A főnök nem rúgott, nem ütött, nem harapott, nem tartott hosszú, meggyőző beszédeket, hogy rávegye az eltévelyedetteket az ősidők óta érvényes viselkedési szokások kötelező betartására, csak nem adott vastagbelet. Pedig a vastagbél volt a desszert, ezért tülekedtek mindannyian. Noha köztudott volt, hogy csak a kiválasztottak részesülhettek e felmérhetetlen értékű jutalomban, amely hosszát tekintve hasonlatos volt az éj tündérei számára font, atkahullákkal díszített nyaktekerők méretével, a benne szunnyadó ígéretes bélsár illatát pedig azonosítani lehetett egy megfojtott vakondok rothadásnak induló agyvelejének eszményi kipárolgásával, egyszóval vasárnap lehetett csak elfogyasztani, a majdani vecsernye zsolozsmának szánt időszakában, amikor a lélek az ájtatatosság melegágyában sokarcú önmagából egyarcba nemesül..
A pirulós arát az éjszaka öltöztette feketébe, aztán nappal is árnyékban maradt véglegesen, s így, az örök sötétség ruházatában nem óhajtott egy arcba nemesülni, viszont szerette volna megszerezni a kiválasztottak státusát, ennek érdekében bármilyen megpróbáltatásnak alávetette magát, az élet értelmén töprengő közösség némasági fogadalmát tudatosan megszegve, már nem akadt olyan odú, ahonnan éjszakába hasító, kéjes visongásainak hangvirágait ne kottázták volna etűdökké a szerelem technikai készségének fejlesztésével álmodozó, dülledt szemmel nyögdécselő némák, kik menyétek hullámosan ívelt testét harapdálták tébolyító nemi élvezetük másodperceinek csúcspontján, a pirulós ara viszont úgy a hatszázadik visongás után döbbent rá élete értelmére, aminek vajmi kevés köze volt az örökléthez, avagy a feltámadáshoz vezető húshagyókeddek vagy hamvazószerdák hangulatához, amikor a mennyek díszes köpenyét öltik magukra a hívő, hitetlen vagy akármilyen lelkek, a pirulós ara életének értelme egész egyszerű megfogalmazásban ekképpen hangzott: egy rózsaszínű arcbőr fülekkel.
Repüljön, adta ki a verdiktet a huszonöt éves aggastyán, akit a bölcsek kövének utódjaként tartottak számon, ki hajlott kora ellenére kövületként életben maradt, hogy fátyolba öltözött hangjával morált oktasson. Ő volt az öregek tanácsa egymaga, szigorát s mindenkori méltányosságát bizonyítandó, a bölcsek kavicsának neveztette magát, merthogy az őslény, a bölcsek köve, a legnagyobb odú sziklafalába gyömöszölve próbálta megszokni az öröklét jótéteményeit. Repüljön egy óra hosszat a fák között, s megkapja a rózsaszínű arcbőrt fülekkel, részletezte a főnök, a méltányosság bajnoka imigyen.
A pirulós arának jó tíz évre volt szüksége, amíg múltat kutató tekintetét sikerült összefonnia a jövő képeivel, gondolatcsápjai meg-megkapaszkodtak a galaxisok titkainak odúiban, s végre eljött az idő, amikor a repülés levetkőzte a gravitáció terheit, könnyedén fel tudott volna emelkedni a fák közé, csakhogy nagyon benne volt már a korban, huszonkét éves matrónaként értelmét vesztették az ehhez hasonló gyermekcsínyek, aztán meg hol volt már az agg főnök, a mostaniak nem is tudtak róla, hogy létezett valamikor, belerothadt ő is valamelyik sziklafalba, a fiatalok be-beólálkodtak időnként a sejtelmes bűzöket árasztó odúkba, hogy magukba szívják az enyészetnek hódoló húscafatok éteri illatát. A pirulós ara egymaga maradt tudója az élet értelmének, nyaggatták érte éppen eleget, de sejtelmes mosolya mögött az örök némaság fogadalma lakat alatt tartotta élete titkait. Időközben akkorát változott a világ, hogy a rózsaszínű arcbőrt fülekkel egyszerű hétköznapi eledelként tartották számon, egy szokványos menü része volt, az élet tulajdonképpeni értelmének mibenléte egy gondolat hátán röpdösött a fák között, szellők vitték el mindenhova, ahol emberi vagy félemberi lények kutakodtak sorsuk összevissza repdeső könyvoldalain, csakhogy a szellők szavát senkinek sem sikerült megfejteni, a matróna nem beszélt, a némaság karjaiban lelte az elmúlás. A tudós szellők most is ott várakoznak ég és föld között.
2011.
