Nemrég, egy budapesti könyvesboltban hezitáltam, hogy megvásároljam-e Ray Bradbury Gyógyír búskomorságra című, magyarul újabban megjelent novelláskötetét (az Agave kiadó példás következetességgel publikálja – esetenként: újra – évek óta a műveit) vagy egy másik könyvre költsem korlátozott pénzkeretemet. Azért döntöttem a másik mellett, mert egészen biztos voltam benne: Bradbury könyvét előbb-utóbb úgyis ott tudhatom majd a polcomon; minek hát sietni. És most, hogy eltávozott ő is – a fantasztikus irodalom igazi nagymesterei közül talán utolsóként – az örök túli mezőkre, sokadszorra is fellapoztam a Marsbéli krónikákat, hogy meggyőződhessem róla: valóban nem kell sietni, soha, sehová. A sietség az emberi kultúra ellensége.

Aki siet, nem tud csendben, megilletődötten megállni a marsi éjszakában, hogy beszívja a végtelen szabadság ritkás levegőjét, és ébren álmodjék az évszázadok óta halott, néma városokról, ahol bolyong talán még némely furcsa szerzet, eltévedve az Idő általunk érzékelhetetlen dimenzióiban. „Milyen szaga lehet az Időnek? Mint a pornak, az órának meg az embernek. És milyen hangja van az Időnek? Mint a kopogó víznek egy sötét barlangban és mint a sírásnak és mint üres ládák tetejére gördülő göröngyöknek és mint az esőnek. És tovább, milyennek látszik az Idő? Az Idő olyannak látszik, mint egy fekete szobában csendesen hulló hó, vagy mint egy némafilm egy régi moziban, mint százmilliárd arc száll, száll a semmibe, mint az újévi léggömbök. Ilyen az Idő szaga, hangja, képe.” Aki ezt meg sem próbálja átgondolni, az minden régit leromboló, esztelenül haladó sietségében egyszer csak észrevétlenül oda jut, hogy könyveket éget, mint a Fahrenheit 451 „tűzőrei”, és nem érzékeli majd, ha Gonosz lélek közeleg. Tévednek, akik azt gondolják, hogy Ray Bradbury egy (mégoly kiváló) tudományos-fantasztikus író volt csupán: költő volt, a legjobb – mert vizionárius – fajtából, akit nem érdekelt különösebben a technológia egzakt világa. Olvasni őt olyan, mint egy magányos, hajnali séta lehet az űrben: borzongató, mélabús és felemelő érzés.

Olvasom, hogy készül (igaz, magánkezdeményezésre) az első Mars-expedíció, melynek tagjai nem is térnének vissza a Vörös Bolygóról. Nem tudom, eljutnak-e oda valaha is földi emberek, de ha igen, jól füleljenek, hogy a kihalt, ősi városok utcáin, a holt tengerek partján, a marsi éjszakában hol szólal meg váratlanul egy telefon – mert nem kérdéses, ki lesz a vonal túlsó végén.