"a testre váró lelkek egyre közönyösebbek"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 15. (605.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Jancsó Miklós
Jancsó Elemér Párizsban
Papp Attila Zsolt
„Ne maradjunk semlegesek a színpadi történésekkel szemben” - Beszélgetés Székely Csaba íróval, drámaíróval
Páll Lajos
Versei
Szőcs István
Ki volt az a „marha”? - befejező rész
Király László
Integetők
Sigmond István
Molekulák 33. - Várakozunk
ULJANA WOLF
Versei
MIKLÓSSI SZABÓ ISTVÁN
Apja fia III.
Cseke Róbert
Versei
TŐTŐS DOROTTYA
„Dögölj meg, kedves vendég, ha jót akarsz”1
POTOZKY LÁSZLÓ
Téli eső
Vallasek Júlia
Angolkeringő 2. „Oda nézel, ahova nem szeretnél”
Fodor Györgyi
Imádott ugató szavak!
FERENCZI SZILÁRD
Senkinek nem édesapja
Oláh András
Versei
ZOLTAY LÍVIA
Mint a borsó meg a héja
Hírek
 
Papp Attila Zsolt
„Ne maradjunk semlegesek a színpadi történésekkel szemben” - Beszélgetés Székely Csaba íróval, drámaíróval
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 15. (605.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

– A Bányavirág című színdarabod, a marosvásárhelyiek előadásában, elvitte az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) fődíját. Tavaly ugyanott és ugyanazért a művedért megkaptad a legjobb friss magyar drámának járó Vilmos-díjat. A darabot – ha jól tudom – két társulat is színre vitte, és érdeklődik iránta a budapesti Nemzeti Színház is. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar színházi szakma a tenyerén hordoz. Mivel magyarázod ezt a sikerszériát (saját tehetségeden kívül, persze)?

– Ez egy országhatárokon átnyúló összeesküvés eredménye, amely mögött a dramaturgok titkos társasága áll. Köztudott, hogy a színházi életben ők mozgatják a szálakat a háttérből. De komolyra fordítva a szót, úgy esett, hogy ez a szöveg tavaly elkezdett kézről kézre járni, nekem fogalmam sem volt erről, és nagyon sok színházi ember elolvasta, egyébként tényleg néhány kedves dramaturgnak köszönhetően. Ők úgy gondolták, hogy számukra fontos ennek a darabnak a sorsa, és nem szabad hagyni, hogy elkallódjék. Így aztán szép lassan, vagy nem is annyira lassan, a szöveg elindult egy úton. Ez a sztori magyarországi része. Nálunk egyszerűen az történt, hogy Sebestyén Aba megismerte a drámát azon a műhelygyakorlaton, ahol született (mármint a dráma született ott, nem Aba), és elhatározta, hogy megrendezi. Aztán egyik esemény követte a másikat.

– Erdélyben nem tolonganak kifejezetten a drámaírók. Költők vannak bőségesen, prózaíró is akad, de a dráma mintha kevésbé lenne jelen a kulturális nyilvánosságban – pedig igazán jelentős drámai hagyományunk van, elég Páskándira vagy Sütőre gondolnunk. Szerinted, mi ennek az oka?

– Ennek a feladványnak szerintem több megfejtése is van, néhányat sejtek, de egész biztosan nem tudom mindegyiket. Ha tágabb kontextusban nézzük a kérdést, akkor azt mondom, hogy talán azért, mert jelenleg az erdélyi magyar kulturális élet nem igazán kedvez egy erős drámairodalom megszületésének. Nem érezhető, hogy itt érdemes drámát írni. Mert megírod, és mit kezdesz vele? Támogatást nem kapsz érte, megjelentetni nem fogod, a színházak pedig bizalmatlanok az itteni élő drámaíróval szemben, nem játsszák a darabjait, nem kérik fel írásra, fordításra, együttműködésre. Inkább magyarországi szerzőkkel foglalkoznak. Kivéve Kolozsváron, ott viszont már régóta csak egyetlen kortárs erdélyi magyar szerző darabjait játsszák, nincs sok esély bekerülni a repertoárba. Aztán ott van az ezzel összefüggő szűkebb kontextus, ami azt mutatja, hogy drámát írni valamivel kockázatosabb, mint verset vagy prózát. Ha írsz egy rossz kötetet, de a cimborád kiadóigazgató, netán te magad vagy az, és jó a könyv PR-ja, akkor ugyanannyi példányban el lehet sózni, mint egy zseniális művet, és nem veszítettél semmit. Ha viszont írsz egy rossz darabot, azt hiába reklámozod agyon, akkor is megbukik, és hamar leveszik a műsorról. Ha írsz egy jó darabot, de rosszul állítják színpadra, megint megbukik. Tovább is van, mondjam még? Jó, még egyet. Az irodalmi és a színházi élet két párhuzamos világ, kevés az átjárás. Az irodalmi élet nagyjából kitalálta, hogy mit kezdjen a kortárs szerzőkkel, a színházi még nem. És így tovább.

– Te is „kacskaringós” úton jutottál el a drámaművészetig. Kortárs szerzőkről írott paródiákkal kezdted az alkotói pályádat. Számodra – szerzőként –  milyen út vezetett a Bányavirág világáig és műfajáig? Parodistaként használt eszköztáradat mennyiben tudtad hasznosítani ebben a folyamatban?

– Néhány évvel ezelőtt még nem gondoltam, hogy valaha drámát fogok írni. A színház tényleg egy másik világ, és kívülről nézve nem feltétlenül rokonszenves. Belülről még kevésbé. De sajnos most már nem tudok meglenni nélküle. Az ide vezető út elég hosszú volt, sok mindent kipróbáltam, aztán egy váratlan fordulat, az angol nyelvű rádiójáték-pályázat tolt a drámaírás felé. Nem tudom, mennyiben használom a paródiaírás során szerzett tapasztalatokat, talán ragadt rám valamennyi forma- és stílusérzékenység, ami segít könnyebben belehelyezkedni különböző beszédmódokba, de lehet, hogy nem így van.

– Írsz-e vagy tervezel-e még írni paródiákat?

– Nem, de a parodizálással járó attitűd szerintem mindig is jellemző lesz rám.

– Úgy tűnik, vonzódsz a „hiányterületek” iránt: egy, az erdélyi magyar irodalomból eléggé hiányzó műfajban, a krimiben is kipróbáltad magad, megjelent néhány kriminovellád. Mit tervezel a műfajjal: kiadod őket, folytatod a detektívnovellák írását – esetleg „átviszed” ezt is színpadra?

– Amikor elkezdtem írni a kri-minovellákat – bár én inkább bűnügyi történeteknek nevezem őket, mivel ritkán van nyomozás, a lényeg a bűnelkövetésen és a bűn fogalmának körüljárásán van –, Kondor Vilmos vagy Baráth Katalin könyvei még nem léteztek, de olyan lassan és olyan keveset írtam, hogy időközben elkezdtek magyar krimiirodalomról beszélni, úgyhogy ez már nem annyira hiányterület. A meglévő szövegek közül keveset adnék ki. Van köztük olyan, ami hat-hét éve született, és már porosnak, nehézkesnek érzem ezeket, újakat kellene írni, ha kötetet akarnék, de egyelőre nincs kedvem hozzá. Na, így szoktak elveszni a jelentős életművek. Dramatizálni vagy drámába beépíteni valószínűleg nem fogom egyiket sem, mert az nehezebb, mint új darabot írni, ugyanis a fából vaskarika című munkát kell elvégezni hozzá. De hogy a kérdésedre is válaszoljak egy mély gondolattal: még nem döntöttem el, mi lesz.

– Csehov Ványa bácsiját szoktad megnevezni a Bányavirág egyik inspirációs forrásaként. Én azonban „belelátom” kicsit irodalmunk egy fontos, mondjuk ki: realista vonulatának hatását (Tamásitól Sütőig), amit aztán friss, innovatív és aktuális tartalommal töltesz meg – sajátosan székely világot ábrázolsz, úgy, ahogy nemigen láttuk eddig. Miért izgat ez a témakör? Fontos számodra a társadalmi valóságba való kapaszkodás?

– A néző, például én, szereti, ha olyasmit lát a színházban, amiről úgy érzi, hogy köze van hozzá, ez őt valamilyen szinten érinti. Hogy ez az érintés realista vagy mondjuk szürrealista eszközökkel történik, és hogy társadalmi valóságról vagy lelki folyamatokról van szó, esetleg arról, hogy egy meztelen nő összevagdossa magát, majd elrepül, számomra másodlagos kérdés. Az a fő, hogy ne maradjunk semlegesek azzal kapcsolatban, amit a színpadon látunk. Nekem fontos, hogy mi van ezekkel az emberekkel, akikről a Bányavirág szól, hiszen közülük származom, sorsuk az én sorsom, hogy Aranyt parafrazáljam, és azt szeretném, hogy a nézőt se hagyja hidegen, ami velük történik. A színház egy közösségi tér, ami többek között arra is alkalmas, hogy közérdekű témákról beszéljünk benne a művészet segítségével, és én, mivel az aktuálpolitikától igyekszem távol tartani magam, így próbálom elmondani, amit a világról gondolok.

– Bányavirág, Bányavakság, Bánya-víz: egy trilógia darabjai. Mi köti össze őket – és hova vezet az út a bányákból? És főként: Székely Csaba alkotói pályáján mi jön utánuk?

– Elsősorban a helyszín köti össze a három darabot, aztán a szereplők nyelve, világlátása, de vannak más, apróbb kapcsolódási pontok is. Azt hiszem, sikerült elég mélyre leereszkedni a bányákba, innen már csak két út vezet: egyik a napfényre, a másik sehova. A hogyantovábbot illetően van néhány tervem, csak sok-sok idő kellene ezek megvalósításához. Prózát is írni, elméleti munkába is belefogni, fordítani, színpadra is dolgozni, mindezt a napi melók és egyéb ügyes-bajos dolgok mellett. Mostanában elkezdett fogalmazódni bennem egy történelmi dráma ötlete, bár most, hogy ezt elárultam, lehet, hogy nem lesz belőle semmi. De ha lesz, akkor azzal vagy megújítom a magyar történelmi drámát, vagy hatalmasat bukok vele. Előbbinek azért kisebb a valószínűsége.
Székely Csaba
Marosvásárhelyen született 1981-ben. Középiskolai tanulmányait Aradon végezte; a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett diplomát, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (korábban Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem) drámaíró szakos mesteri hallgatója. Kortárs írókat parodizáló kötete Írók a ketrecben címmel jelent meg 2004-ben. Az utóbbi években a drámai műfajok felé fordult, első rádiójátéka, az angol nyelven írt Do You Like Banana, Comrades? (Ízlik a banán, elvtársak?) a BBC díját nyerte el, első drámája, a Bányavirág több rangos díjat is kapott. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében