A színházi statiszta érdekes embertípus: még távolról sem színész, de már nem közönséges halandó. Bennfentes. Színházi titkok tudója. Él benne a „lehettem volna én is művész“ érzése, ami idővel talán a fájó, be nem teljesült művészi álmok, emlékek gyógyírjaként, múltmeghamisítóan önámító, torzító emlék-tényként jelentkezik. (Volt egy ismerősöm, a tehetségtelenség szobrát mintázhatták volna meg róla – többször felvételizett a Színművészeti Intézetbe, nem vették fel. Öreg korában nagy-nagy hittel mesélte, hogy az apja elutazott Marosvásárhelyre, felkereste a Színiakadémia rektorát, és megkérte, bármennyire is tehetséges a fia, de ne vegyék fel, mert a család így meg úgy...)

Apámnak soha nem voltak színészi ambíciói, de őt sem kerülte el a színházi „vírus“: sokat foglalkozott a színháztörténettel... Egyik statiszta kollégáját, akivel összebarátkozott – nevezzük François-nak – alaposan megfertőzte a művész-ambíció: mindenképpen színművész szeretett volna lenni. Egész napját a színházban töltötte, Isten tudja, miből élt, ott ténfergett a próbákon akkor is, amikor semmi dolga nem volt (a színészek már megszokták, nem kergették el), minden este statisztált, majd „jelenete“ után a kulisszák mögül csodálta a művészeket.

Apám egy esztendő múlva újra Párizsba utazott (az 1920-as évek vége felé, ha jól tudom), és persze újból jelentkezett statisztának a Comédie-Française-nál. És – szóból szó – érdeklődött, mi lett az ő François nevezetű barátjával?

– Még mindig dolgozik Önöknél? – érdeklődött. 

A kérdezett színházi alkalmazott titkot sejtető tekintettel intett: kövesse őt apám. Lementek a színpad közelében levő öltözőkhöz, a kísérő mosolyogva mutatta az egyik öltözőajtón a névjegyet: François R. A tompán csillogó bronzlapocska mögül regényes történet bontakozott ki: François sok szerepet betanult nagy színházimádatában, csak úgy, a maga örömére. Míg egy nap az egyik főszereplő váratlanul megbetegedett. A színház minden jegyet eladott az esti előadásra, de nem volt főszereplő. El kellett halasztani az előadást, ami súlyos anyagi gondot jelentett. És akkor François bekopogott a direktorhoz.

– Igazgató úr, én tudom a szerepet, este eljátszom, ha megengedi.

– De hát... – kezdte a direktor, és mert nem volt veszteni való ideje (és persze pénze), azonnal behivatott néhány színészt, akik játszottak az előadásban.

– Nézzük ezt a jelenetet – majd magyarázóan a csodálkozva figyelő színészekhez fordult –, ez a fiatalember talán megmenti az esti előadást. Statisztált benne. Állítólag tudja a szerepet. Segítsék őt, kérem, sajnos az egész darabot nincs idő átpróbálni, amolyan szúrópróbákkal ellenőrizzük a beugrás lehetőségét. Tehát: második felvonás – és François játszotta a de sokszor látott és otthon el-elpróbált szerepet.

Este megtartották az előadást. Persze hogy kiszivárgott a nézőtérre, hogy színészi bravúr vagy botrányos bukás várható... Hatalmas siker volt... A nézők és kollégák által ünnepelt beugró fiatalembert másnap délelőtt fogadta az igazgató. Olyan szerződéssel, amit François álmában sem képzelhetett el. Egyik napról a másikra vezető színésze lett a Comédie- Française-nek.

– Hát így történt – fejezte be mosolyogva történetét apám kísérője.

Aznap este apám és François együtt vacsorázott egy előkelő párizsi étteremben... A vendéglátó, mondanom sem kell, François volt, a Comédie-Française művésze...

És ha már az emlékeknél és a jó vacsoránál tartok: apám nem mindig engedhette meg, hogy egyedül béreljen szobát magának. A társbérlet többnyire nem szerencsés, de ezúttal annak bizonyult. Egy pincérrel lakott együtt, nem sokat zavarták egymást, a pincér éjjel dolgozott, nappal aludt, apám nappal tanult a könyvtárban, egyetemen, éjjel pihent. Ritkán találkozott szobatársával.

Egy alkalommal nem ment el otthonról, olvasott vagy írt, jegyzetelt, miközben valami olcsó felvágottat és kenyeret készített ki magának, mint esedékes reggelit, a szobaasztalra. És ekkor, a szokott időpontban, hazaérkezett a szobatárs. Döbbenten nézte a papírcsomagolásból kilógó szafaládét és a kenyeret.

– Möszjö ezt reggelizik? – kérdezte.

– Igen – válaszolt kissé zavartan apám.

A pincér semmit sem szólt, levetette ruháját, felvette a pizsamáját, és még jóétvágyat sem kívánva, egész lényét eltöltő mély megvetéssel a fal felé fordult és elaludt.

A következő nap hajnalán, apám még az igazak álmát aludta, mikor hazajött szobatársa. Aki ezúttal nem csendben, lábujjhegyen lépett a szobába, hanem hangosan, lábbal nyitva ki az ajtót (mindkét keze foglalt volt, hatalmas csomagot cipelt), majd erélyesen rászólt apámra:

– Keljen fel, möszjö Zsankszó, itt a reggeli...

És az asztalra csomagolt sült pulykát, halat, burgonyát, borokat, savanyúságot, stb. Miközben udvariasságból együtt evett apámmal, elmondta, hogy az étterem, ahol ő dolgozik, rendkívül előkelő és persze méregdrága. Például, ha valaki csirkehúst akar enni, fizet egy egész csirkét, azt megeszi vagy sem, de fizet. Ez a helyzet a pulykával is. Sőt, a malacot is egészben lehet csak megrendelni.

– És ami megmarad, azt nem viszi el a vendég?

– Ugyan, itt csak urak vacsorálnak – mondta a pincér.

– És mi történik a sok megmaradt étellel? – kérdezte apám.

– Semmi nem vész kárba, nyugodjon meg, möszjö. Még zárás előtt eljuttatjuk a népkonyhára azt, amit nem fogyasztottak el a vendégek. És ugye mi is hazahozhatunk néha egyet s mást, de csak ha nagy a bőség. Így történt, emlékezett mosolyogva apám, hogy nem mindig voltam éhező diák, sőt néha arra kellett ügyeljek, nehogy betegre egyem magam – az én jószívű szobatársam erőszakos, jóindulatú unszolásának engedve.

Jancsó Elemér már „régi párizsi“ volt, ezért történhetett, hogy rokona és barátja, Cs. Szabó László őt kérte fel, készítse elő párizsi tartózkodását, foglaljon szobát, állítson össze városnéző programot stb. (Az erre vonatkozó levelezés is az OSZK kézirattárában van, oda juttattam ki az 1980-as években.) A levelek érdekesek, valamikor a 80-as években Kovács Ferenc rádiószerkesztővel egy folytatásos műsort is készítettünk belőlük, ha jól emlékszem, Jancsó Elemér levelesládája címmel. És ha már Cs. Szabó Lászlót említem, mint furcsa érdekességet kell megjegyeznem: a napokban érkezett meg Bukarestből apám fénymásolt Szekuritáté-iratcsomója. 1964-ig figyelték az 1971-ben elhunyt apámat, aztán már nincs nyoma a további „ellenőrzésnek“. Talán élete utolsó éveiben, nyugdíjasként, bizonyára nem jelentett veszélyt az államapparátusra. A megfigyelés beindításának egyik fő oka Jancsó Elemér nacionalizmusa és az a tény, hogy rokona Cs. Szabó László, Nyugaton él és a Szabad Európa Rádiónak dolgozik.

Nos, megérkezett Cs. Szabó Lászó Párizsba – apám meglehetősen nagyvonalú, sok sétát és pihenést beiktató programját figyelembe sem vette. Már első párizsi napján bemutatta racionális elképzelését: „mit kell Párizsban megnézni?“ Félelmes időbeosztással megtervezett munka volt már magának a programnak is az összeállítása, város, múzeumok, könyvtárak kötelező látogatását tartalmazta, hetekre, napokra, órára lebontva. A szakszerű, egy tudós cicerone becsületére is méltó bedekker – mint mesélte apám – teljesen kétségbeejtette, hiszen ő egy kényelmesebb Párizst tanulmányozó módszert képzelt el magának.

– Csak így tehetett szert Laci arra a fantasztikus tudásra, amit elsajátított – emlékezett nem egyszer anyám is a távoli rokonra...

Halála előtt apám még egyszer kijutott Párizsba egy társas utazás tagjaként. Ennek a lehetőségnek nagyon örült, azokban az években még Magyarországra sem engedték ki. Nagyon készült viszontlátni Párizst, számított arra, hogy a Londonban élő Cs. Szabó László meglátogatja, hiszen ő nem hagyhatja el a jól megfigyelt ONT (Oficiul Naţional de Turism) szervezte csoportot.

De Cs. Szabó László nagyon „elfoglalt“ volt, így nem jött létre a találkozás. Nagyon fájt apámnak az egykori barát és rokon gesztusa.

– Pedig szinte percenként jöttek repülőgépek Londonból Párizsba – emlegette többször is, fájón.

Kapcsolatát József Attilával a költő három dedikált könyve őrizte. Az egyik példányt még apám életében ellopta valaki – apám sejtette, ki volt, de hát erre nem volt annyi bizonyítéka, hogy számon kérje az illetőtől a lopást, de sokat és fájóan emlegette az eltüntetett kötetet. Ma már értem, miért zárta az értékesebb könyveit, nem az ellenségektől, hiszen azok nem jöttek látogatóba hozzá, hanem a jóbarátoktól. Bár ezt tettem volna én is.

Egykori színiakadémista kollégám ajánlására – az 1990-es évek elején – szállóvendégül láttam egy B. P. nevezetű budapesti urat, író, szerkesztő volt valamelyik fővárosi rádiónál, ha jól tudom, nálam lakott néhány napig, ravasz volt őkelme, nézegette apám könyveit, mutattam József Attila Külvárosi éj c. kötetét „kár, hogy nem dedikált“, jegyezte meg, én tudtam, van egy dedikált példány ebből a kötetből, de nem szóltam semmit. Utóbb derült ki, a dedikált példánnyal trükközött, titokban kiügyeskedte a lapot, amire írta az ajánló sorokat a költő , majd, és ezt csak távozása után vettem észre, utánalopta a könyvet is. Hiába kerestem, üzentem (?) – maradtam a naivitásommal: megint bedőltem egy mosolyogva érkező, segítőkésznek mutatkozó, kissé vállveregető Erdélyt látogató anyaországi „testvérnek.“ Ha visszagondolok erre az emberre: apám képeslapgyűjteményét is nagy érdeklődéssel tanulmányozta... míg én kávét melegítettem neki. Azzal vigasztalom magam: legalább többet nem rontotta Erdély levegőjét; ő sem és a hozzá hasonló tolvajok.

Újra idézem Cseke Pétert: „A kolozsvári Református Kollégium tanára, a téli vakációt Budapesten töltő Jancsó Elemér pedig karácsony másodnapján kéri a találkozót. Minthogy a költőt depressziós lehangoltság uralta, nem valószínű, hogy a találkozóra sor került. Erre utal egyébként az is, hogy a Nagyon fájt nem 1936 végén, a két ünnep között, hanem 1937. július 26-án dedikálta Jancsó Elemérnek, miként Kántor Lajos is utal rá. Több mint sajnálatos, fájdalmas, hogy az ajánlás sorait most nem tudjuk ideiktatni. Merthogy időközben »lába kelt« a féltve őrzött kötetnek. (Az irodalomtörténész fiának, Jancsó Miklós kolozsvári színművésznek a közlése 2005. január 15-én.)

Nos, a „lába kelt“ kötet, mint említettem, a Külvárosi éj volt. De megmaradt a Nagyon fáj József Attila-kötet „Jancsó Elemérnek barátsággal Bp. 1937. jul. 26 József Attila“ dedikációval. Íróasztalom fiókjában őrzöm, mint egyik fájó dokumentumát a lemorzsolódott Jancsó-hagyatéknak. A kötet hátlapján, a borítón egy pecsét: Tiszteletpéldány. Alatta: Gratuit. Az utolsó előtti oldalon: „Ez a könyv a Diósgyőri Papírgyár R.T. merített papirosán készült, Löbl Dávid és Fia nyomdájában, 1936 decemberében. E rendes kiadáson kívül megjelent 1–50-ig számozott példányban is, a költő aláírásával. A borítékot Nemes György tervezte, Cserépfalvi Imre kiadása. E példány száma 19“ (majd József Attila aláírása).

Néhány költemény egy-egy versszakát – vagy versszakrészletét – a strófa oldalán ceruzával, halványan megjelölte valaki, feltehetően apám. A megjelölt szakaszok:

A város pereménből:

A költő ajkán csörömpöl a szó,

de ő (az adott világ

varázsainak mérnöke),

tudatos jövőbe lát

s megszerkeszti magában, mint ti

majd kint, a harmóniát.

A Levegőt című költeményből:

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba írják, miről álmodoztam,

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

Ugyancsak ebből a költeményből:

Óh, én nem így képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ,

és vidul, ha toroz.

Még egy érdekes, a korra és a francia nemzetre, társadalmi struktúrára jellemző történet azokból az évekből: apám,  baloldali szimpatizáns, Párizsban sétálva észrevette, hogy egy nagy tömeg – zászlókkal, jelszavakkal teleírt – kifeszített vásznakat lóbálva, hangosan kiabálva közeledik felé, mint rövidesen kiderült, egyfajta szocialista (kommunista?) tüntetés volt, ahol mindenféle jogot, munkát stb. követeltek a résztvevők. Tették ezt vidáman, mosolyogva a fiatal munkások, biztatva a járdán bámészkodókat: álljanak be közéjük. Apám is beállt, és hősiesen tüntetett... Valamelyik mellékutcából hirtelen a menethez csatlakozott vagy két-háromszáz hölgy – a környék bordélyaiból jöttek (gondolom, kihasználva a délelőtti csökkent forgalmat), hatalmas transzparensekkel idétlenkedve, dühösen kiabálták: Munkát! Kenyeret! Munkát! Munkát!

Az amúgy  sem túl harcias tüntetőknek csak ez kellett: rögtön ajánlottak „munkát“ a lányoknak, akik visszafeleseltek, szívderítő szóváltás alakult ki a szorgalmas, dolgozni vágyó hölgyek és a munkások között... A tüntetés, mondanom sem kell, azaz apám, ahogy nevetve mesélte, békés-zajongó tömeggé szelídült, majd ki-ki ment a maga dolgára. A közelben egyetlen rendőr sem volt...

A következő esztendőben a francia útlevélvizsgálat során apámat rendkívül udvariasan leszállították a vonatról.

– Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni önnek – mondta a vámtiszt, miután valamiféle listán felfedezhette apám nevét.

Apámat bevezették egy irodába, ott egy úr kérdezősködött: hogy érzi magát Franciaországban? Milyennek találja az embereket? stb. Végül megkérdezte:

– Ön tagja valamilyen pártnak, szervezetnek?

– Nem – válaszolta apám.

– Ugyanis részt vett tavaly, möszjő, egy baloldali tüntetésen – kezdte a kihallgató, mire apám elmondta: őt minden érdekli, ami történik, ami Franciaország, valóban beállt kíváncsiságból a tüntetők közé, ahol ez és ez történt...

Jót nevettek – a kihallgató és a kihallgatott –, majd egy vasúti tisztviselő bocsánatkérések közepette elkísérte apámat az óránként Párizsba induló vonatok egyikéhez.

Lám, így is lehet...

Az utazó Jancsó Elemér megírta úti élményeit, de ezek külön történetek. Valamikor Köllő Károllyal gondolkoztunk az úti élmények kiadásán, de a kiadó (már nem emlékszem, melyik) visszautasította az anyagot. Történt mindez 1989 előtt. Nem valószínű, hogy megújult formában valaha is olvasói asztalra kerülnek az Észak-Afrikában – útijegyzetek az arabok világából vagy az Északi rokonainknál című kötetek.