"Milyen szaga lehet az Időnek?"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 14. (604.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A könyv él és élni akar
Demeter Zsuzsa
„Az irodalom nem példatár” - Beszélgetés Szilágyi Júlia esszéíróval, kritikussal
Sebestyén Mihály
Helmholcz Attila fővámellenőr rejtélyes eltűnése Adalékok az Újvári Blackburn Színház történetéhez
Szőcs István
Ki volt az a „marha”?
Sigmond István
Molekulák 32. Őseink
GYŐRFI KATA
Versei
MÁRTON EVELIN
Rövidprózái
VASS ÁKOS
Versei
Tóth Mária
Hűtlenség
SERESTÉLY ZALÁN
Értette-e Vejnemöjnen a szavak jelentését?
LOVASSY CSEH TAMÁS
TESZT-keresztmetszet
Papp Attila Zsolt
Az utolsó marsbéli költő
Augusztusi évfordulók
 
LOVASSY CSEH TAMÁS
TESZT-keresztmetszet
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 14. (604.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Május 19-27. között zajlott a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, ismertebb nevén, a TESZT. A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház által lebonyolított közel tíz napos rendezvény, a szervezők elmondása szerint a találkozásról szólt. Olyan fórumot kívánták kialakítani, ahol a szakma és a közönség megismerheti egymást vagy újra találkozhat. Hogy milyen egy jó színházi fesztivál, arra számos választ adtak már, de egy biztos: mernie kell őszintén beszélni önmagáról, a szakmáról, és ha a helyzet megkívánja, őszintén kell vallania az előadások hiányosságairól is. Ez utóbbitól eltekintve, a TESZT szervezői sikeresen oldották meg a feladatot, és néhány olyan előadást is meghívtak, melyek túlléptek azon a sablonos középszerűségen, melyet sok esetben kénytelen elviselni az erdélyi színházba járó. A továbbiakban ezek közül említenék meg néhányat, a teljesség igénye nélkül.

A fesztivál első napja Henrik Ibsen Peer Gynt című darabjának előbemutatójával indult, Horváth Csaba rendezésében. Az „északi Ember tragédiája”-ként is emlegetett darabot ez esetben mozgásszínházi előadásként vitték színpadra a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a budapesti Forte Társulat. Amennyire Peer Gynt, a nyughatatlan, saját lehetőségeit kutató férfi személyisége ellentmondásos, annyira kettős érzések kavarognak bennem a látottakkal kapcsolatban. Kétségtelenül komoly művészi teljesítmény a darabot folyamatosan megtölteni és működtetni a hol szimbolikus jelentéstartalommal bíró, hol pedig zavaróan egyértelmű mozgáselemekkel. Az mindenképpen előnyére válik az előadásnak, hogy a Forte Társulat tapasztalt táncosai, láthatóan minden szakmai tudásukkal azon vannak, hogy segítsék a temesvári színház prózai színészeit, és egyensúlyt teremtsenek mozgás és szöveg között. Mert Ibsen darabját nem „vágták meg”, a teljes szöveget megtartották. Valószínűleg ez eredményezte azt, hogy a második felvonás közepétől jó néhány néző kezdte kellemetlenül érezni magát, hiszen senki nem számított arra, hogy rögtön a TESZT első napján egy több mint három órás előadáshoz lesz szerencsénk. Ki kell emelnünk a címszerepet játszó Balázs Attila játékát, aki az előadás egészében egy, a végletekig összpontosított és átgondolt színészi teljesítményt nyújtott. Az előbemutató másik „kiemeltje” az Ase-t játszó színésznő, Zarnóczai Gizella színpadi jelenléte, aki bár elismert táncos, a Peer Gyntben prózai szerepet osztottak rá. Első látásra meglepő megoldás ez, mely ugyanakkor jelzi: vannak olyan pillanatok, mikor a szavak ereje nélkülözhetetlen, és sokkal kifejezőbb lehet egy hintaszékben ücsörögni (ahogy azt Ase teszi), mint bonyolult koreográfia szerint bejárni a játékteret.
Senkit nem ért váratlanul, mikor a TESZT programjában felfedezte a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház egyik előadását, melyben a temesvári fesztivál visszatérő vendégei szerepeltek: Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Katona László. A Szabó Máté rendezésében bemutatott Harold Pinter-darab (A gondnok) lehetett volna bármennyire is rossz, a temesvári közönség bizonyára kitörő lelkesedéssel fogadta volna, hiszen valóságos kultusz alakult ki a Mucsi-Pepe páros köré. Szerencsére az előadás jó volt, a siker sem maradt el. A lecsúszott hajléktalant alakító Mucsi egyike azon magyar színészeknek, akik egy semmivel össze nem téveszthető játékmódot képviselnek: leghíresebb alakításai és az interneten is keringő, kultikus megjelenései „a nép egyszerű gyermekévé” tették, mely állandósult szerepet, láthatóan, előszeretettel alakít. Az improvizációk során olykor szabadszájú színész, Pinter kötött szövegében sokkal inkább azt a gesztusvilágot emelte be, mely egyaránt tükrözte az utca emberének elesettségét (a kérésre nyújtott kéz, az erősebbel szembeni meghajlás és védekezésből eredő támadás), valamint az évek során megformált szerepek egy-egy mozzanatát. Az egymással szemben helyet foglaló nézők közrezárják a három színészt és azt a játékteret, melyet egy elhanyagolt padlásszobává alakítottak át. Így nem csak nézőtársainkkal nézünk farkasszemet, hanem az emberi kiszolgáltatottság, tehetetlenség és elesettség problematikájával is. A néha zavarba ejtő közelség színész és néző között még inkább súlyt ad a felvonultatott problémáknak, és Aston monológja (Scherer Péter előadásában) így éri el azt a hatást, mely nyílt színi tapsot eredményezett. A nadrágjába görcsösen kapaszkodó, zavarodott figura csak néhány mondat erejéig szólal meg az előadás során, igyekszik kerülni a konfliktusokat, majd egyszer csak megtörténik az, amire mindenki vár: mikor Aston azt hiszi, senki nem hallja, szabad utat enged érzéseinek. Teszi mindezt olyan szuggesztív és magával ragadó módon, hogy az rányomja bélyegét az előadás hátralevő részére. A valószínűleg már rutinos TESZT-látogatók valósággal várták azt a fajta energiával telített és ugyanakkor improvizatív játékot, mely a Mucsi-Pepe páros védjegyévé lett, amely azonban Harold Pinter darabjában nem nyerhetett teret. A hatásos monológ utáni taps valószínűleg annak is szólt, hogy kiemelkedő színészi játékot láthattunk a TESZT harmadik napján.

Háy János darabja, A Gézagyerek felolvasó-színházi keretek között is megállná a helyét, hiszen a szöveg önmagában is életképes, olvasmányos és gond nélkül hallgatható annak ellenére, hogy véleményem szerint köszönő viszonyban sincs a magyar valósággal. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának bemutatója mégis nagy sikert aratott. A Bérczes László által színpadra vitt kortárs magyar darab úgy mutatja be egy kis magyar falu autista gyerekének élettörténetét, hogy közben igyekszik, a maga sajátos, groteszk humorával, egy bizonyos társadalomkritikát is mondani a mai magyar falu világáról. Az amfiteátrumszerű színpad miatt a nézők körbeveszik Gézagyereket, aki így az előadás során nem is menekülhet ebből a szorításból: nincs kiút a problémák elől, a hétköznapok szürkeségében egyre inkább elmerülő szereplők kénytelenek ebben a szűk térben élni és megmaradni. De ki is ez a Gézagyerek? – tevődik fel a kérdés. Valószínűleg bárki lehetne, de ugyanakkor senki. Bárki, aki egy közösségnek kiszolgáltatva, megpróbálja felkutatni élete igazi értelmét, de ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy A Gézagyerekben bemutatott sorstragédia nem állja meg a helyét, hiszen egy Háy-féle település sok módon reagálhat egy autista gyerekre, de az ilyen jellegű ügyetlen segítőkészséget aligha tapasztalhatjuk. Az előadás során – természetesen – nevetünk a poénokon, és ezáltal egy egész világon, de mégis ott van a közelgő tragédia nyomasztó tudata, a tény, hogy Gézagyerek a kezdeti fellángolás ellenére ismét magába forduló, elesett személlyé válik. A címszerepet alakító Pálfi Ervin nincs könnyű helyzetben, mikor egy olyan figurát kell megformálnia, aki nagyban függ a vele együtt színpadon lévők játékának intenzitásától. Kétségtelenül hiteles az autisztikus vonásokat mutató férfi jelleme, ám a nézők figyelmét annyira elvonják a mellékszereplők zavarba ejtően realisztikus alakjai (a kendőzetlen nyíltság, a mindennapi életből ihletett trágárság és szürke együgyűség), hogy Gézagyerek sorstragédiája nem tud életképes lenni az előadás egészében. A drámaiság Gézagyerek és a körülötte élő személyek kapcsolatából bontakozik ki, főként a Csernik Árpád (Banda Lajos) és Mess Attila (Herda Pityu) által alakított egyszerű munkások segítő szándékának együgyűségéből. Kettejük játéka az, mely meghatározza az egész előadás hangulatát, az általuk elmondott szabad szájú replikák és őszinte elszólások adják a tényleges dinamizmust. Az egész előadás során érezhető, hogy Bérczes László jó ismerője a Háy János által képviselt világképnek, és értő kezekkel nyúlt darabjához. Amit a szövegből ki lehetett hozni – úgy, hogy ne legyen túlzottan szájbarágó és közhelyes –, azt Bérczes megtette.

A TESZT egyik kiemelkedő előadásának számított a negyedik napon látott Godot-ra várva. A Forte Társulat előadásának erőssége abban áll, hogy tudatosan használja mindazt a humort és könnyedséget, mely megtalálható az amúgy nyomasztó darabban. Mozgásszínház és szöveg szerencsés találkozása az előadás, Kádas József (Vladimir) és Krisztik Csaba (Estragon) teljesítménye pedig végig fenntartja a nézők figyelmét, hiszen egyik akrobatikai elem a másikat követi. A közel két órás előadás szervezőeleme a labda. A kerek tárgy, mely bármerre elgurulhat, pattanhat és csapódhat, végig jelen van a színpadon. A két főhős botrányos ügyességgel cselezget, közben pedig teljes lényükkel koncentrálnak az amúgy is komplex karakterek megformálására. Paradox módon az emberi tehetetlenség és eszköztelenség bemutatására a folyamatos mozgást választotta Horváth Csaba rendező. Az üres térbe belógó kötél, a felfestett országút és a már említett labda mind arra szolgálnak, hogy a magukra hagyott csavargók tragédiája még erőteljesebben hasson. Lucky és Pozzo – Horváth Virgil és Andrássy Máté játéka az úr-szolga viszonyrendszer mintapéldája is lehetne, hiszen pont azt mutatják meg Beckett művéből, ami a leginkább jellemző rá: az egymásrautaltság fullasztó kényszerét. A nézőktől is fokozott koncentrációt igénylő szöveg, a folyamatos mozgás miatt, könnyebben fogyasztható, és csak néha kezdünk el aggódni a színészek testi épségéért egy-egy merészebb csel során.

A fesztivál utolsó napja a román és a német nemzeti színházé volt. Jól mutatja ez is azt a fajta nyitottságot, mely a temesvári színházi élet egyik meghatározója és értéke is lehet. Különös tény, hogy a TESZT során látott tizenöt előadásból a Mihai Eminescu Nemzeti Színház Switch című produkciója volt számomra a legmeghatározóbb. A Frenák Pál koreográfus által színpadra vitt darab sokkal inkább nevezhető mozgásszínházi előadásnak, mint prózai műnek. A szöveg, mely Varga Mátyás bencés szerzetestől származik, lényegében csak egy képlékeny keretet szolgáltat a látottaknak, melyet a román színház prózai színészei és két magyarországi vendégművész (táncos) kell megtöltsön tartalommal. Az üres térbe helyezett hatalmas tárgyalóasztal, a érzelemmentes, fehér maszkok és a háttérben történő vetítés szürreális színpadi helyzetet teremt, ahol lehetőség nyílik az egyéni sorsokra való reflektálásra és az emlékezés módozatainak felkutatására. A nézőkkel való kapcsolatteremtés elkerülhetetlenné teszi, hogy a látottak valamilyen módon hassanak ránk. Jó választás volt a Switchet bemutatni a TESZT utolsó napján, hiszen az egy órás előadás akár az egész fesztivál összegzőjének is tekinthető: itt találkoztak kultúrák, színházi beszédmódok, különböző helyről származó művészek, és a közönség is közelebb kerülhetett a színpadon megszülető világhoz.

Az Állami Német Színház Volker Schmidt Die Mountainbiker című darabját mutatta be. A sokak számára egzotikusnak ható német nyelvű előadás – már csak a címe miatt is – látványos jeleneteket ígért, nem beszélve a kialakított díszletről, mely egy Mountain Bike-pályát imitált. Ennek ellenére az előadás sok mindent érintett, de a biciklizést alig. A Radu-Alexandru Nica rendezésében látott darab igyekezett betekintést engedni a kommunikáció hiányában kialakuló emberi válságokba, az elidegenedés és magány állapotában vegetáló személyek tragédiájába, de tényleges drámaiságot egyetlen momentum sem teremtett. Könnyen fogyasztható, de a valódi mélységeket elkerülő darabot láthattunk.

Kilenc nap természetesen nem elég ahhoz, hogy átfogó képet kapjunk egy eurorégió színházi felhozataláról. Igaz ez annál inkább, mert elnézve az előadásokat, néha az az érzésünk támadt, hogy sokkal inkább baráti alapon került be egy-két produkció, mintsem a szigorú szakmai elvárások alapján. Ez önmagában még nem lenne baj, ha a minőség annyira magától értetődő lenne tájainkon. Ennek köszönhető, hogy néhány olyan előadás is becsúszott a TESZT programkínálatába, melyről nem szívesen ír az ember. Megtörtént, elmúlt, lépjünk túl rajta. Összességében elmondható, hogy a temesvári fesztivál igyekezett közvetlen, nyitott hangvételt megütni és megteremteni az igazi fesztiválhangulatot. Ehhez hozzájárultak a fellépő zenekarok (a Bélaműhely, az Eugenia és a Borsi Kovac & La Campanella) és azok a szakmai beszélgetések, valamint spontán módon kialakuló társalgások, melyek szintén szerves részét képezték a rendezvénynek. Hogy jó úton halad-e a TESZT? Nem tudom. Egy biztos: aki nem szereti a színházi világra olykor jellemző hideg távolságtartást, a leküzdhetetlennek látszó alá-fölérendeltségi viszonyokat, annak Temesváron a helye.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében