feszülten indul el, mert az akkortól filológiai „őstörténetírásnak” nevezett nemzeti történész iskola tekintélye-védettsége hanyatlott különösen Fogarasi halála után, és az embert a Nyelvőr rohamzászlósai egykettő lehorvátistvánozzák…

Jegyzetek

1Kútfőtöredékek a magyarok történelmének Jász korszakához (kr. 112–378. Kr. u.) A METANASTA JÁSZOK magyar nemzetiségének megállapításával. Írta Dr. Szombathy Ignácz Győr 1875… A szerző felsorolja azoknak a magyar történészeknek és íróknak a neveit, akik előtte e kérdéskört kutatták, Katona István és Gyárfás Lajos történészek között Katona József drámaíróét is! A klasszikus ókor nagy történészeit mind felvonultatja, kezdve Pomponius Mela, Strabon, Pliniustól – A. Marcellinusig bezárólag. E szerzők némelyikének meseszerű közléseit a nagy Szármata síkság népeinek különösségeiről az utóbbi száz évben a tudomány nagyrészt kijavította (pl. az „arimás” – arisazampu kérdésben; lásd még Fiók Károlynál…)

2Rozsnyai Ágnes: A magyarság spirituális gyökerei. Ősök könyve. Püski, Budapest, 1912

 (Folytatása következő számunkban)