"Milyen szaga lehet az Időnek?"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 14. (604.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A könyv él és élni akar
Demeter Zsuzsa
„Az irodalom nem példatár” - Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíróval, kritikussal
Sebestyén Mihály
Helmholcz Attila fővámellenőr rejtélyes eltűnése Adalékok az Újvári Blackburn Színház történetéhez
Szőcs István
Ki volt az a „marha”?
Sigmond István
Molekulák 32. Őseink
GYŐRFI KATA
Versei
MÁRTON EVELIN
Rövidprózái
VASS ÁKOS
Versei
Tóth Mária
Hűtlenség
SERESTÉLY ZALÁN
Értette-e Vejnemöjnen a szavak jelentését?
LOVASSY CSEH TAMÁS
TESZT-keresztmetszet
Papp Attila Zsolt
Az utolsó marsbéli költő
Augusztusi évfordulók
 
SERESTÉLY ZALÁN
Értette-e Vejnemöjnen a szavak jelentését?
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 14. (604.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Nem kutyaütő munka a Jankó Szép Yvette-é. Nem tudom, egészen gyermekeknek szól-e, én azonban – hozzáolvasva/szimatolva a magam felcseperedett vizuális és textuális világait – minden mondatát élveztem, tulajdonképpen anélkül, hogy kétes időutazásokkal kellett volna kísérleteznem, hogy megidézzem az idők közül azt, amikor édesanyám még olyasmikkel korholt, hogy „kutyagumi az orrodra”. Nem hinném ugyanakkor, vigasztalok ezzel minden betűt és számot még nem vető kölyökkutyát, hogy velejét e csontnak kiszippantanám, egyáltalán ki tudnám szippantani, ha az elkövetkezőkben, meglett ebattamód, azon a szimaton vizslatnék tovább, melyet korábban elejtett vadak illatáról őriz az egyébként könnyen átejthető emlékezet. Azt mondják, az űzött vadnak a félelem édesebbé teszi a húsát, de – magunk közt szólva – nem hiszem, hogy lenne az a kutyabőr, amely el tudná rejteni tapogatózó, ingó lépéseim, szimatom így tehát semmi esetre sem űzés: csalható, csahos követés mindössze, finom szövegek madzagján rángatott ösztön. 
Mauri, illetve Tarja Kunnas Koirien Kalevalájának magyar fordítása a Cartaphilus Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2011-ben, Jankó Szép Yvette tolmácsolásában. A számos utánnyomást megért finn eredeti ’92-ben látott napvilágot a Kunnas házaspár közös írói-grafikusi munkája nyomán. Népszerűsége talán nem pusztán az eposzeredeti paródiává vagy, pontosabb kifejezéssel élve, travesztiává való írásában keresendő. Némelyest hangsúlyosabb ennél a vizuális narráció transzponálása. Nem biztos, hogy mindannyian pontosan tudjuk, mit látunk, amikor Akseli Gallen-Kallela Kalevala-illusztrációit megpillantjuk valahol. Azt viszont sejteni vélem, hogy legtöbbünk „olvasta” – ha csak morzsáiban is – Elias Lönnrot Kalevalájának Gallen-Kallela teremtette vizuális szüzséjét. Gallen-Kallela, aki egyébként enyhe szóval is elég termékeny képzőművész volt, a Kalevala számos epizódját megjelenítette az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején. 
Tette ezt, feltételezem, a Kunnas házaspár nagy örömére, ugyanis az alapvetően textusként létező eposz képi narrációvá való írása eleve létrehozta a mű elbeszélhetőségének egy másfajta patternek mentén elgondolható lehetőségét. Nem tudom, hogy majd’ egy évszázaddal később pontosan mire is gondolhattak Kunnasék, azonban sejteni vélem, hogy valami olyasmire jöhettek rá – talán épp a képregény Európában is elharapódzó műfaja nyomán –, miszerint a Kalevala eposz képi megjelenítése nem csupán arra szolgálhat, hogy kísérőül szegődjön a textushoz, hanem arra is, hogy egy másfajta narratív, illetve értelmezési keretet szabjon neki. Tulajdonképpen nehéz lenne megnyugtató pontossággal számba venni, hogy hányféleképpen teszi ezt, mégis ha valami megragadhatót kéne itt említenem, talán a szcenaritást emelném ki. Míg Gallen-Kallela „csak” az aktuálpolitikai, a nemzeti diskurzus felől, vagy éppen kultúrtörténeti szempontból reprezentatívnak vélt egyes jeleneteket („epizódokat”) jeleníti meg, a Kunnas házaspár következetesen (?) végigrajzolja a sztorit. Már amennyire következetesnek nevezhető egy írásbeli médium képpé fordítása. És azt hiszem, a kutya – nyilván csak az egyik – itt lehet elásva, ugyanis a képek, és ez fokozottan érvényes a könyvformátum révén egymás után felsorakoztatott képekre, szóval a képek olvasása másmilyen, mint a textusoké. Egy képeskönyv mint narráció szükségszerűen gyorsvágású, apró szcénákra tagolódik: minden lapozásra jut egy szcéna. Ugyanis a recto-versóra kiterjedő töretlen, folytonos képkonstrukció még könnyen elképzelhető, ugyanakkor egy kép „továbbrajzolása” például ezen ívek fonákjára már kevésbé. Így történt az, hogy a Kalevala történetébe beleíródott annyi lapozás története: a permanens feldarabolódás, jelszakadozás. Azt hiszem, Lönnrot pulykamérgében elásta volna magát, ha életében kezébe akad Kunnasék elkutyult Kalevalája. Az a Lönnrot, aki mindent megtett egy tulajdonképpen csak halványan, olykor csupán inkonzisztens porcikáiban létező textus narratív folytonosságának a megteremtéséért. Nyilván ez számos átírással, találtatással, latolgatással, kihagyással és betoldással járt: egy hiányos foltokkal tarkított, a keret körvonalaiból számtalan (szöveg)helyen kilógó kvázi-imaginárius puzzle összeállítása. A Kunnas házaspár képi narrációja hasonló szakadozottságokat iktat a szövegbe, nem mellékes: egy eposz kompozíciójába, melynek műfaji szükségszerűségei – eredettörténet, hőstörténet, erős szüzsé – egyébként kimondottan vonzzák a kerek, jobban mondva lekerekített egészre törekvő szöveghagyományokat, narrációs eljárásokat. Olyan eljárást találnak a vizuális történetmondás lehetőségével, mely a történet integritását ugyan megőrzi – hiszen alapvetően számol a gyermekközönséggel –, mégsem ringat a megnyugtató, mitikus folytonosság illúziójában. Tudósabb nyelvek úgy mondanák: demitizál, legalábbis időszemlélet tekintetében, egyelőre.
Kunnasék azonban ügyet sem vetnek minderre: képregényszerűen, vagy inkább talán diavetítést idéző tagoltságban hozzák kutyák, macskák és farkasok közös sztoriját, még abból az időből, amikor volt ilyen történet, abból az időből, amikor még fitymálva „éltek bele a világba, kutya-macska barátságba’”. A történet jól (?) ismert szereplői mintegy eposzi seregszemle céljából felsorakoznak a könyv előszavát követő oldalon. Senki sem kutyálja meg magát, a kép teljes, a leosztás világos: kutyák, macskák, farkasok. A bizonyos genusba való sorolódás által az eposz karakterei eleve korlátolt és behatárolt mozgástérbe, valamint szereplehetőségekbe íródnak (ne gondoljuk, hogy ők maguk nincsenek ezzel a végletekig kibékülve), ami nagyon szépen (értsd: könnycsordultig humorosan) hozza az eposzi hősök szerepfolytonosságát. 
A nyelv valahogy – és itt jelezném is, hogy lassan a fordítói erényekre terelődik csaholásom – kutya egy átrágott kérdése ennek a munkának. Valahogy a helyén van minden: az állandó jelzők („vakkantó vén Vejnemöjnen”), a varázsigék, az alliterációk, a történet jellegzetes szóváltásai, még a kalevalai lüktetés is, csak éppen másra való vagy másképp. Úgy vagyok vele, mint a kutya, aki elásta a csontot, a két nappal később kiásott csont pedig mintha már nem is ugyanaz lenne. Valamit tett vele odalent a földben a... mi is? A nyüvek, a föld, az idő? Valami.
Vejnemöjnen semmit sem veszít táltos erejéből, még mindig könnyedén mocsárba énekli Joukahajnent, a tejföles szájú kandúrról, Lem-minkejnenről nem is beszélve, csak valahogy már a szavak nem jók ugyanarra, amire korábban, hiába ismeri teremtő erejüket, nem akarnak teremteni, legalábbis nem úgy, vagy nem azt. Ezek a szavak ugyanis nem attól mágikusak Kunnasék és most már Jankó Szép Yvette elkutyult világában, mert értelmük bárki elől el lenne zárva, hanem talán éppen azért, mert a szemünk láttára telnek fel jelentéssel. Mielőtt pontos szöveghelyeket idéznék, meg kell jegyeznem, hogy nem fogok pontos szöveghelyeket idézni. A könyv lapjai ugyanis számozatlanok. Ez a könyv – úgy tűnik – nem arra készült, hogy summás kritikák idézzék, vagy hogy bárkinek is növelje a hivatkozási indexét. „Főkritikusai” egyelőre amúgy sem értenek a mesterség eme igen kutyaütő formájához. Az egyik kedvenc helyem így hangzik: „farkasból nem lesz szalonna, sem pedig hű oldalborda” – mondja ezt nyilván egy kutya, egy kutya férfi. A bibliai passzust idézni sem érdemes, valamint azt sem, hogy miből nem szokott szalonna lenni. Ami viszont említésre méltó, hogy a szöveg úgy van megcsinálva, hogy folyton két – de a gyermeki perspektívával is kalkulálva talán három – szinten lebeg. Hiszen mondja ezt a farkas, aki folyton a gyomrára gondol, mondja egy hímkultúra, amely saját oldalbordájából származtatja a nőt, és tartja végül a mondás, amely nem hisz az emberi (értsd: farkas-) természet változásra való képességében. 
A szavakba a szemünk láttára hordanak jelentést a szcénák: „Szerencsére akkoriban hét-nyolc, sőt egyesek szerint kilenc élete volt minden miákoló macskafinak”. E feltöltődésnek talán több forrását is érdemes lenne beazonosítani: egyrészt ez iménti passzusra vonatkoztatva nyilvánvaló, hogy a mitikus „akkor”, az éppen „ekkor”-rá íródásában tárulkozik fel most előttünk, ugyanis mi mást tennének az illusztrációk, a vizuális narratíva, ha nem ezt az időbeli közelítést, a jelenlevés, történetben benne levés megkonstruálását. Másrészt a szöveg folyton lekövült, kristályos kifejezésekkel, mondásokkal operál, ezeket akkomodálja az aktuális szcénára, amit nyilván nem tételezhetünk puszta önkénynek (de talán még az is kevés, ha „csupán” gyermekkacajt szolgáló invenciót látunk benne), hiszen éppen annak vagyunk tanúi, amint kiüresedett szemantikájuk valamilyen aktuális helyzettudattal töltődik fel. Valamelyest talán Ottlik Iskola a határonja is eszünkbe juthat, illetve a sajátos imperatívusz: néma gyermeknek értse csak meg az anyja a szavát! Harmadrészt pedig érdemes figyelni arra, hogy miként íródik bele az oralitás a textusba, illetve hogy mire való ez a beleíródás: „kutya... azaz macskagolt” – írja felül nyelvi testét folyton a narrátor, s az ehhez hasonló ráírások, dadogások, makogások, elakadások, felülírások jelenlétet és ottlétet írnak nyelviségébe. „Vakkantó vén Vejnemöjnen vadonatúj vízi járgányt, barna bárkát barkácsolt, de nem ám kérges két kezével, hanem – tudós táltos lévén – csahos varázsénekével. Égett szája alatt a munka” (kiemelés tőlem, S. Z.). Az esemény nyelvre való, már-már erőszakosságában látványos akkomodálása, azt hiszem, ugyancsak e prezencia létrejöttét szolgálja. 
Ezekkel – az egyébként belátható funkciójú – technikákkal szemben vannak a szövegnek prozódiai értelemben kimondottan szép helyei, verses átcsengések ebbe, az egyébként elég prózai, darabosan lüktető kalevalai világba: „ellejtett ott néhány elejtett hiúz is” – hangzik a haláltánc motívumait is idéző kantele-jelenetben, de ami talán ennél is szebb: „kicsi híján készen állt a bikkfa bárka, mikor hipp-hopp néma csönd borult a tájra, kalapács hangja fennakadt, szekerce szava bennszakadt.”
A textuális, illetve vizuális narratíva között nem pusztán kísért-kísérő viszony működik. Különösen kedvelek egy helyet: „Ám a kovács korán kelő húga, aranyos Annikki megneszelte a szándékát, szaladt rögtön gyanútlanul szendergő szelíd bátyjához, s próbált lelket, no meg csöppnyi önbizalmat verni belé” – azt hiszem, ez az a helyzet, amire azt szokás mondani, „ezt látnod kéne”. A szöveg alatt/fölött/között futó, azaz a szöveget belengő illusztráción Annikki vörös pórázával „veri” a lelket az együgyű Ilmarinenbe.
Az ember egy adott pillanatban már azt sem tudja jóformán, hogy férfi-e vagy nő, akarom mondani: kutya-e vagy macska. Tulajdonképpen azon sem csodálkoznék lassan, ha kiderülne, hogy ugatok. Vannak ugyanis helyek, melyeknek sikerét talán csak a történetet hallgató gyermekarcon tartanám lemérhetőnek: „Macsunk macsósága elszállt”, „Izomagyú Ilmarinen soha azelőtt nem látott nála szebb, kecsesebb szukát”, „Micsoda, hogy én Vejnőné? Híres leszek, sztárfeleség – csicseregte Ajnó transzban, lágy basszbariton szólamban”, „Kis szukácska, kis szakácska nem árt egy a háztartásba”.
Hogy dolgom túl ne lihegjem-csaholjam, igyekszem is végére érni e nyomnak (no nem mintha lenne). A marakodás nyomán pozdorjává tört szampó darabjait Ilmarinen a népes, vitéz kutyasereg nyakörveibe, öveibe kovácsolja, pars pro toto alapon – eléggé el nem ítélhető módon –, bízva a mágikus erő kontinuitásában, Vejnemöjnen imája pedig velős csontot, meleg otthon „áldását”, derékaljnak puha párnát, bolharontás elűzését kéri az istenektől. Az utolsó kép emlékezetes: puha pamlagon hever a meleg szoba fogságában Vejnemöjnen valamelyik távoli leszármazottja, mordul, vicsorít, egy Lemminkejnen forma girhes macskafi pedig az ablakon túlról szítja a kedélyeket. Az „áldás” hát teljesült, a gond talán csak az, hogy Vejnemöjnen soha nem értette igazán a szavak jelentését.  

Mauri Kunnas–Tarja Kunnas: Kutya egy Kalevala. Cartaphilus Könyvkiadó, 2011. Fordította: Jankó Szép Yvette




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében