"Milyen szaga lehet az Időnek?"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 14. (604.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A könyv él és élni akar
Demeter Zsuzsa
„Az irodalom nem példatár” - Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíróval, kritikussal
Sebestyén Mihály
Helmholcz Attila fővámellenőr rejtélyes eltűnése Adalékok az Újvári Blackburn Színház történetéhez
Szőcs István
Ki volt az a „marha”?
Sigmond István
Molekulák 32. Őseink
GYŐRFI KATA
Versei
MÁRTON EVELIN
Rövidprózái
VASS ÁKOS
Versei
Tóth Mária
Hűtlenség
SERESTÉLY ZALÁN
Értette-e Vejnemöjnen a szavak jelentését?
LOVASSY CSEH TAMÁS
TESZT-keresztmetszet
Papp Attila Zsolt
Az utolsó marsbéli költő
Augusztusi évfordulók
 
MÁRTON EVELIN
Rövidprózái
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 14. (604.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Bodzatinta

Sztása egy fekete turmalint csiszolt nagy odaadással. A kőben benne volt a nyáréji égbolt, minden csillagával, és minden más galaxis csillagával. Ezt a követ sörlnek is hívják, ez a darab Pakisztánból származik, Szaíd hazájából. Szaídnak persze fogalma sincs, hogy hívják ezeket a köveket, ő csak megrendeli őket, amióta Sztása nem elégszik meg azokkal, amelyeket Brodu hoz. – Bár kissé túlzás azt mondani, hogy nem lett volna elégedett – gondolta Szaíd, hiszen ezt az egy fekete követ kérte.
– Ez a kő nem fekete – moromogta Sztása. Ez a kő a legvilágosabb, amit valaha is láttam – dünnyögte, és úgy szorította magához, mint egy kisgyermeket.
Brodu a halántékánál mutogatott félreismerhetetlen jeleket Szaídnak. Sztása csak mosolygott befele. – Mutogass csak, mutogass. Annál jobb nekem, minél bolondabbnak tűnök.
Szaíd elberregett a csónakjával. Brodu a kutyáival játszott valami új játékot, aminek az volt a lényege, hogy egymás farkát kellett elkapják, de csak finoman, anélkül, hogy kárt tennének egymásban. Természetesen Brodu is magára illesztett egy vörös rókafarkat, amit még a rókás-érában preparált ki, emlékbe. A kutyák vinnyogva nevettek, amikor meglátták a hajcsárt új öltözékében, de azért beszálltak a játékba, és lelkesen rohangásztak egymás farka után, Brodut sem kímélve.
Sztása ugyanazt a jelet mutogatta a homloka körül, mint Brodu az előbb, aztán gyors és szakavatott mozdulatokkal megsodort egy spanglit, és tovább bámulta a turmalint, melyben a tejutak kergetőztek egymással, s apró fehér csillagokon apró világok hemzsegtek, ismeretlen élőlények éltek ismeretlen életeket. Sztását elfogta a jól ismert szédület, de úgy döntött, most nem a lezárt szemhéjak mögött ólálkodó világot engedi érvényesülni, hanem egyszerűen csak a hátára fekszik, és a felhőket kémleli. Ha valaki üzenni akar, megteheti a felhőkön keresztül is.
 – Nekem csak az a dolgom, hogy kinyissam a kaput – dünnyögte Sztása, és úgy dőlt hátra az árvalányhajra, mint egy vánkosra. A felhők pedig rajzolni kezdtek. Előbb megjelent Brodu a rókafarokkal és a csaholó, nevető kutyákkal. Aztán delfinek ugráltak ki a haragvó óceánból, s mintha csitítgatták volna azt, a hullámok egyre kisebbek lettek, míg az óceánból egy egészen kis tó lett, akkorka, mint a Lagoa Rasa a Sao Miguelen, a partján a hínárban egy kislány állt, lábujjaival haldokló rákokat rugdosott. Sztása lassan forgott körbe, az árvalányhajat finoman hajtogatta a teste, alig érve hozzá. Végül is nem is emelkedett magasra, csupán egy arasznyira. Brodu, mivel ő maga ilyesmire képtelennek bizonyult, megint kőbálvánnyá meredten nézte a nőt, amint koncentrikus köröket firkál maga alá a fűbe, miközben a szája sarkában még ott füstölög a spangli, kezében pedig ott az az átkozott fekete kő.
– Trumalin – dobbantott dühösen Brodu, s a kutyák ijedten iszkoltak az istálló fele.
Sztása leheppent a földre. Nem esett nagyot. Mosolyogva, nyitott szemmel nézett a hajcsárra, s megigazította a haját. Miközben felült, egy gomb lepattant az ingéről, és Brodu elé gurult.
– Turmalin – mondta Sztása szelíden, és bátorítóan intett Brodunak, aki a szeme sarkából őt leste, miközben felvette a gombot. A gomb egyik oldala piros volt, a másik zöld. Öntve volt, és Brodu fel nem foghatta, hogy lehetséges kétszínű gombot önteni.
– Gyere, mondta Sztása, s ettől a hajcsár felbőszült.
– Mi az, hogy gyere – csattogtatta meg dühösen az ostorát a köveken, kisebb porfelhőt kavarva –, s megrántotta Sztása ingét, ettől pedig az összes gomb lepattant.
– Jó, hát kössél meg – mondta Sztása továbbra is szelíden, és mosolyogva –, ettől pedig Brodu még dühösebb lett.
– Istenem – mondta, és kilépett a pongyolájából, miközben gyorsabb lépésekre ösztökélte maga előtt Sztását.
Sztása mellére apró házikókat rajzolt a lenyugvó nap sugara. A házikókban laktak a mellek. A mell alatt a szív vadul, menekülni kívánva verdesett. A száj eközben mosolygott tovább szelíden, az agyban pedig ideges lovak fújtattak prüszkölve, egy kislány fogta a legnagyobb kötőfékét, s valamit sugdosott neki, hogy őrülten neki ne rohanjon a szakadéknak. A nap rajzolta házikók hirtelen becsukták az ajtóikat, Brodunak már a szeme is vérbe forgott, s úgy érezte, menten szétpattan benne valami. Fél kézzel maga mellé parancsolta Sztását, s hirtelen mozdulattal berúgta az ajtót, amely sarkig tárult, és úgy is maradt.
A Kishercegnek kicsit bepárásodott a szeme ennél a jelenetnél, le kellett engedje a távcsövet, hogy nyerje vissza ideális hőmérsékletét. A távcső is, meg ő is. Sírni szeretett volna, sírt is. Nem ez volt az első alkalom, hogy felmászott a sombokrok alá, és ott hasalt órákon keresztül a szemére illesztett távcsővel. Jó kis szerkentyű volt, bár mostanában inkább átkozták, mint dícsérték. A Kisherceg minden reggel szent fogadalmat tett, hogy nem néz át a Másik szigetre. Egyszerűen eltölt egy napot... Sztása nélkül. De ez eddig még egyszer sem sikerült.
Két hete járt itt a nő utoljára. Megtalálta a galambokat. Igaz, nem is nagyon rejtegette őket. És ezután elment, anélkül, hogy bármit is mondott volna. Azóta sem levél, sem más üzenet nem érkezett. A Tavak Szigetén egyre gyakrabban jelent meg Szaíd bárkája, bár őt magát a Kisherceg nem látta. Sztása ugyan nem mondta, hogy többé nem jön, de a Kisherceg valamiért felettébb elveszettnek érezte magát. Mintha kimetszettek volna belőle egy darabot, s ez a darab eleven ugyan, de hogy hol, azt nem tudja. Minden porcikája ezt a kinyesett darabot sóvárogta. És a sóvárgást semmivel sem lehetett csillapítani.

– Hoztam egy függőágyat én is – kiáltotta Sztása már a kráter tetejéről, amikor legutóbb megérkezett, s magasra emelte az ágyat. Igazi karib remekmű volt az a függőágy, kétszemélyes. A Kisherceg már érezte is ahogy lágyan ringatóznak benne, mint valami bölcsőben, miközben ő, holmi anyamellre is szert tesz.
– Termékeny vagy? – szegezte neki váratlanul a kérdést Sztása.
A Kishercegnek felbolydult a gyomra ettől a nyers megfogalmazásától a férfiúi képességeinek, ezért sértődötten visszakérdezett.
– Hogy érted ezt? – kérdezte hűvösen, és elemelt egy cigarettát Sztása tárcájából, bár kicsit szerencsételenkedett a meggyújtásával, de aztán sikerült elég marcona ábrázatot öltenie. Mindhiába, mert Sztása éppen egy színes követ tanulmányozott ezúttal nagyítóval. A kőben a világ óceánjai hömpölyögtek vörösen és zölden, bennük szigetek hánykolódtak, s a szigeteken ki tudja, mi lehet – mormogta Sztása magának, nem is hallva a Kisherceg sértődött kérdését.
– Hooogy érted ezt ?– énekelte idegesen a Kisherceg.
Sztása hirtelen felkapta a fejét a szoknyáiból.
– Hogyhogy hogy értem. Hülye vagy? Le-het-e gye-re-ked? Ezt akarom tudni, érted?
A Kisherceg meghökkent, és egészen apróra zsugorodott. A cigaretta óriásivá nőtt a kezében, az előbb fújt füstkarikán pedig akár a feje is átfért volna.
– Gyereket akarsz tőlem? – hebegte.
Sztása most már egészen felállt, és végigmérte a függőágyban kuporgó Kisherceget.
– Szóval lehet gyereked?
– Úgy tudom, igen.
– Istenem – sóhajtott Sztása, és ő is rágyújtott egy cigarettára. Akkor fel kell találjál valami fogamzásgátlót – mondta, és elnézett a Kisherceg feje mellett.
– Nem akarsz tőlem gyereket? – hökkent meg a Kisherceg, s a döbbenettől visszanyerte eredeti magasságát. Sőt, talán kicsit magasabb is lett, mint annak előtte.
– Bolond vagy? Megölnének ezek gyermekestől – intett körbe a Valamik és Valakik felé Sztása, és egészen kicsire húzta össze magát. Egy kétéves kisfiú nadrágzsebében is elfért volna.

A Kisherceg elszomorodott, és lehuppant a híres karib függőágyból Sztása mellé.
– Van nálad egy kis hasis? Azt hiszem, el kéne szállni. Néha nehezen viselem el a valóságot. Bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez valóban a való világ.
– Légy nyugodt, hogy az, amíg engem látsz legalábbis. Ha választhatnánk a valóságok között, én biztos nem ezt a fájdalmasat kívántam volna – mondta Sztása undorodva, és köpött egyet. Egy olyat, mint Brodu szokott. Kezdünk hasonlítani egymásra, gondolta Sztása, és hunyorogva a Kishercegre nézett.
– Különben van nálam. Tudod, hogy mindig van nálam. De én veled ellentétben nem arra használom, hogy a valóságtól elrugaszkodjam. Hanem arra, hogy kinyissam a kaput... – szónokolta Sztása kicsit kioktató hangnemben.
– Van kapu? – kérdezte a Kisherceg elkerekedett szemmel.
– Vannak. Kapuk vannak – dünnyögte Sztása és a pipa után kotorászott a táskájában.

Valami nem stimmel itt mégsem – mormogta Sztása magában, miközben egy hasisos pipát preparált, s a Kisherceget fürkészte, aki szenet pattintott egy jó nagy késsel. A kés élén visszatükröződött a bőre. Szép bőre volt. Rengeteg anyajeggyel. A szeme is meg-meg csillant néha, zöldesen ragyogott, mint egy malachitdarab. Sztásának ilyenkor kedve lett volna kihívni maga ellen a sorsot, és addig szeretkezni vele, míg gyermeket fogan tőle. De hát akkor mindannyian meghalunk – gyilkos pedig nem lennék – hacsak nem vagyok máris az. A fene tudja, miket csinálok olyankor, amikor Szaíd hipnotikus álomba varázsol.
 – Ki a fene lehet ez az ember? – tűnődött magában, miközben tovább fürkészte a Kisherceget és gépiesen gyűrögette a dohánnyal kevert egyveleget. Közben megeredt az eső, hirtelen szakadt le egy felhőből, amely mintha pont ezért fékezett volna le a Kolostor sziget fölött, hogy vizet csavarjon magából a nyakukba. A Kisherceg beszelelt a házba, a kristályfalon csurgott a víz, a bent mozgó ember teste pedig apró szivárványnak tűnt kintről.
Sztása tovább bámészkodott, és hagyta, hogy az eső tetőtől talpig beborítsa. Úgy érezte, lassan feloldódik, és a testét vízcseppek formájában beissza a föld. A szeme sarkával hirtelen egy ismerős látványt kapott el. A kristályszoba mögött egy galamb tollászkodott, viccesen nyújtogatta a szárnyát, s a vizes lábakon megcsillant egy-egy bordó gyűrű.
A Csodálatos Mandarin galambja – villant be Sztásának, s elindult a madár felé, aki gyalogosan vonult egy ketrec felé, amelyben lengyel hiúzgalambok figyelték riadtan a feléjük közeledő embert, és az esőt. 
Sztásának hányingere lett, és kiment a lábaiból az erő. A ketrec fölött egy ládában ott volt egy halom levél, a víz lassan csepegett rájuk, s a hirtelen oldódó papír színes cseppekben hullt a földre. Sztása alátartotta a tenyerét, majd kicsit szétdörzsölte a karján a cseppeket. Bodzatinta – dünnyögte, majd lassan felnyalábolta a függőágyat, és hátra sem nézve felrohant a sombokrok felé, majd le a szúrós vulkáni tufán. A csónakot a dagály kicsempészte a barlangból, ha még egy keveset késlekedett volna, minden bizonnyal el is viszi.
Sztása karja fekete volt egy helyen a tintától. A motor felberregett, és elhúzott a Tavak szigete fele.
A Kisherceg tanácstalanul álldogált egy darabig. Majd előkotorta a távcsövet, és gépies mozdulatokkal törölgetni kezdte a lencséket. 


Aerosoul

Szaíd egy magyar együttes Aerosoul című számát hallgatta maximumon, annyira hangosan, hogy az alatta ziháló Brodu is jól hallhatta a zenét. Persze Szaídnak fogalma sem volt róla, hogy a fülébe dörömbölő zenekar neve Másfél, ezt az egész mp4 lejátszót zenéstől, mindenestől a Megbízótól kapta, akinek szokása volt a megunt cuccait Szaídra sózni. Szerencsére a drogot is unja – súgta nevetve Szaíd Brodu fülébe, s megpaskolta kicsit a hajcsár tomporát. 
– Mozgás, angyalom – mormogta Brodu fülébe –, apropó, hová lett a nő szárnya, mi? Mikor hoztam, szárnya volt.
– A szárny visszahúzódott. Akarom mondani a szárnyak, mert kettő volt neki – lihegte Brodu.
– Egy volt, te hülye, csak kettévált aztán – gorombult be Szaíd és lökött egyet az ágyékával a hajcsáron.

Brodu összeszorított foggal tűrte Szaíd szerelmét, magában csendesen káromkodott horvátul. Hogy a kutyák húznának a heréidtől fogva. Egy szárnya volt, mondod. Kettő volt – tudom én, elvégre ott aludtam a pihéiben hetekig, mit tudod te azt – sziszegte a hajcsár szomorúan, mert eszébe jutott Sztása illata, az a mézes, kesernyés valami, aminek sohasem talált nevet, hiába is kereste volna. Hiányzott neki Sztása. Az első évek, amikor még minden új volt. És ez a dög nem járogatott a házhoz. És én még nem voltam ilyen öreg – sóhajtott Brodu, mert mostanában úgy érezte, megrokkant, bár igyekezett ezt palástolni, amennyire csak lehetett. Irtózott annak a gondolatától is, hogy esetleg lecserélhetik, és soha többé nem láthatja Sztását. Meg aztán, máshol már nem is tudna élni. Nemsokára huszonkét éve annak, hogy a szigeteken lakik. Ezen a picin is már tizenöt évet lehúzott. Nem vágyott vissza a kontinensre. Ott egye a fene a híres civilizációt – gondolta Brodu, és köpött egyet halkan.
Szaíd felhorkant fölötte, mint egy vadkan, és újra döfött rajta egyet.

Szaíd fejében haragvó egérkék kergették egymást. Tegnap kicsit túlságosan beszívott a kikötőben, miközben felpakoltatta a rendelt cuccokat. Még ma át kell jusson a Monsteirosra is. Vajon mi az ördögöt csinál most az a bánatos kakadu? – töprengett magában.

A bánatos kakadu, azaz a Kisherceg eközben megadóan hevert a sombokrok alatt, a távcső mintegy ránőtt a szemeire. Az igazság az, hogy nyitott szemmel aludt, miközben Sztását leste, aki már órák óta ki volt ülve az egyik ablak márványpárkányára, és nyilván a köveit bámulta, meg cigarettázott. Időnként belefirkált valamit egy füzetbe. A Kisherceg odaadta volna valamelyik ujjpercét, vagy legalábbis egy körmét azért, hogy megtudja, miket írogat Sztása a noteszébe. Már többször megkérte Szaídot, hogy szereztesse meg Broduval azt a rohadt irkát, hátha van benne valami használható, de Szaíd legutóbb is jól oldalba taszította, és azt mondta neki, hogy iparkodjon, mert ha nem, madáreledelen marad egy darabig. – Meg kell egyed a galambjaidat, te híres – fenyegetőzött Szaíd. Dolgozzál, ne a nővel törődjél – kiáltotta vissza a csónakból, és elpöfögött. A fene ette volna meg ezeket az őrült kakadukat – dohogott magában Szaíd, miközben maximumra tekerte a Mr. Kozlov című számot.

Sztása az ablakpárkányon töltötte a fél estét. Bármennyire hülyén hangzik, imádta a naplementét, amiatt, hogy a nap ilyenkor vörösre festi a tengert, s lassan elmerül benne, mint egy medúzafejű sellő. Különben is, Szaíd és Brodu meglehetősen hangosan romantikázik a földszinten, a Megbízónak meg kénytelen lesz egy újabb adag rablómesét küldeni, ha nem akar mondjuk már holnap cápaeledellé válni. Tegnap még nem bánta volna ezt a változatot sem. De ma valahogy nem akaródzott meghalni. Meg aztán Szaíd a múltkor tövist ütött a körmei alá. Egy teljes év kellett hozzá, hogy az ujjai helyrejöjjenek, és rendesen tapintani tudjon. A fenének kell ez megint. Bár ezek képesek kimetszeni belőlem egy darabot, és aztán velem megetetik. Bármi lehetséges, a pokolnak nincsenek határai. Míg a jó véges, a rossz abszolút végtelen – gondolta Sztása, és tovább figyelte a napot. Volt néhány érdekes köve, nappal pirosak voltak, estére besötétedtek, mintha egy-egy kis nap világítana bennük. Ha megforgatta őket, úgy tűnt, valami higanyszerű folyadék hömpölyög bennük. A naplementén kívül egész este ezeket nézte. És spirálokat rajzolgatott a füzetébe. Vajon mit csinál a Kisherceg – gondolkodott magában, de aztán elhessegtette magától a Kisherceg emlékét. Nem haragudott rá, de már nem is kívánta úgy, mint annak előtte. Mielőtt a bordó gyűrűs galambot, és a feloldódó leveleket megtalálta volna.
A karib függőágyat kiakasztotta a ház elé a platánokra. Szaíd a múltkor ott hipnotizálta, a Kisherceg eközben a haját tépászva futkorászott a sombokrai között, és eszeveszetten kiáltozott. Sztása mindebből semmit sem érzékelt, de a hipnotikus álom során egy hosszú nedves alagútban kergette a Kisherceget, a kezében egy lámpás világított, melyből erős foszforszag csapott ki időnként. A Kisherceg időnként hátra-hátranézett, és a rémülettől elkerekedett a szeme. Sztása tetőtől talpig be volt kenve bodzatintával. Fekete volt, mint az ördög, csak a szeme villogott.
Brodu közben felfedezte, hogy a Monsteiroson valaki meglehetősen betegesen viselkedik, s kérdőn nézett Szaídra, aki a hagyományos jelet mutatta neki: nem látnak a szemeim, nem hallanak füleim, nem szól a szám. Mert ha igen, repül a fejed – tette hozzá szavakkal is Szaíd, és vérmes szemekkel nézett a hajcsárra.
– Szóval ehhez a tetveshez jár Sztása – állapította meg Brodu, és élesebbre tekerte a távcsövet. A Kisherceg azonban erre már észbe kapott, és lerohant a kristályszobába, mert őrjöngés közben valami világmegváltó ötlete támadt, azt pedig sürgősen le kell írni, mert ha nem, elillan, mint a harmat.

Elillanok az életedből, mint a harmat – súgta Sztása maga elé, miközben távcsővel fürkészte a Monsteiros sombokrait. Talán mégis át kellene még menjek időnként. Vagy már többet sohasem? – tűnődőtt magában, de aztán úgy döntött, máskorra halasztja a döntést. Bebújt egy hosszú zöld hálóköntösbe, melyben úgy nézett ki mint valami ritka trópusi pillangó bábja, leugrált a lépcsőn, egylábú verébként, s feldobta magát a karib függőágyba.
Szaíd motorcsónakja éppen abban a pillanatban húzott el hangos berregéssel, és alig egy perc múlva Brodu is felkászálódott a függőágyba. A teste vizes volt, hideg, és minden ízében reszketett. Sztása hátához bújt és csendesen sírni kezdett. Mielőtt észbekapott volna, Sztása átvette a ritmust, és lassan ömleni kezdtek a sós cseppek az öklére. Összehúzta magát, s így olyanok lettek, mint egy csiga teste, s a csigaház maga a függőágy lett.
A Kishereceget a Monsteiroson megmagyarázhatatlan okokból hiretelen erős rángások kezdték gyötörni, majd hangosan sírni kezdett. Tanácstalanul felült az ágyban, de a sírást nem tudta abbahagyni.
Szaíd alig tudta elkormányozni a csónakot a kikötőbe,+ olyan eső zúdult a nyakába, a kikötőben ehhez képest olyan száraz volt minden, mint a pergamen, a kocsma deszkaszékeiben a szú dühösen percegett, és egy egér a szomjúságtól tébolyultan rohangált az ivóban.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében