Dal helyett
Kerek erdő közepén
volt egy kút.
Abban fürdött három gácsér
meg egy lúd,
három gácsér aranyos zöld
a feje,
csak a ludam volt közöttük
fekete.
Kerek erdő minden vize
kiszáradt,
szivárvány jött, mind fölszívta
magának,
most hétszínben ott villog a
hegy fölött,
csodaludam feredőzni
nem is jött.
Kerek erdő közepében
ég a tűz,
sűrű lombok között a hold
átbetűz,
amit olvas, úgysem mondja
senkinek,
csak a nyárfa remegése
sejti meg.
Makói ház
Ha sajnálod még az elhagyott házat,
megérdemelnéd, hogy a fájdalom
mint borostyán kússzon fel a falon,
melyet bentről csend s kintről eső áztat.
Ha hallod még a zongoraszonátát,
mely megszakadt ott visszhangtalanul,
s kapurést látsz, hol tolvajszellem jár át,
mitől más kóbor eb földhöz lapul.
Hadd nőjenek tovább a görcsös testű fák,
melyek a tetőt boltívként tartják
s hová gerle s zöld küllő költözött.
Tavasszal úgy is ismételhetetlen,
bicikliküllőkön a fény, a kegyelem
elsurrant a pillanatok között.
Felismerés
„A vágy legyőzte a poklot”
John Milton
Fukar vén szerelem, rosszmájú s gonosz,
hiába hullott el minden foga,
bolondul hiszi, akkor lesz oda,
hogyha félelme tétlen s nem bolondoz.
Olyan együgyű, sajnálni kellene,
bicegő játékát megszánni még,
fogná a mindenség könnyű kezét,
csupa tövistől érdesült tenyere.
Mormol, boltíves kerengőben járkál,
fagyott zarándok, ki dönget egy várnál,
minek kapuit rég befalazták.
Ha választ hallna szárnyas félelmében,
repülne s vele az üveghegyeken
szállnának hétfejű veszett viták.
Ó, áprilisi szél…
„Isten dicsfénye ő”
Baudelaire
Ó, áprilisi szél, még akkor is
dicsérlek, mikor a kárhozat
s a méltóságát vesztett Duna-víz
korgó gyomornak delet nem hoztak,
s a nyurga nyárfák, mit a hatalom
odaparancsolt a gátak mögé,
mint fércek voltak a varratokon,
amelyen belül vérzett ezer felé.
Annyi köszönettel tartozom már,
amely mind nő, hajt, erősülő szár,
e dísznövényen, kemény még a tő,
ó, áprilisi szél, te áhított,
ki munkálod meddő bocsánatod,
mikor a perc is kiközösítő.
Krónika
Akkor a nemzet „egy emberként” mondja,
suttogja a megsárgult krónika,
a véres kardot az angyal hordozta,
hogy ne kerüljön senkinek sokba.
És nem maradott egy nyomorék sem,
a gyermek nem vesztett apát ezen,
aki istáppal járt, csak azért megyen,
hogy féllábra még egyet szerezzen.
Hát feleim, ha egyszer ezt is
begyébe vési, ki mindent elhisz,
nem kell dúló, ki gyűlni kényszerít.
A néma sátrak vásznát fehéren
feszíti a sár fölé, rögzíti serényen,
hát bizony, feleim, mikor volt ez itt?
Felhők, kövek
Milyen nagy idétlen ez a felhő,
a hegyre támaszkodik részegen,
árnya kíséri s a völgyekbe felnő,
határt keres mögötte a szem.
Kárhozottak árnyai kavarognak benne,
a formátlanság végső erejük,
tán a végítélet első jele lenne,
csak késnek még a vérrel írt betűk.
„Hogy megszámláltattál”, a föld keze
elejti majd kincseit végül rendre
s a tagadás lesz késztető rokon,
nehéz követni a földbe bújt kövek,
védik magukat, kiknek a szeretet
csorbult vésője járt az arcukon.
