Mi egyebet tudhat még az átlagolvasó a régi jászokról?
Persze azon kívül, amit közkézen forgó szótárunk tanít: kaukázusi nép, az oszét, orosz nevén, mihozzánk délszláv közvetítéssel stb. Egyes szótárak a népnevet azonosítják a gyász szóval, „fekete, sötétszínű” jelentésben, annak ellenére, hogy a jászkeszeg nevű hal: fehér! (De hát, valóban: hajdan az ormánságiak fehérben gyászoltak!) Egyébként a rájuk vonatkozó adatok – néprajziak, okmánytáriak, történetíróiak, nyelvészetiek – kísértetiesen zavarosak, sohasem tudni, hogy tulajdonképpen róluk van-e éppen szó? A Jászság, mint említettük, a legtöményebben magyar táj, ugyanakkor vannak bizonyos „jász”-nyelvemlékek, máshonnan előkerültek; valamilyen ó-iráni nyelven írták és feltűnően szépek és épek… Kitűnő íjász hírük volt; mai napig be nem állított világrekord: egy jász hanyatt úszván a Drávában, kilő egy nyílvesszőt, majd egy másikkal ugyanazt el is találja… Mégis, amikor Constantius császárt megtámadják, nem nyilaznak rá, hanem csizmával hajigálják! (Igaz, a beszámolók csak az egyik féltől származnak. Lásd az új orosz közmondást: Hazudik, mint egy szemtanú!) És végül – s ez már valóban észbontó: a XIV. században az oklevelek elkezdik filiszteusoknak emlegetni őket!
Kezdve a legutóbbin, a Magyar Okmánytár1 azt mondja, Szenci Molnár szótárára is hivatkozva, hogy a „jász” az „ellenséges barbár”; valamint, hogy filiszteus is! Több XIV. századi oklevélben felbukkan ez a meghökkentő besorolás; többek közt: egyike amaz okoknak, amelyek Horvát Istvánt a horvátistvánkodás útjára terelték. Nem tudjuk, mi a magyarázata, mivel az illetékes ákádémikusok taktikája ez: „ha hallgatsz, bölcs maradsz”! Valamit azonban határozottan is kifejez: igen nagy szükség volna arra, hogy hétszáz hungarológusunknak legalább fele latba vesse tudását. (Emlékeztetek arra, hogy a nagy számokkal való dobálózás a spirocheta pallida jelentésére utal a piramis alakú sejtek körül!)
Semmi sem cáfolhatja ezentúl Szom-bathy tételét, hogy: a római korszak jászai és a mai jászok közt a folytonosságot éppen a nyelv bizonyítja!
A császárkor történelmének zavarosságán nem kell háborogni: hiszen a kö-zelmúlt században is közvetlen szomszédságunkban kétszer alakult és kétszer bomlott fel egy-egy roppant erős Jugoszlávia, valamint Csehszlovákia nevű állam, máig sem tisztán átlátható módon! Nincs tehát okunk nevetgélni a régi filológus és mai „alternatív” történészek nem-tudományosan-korrekt állításain, inkább megpróbálhatnánk szokatlan adataikat az összefüggések kínálta kapcsolódásokba beilleszteni.
Szombathy többször is állítja, hogy ő nyelvészeti adatokat csak akkor használ fel, ha azokat történelmi-földrajzi-népismereti tények alátámasztják. Például az Azovi-tenger hajdani Temerind nevénél igaza van abban nyelvészetileg is, hogy a temer jöhet a tengerből – lásd: ümög-ing – de az ind-indító értelmezése erőltetett! Eszébe juthatna a sok -nd végződésű magyar helynév: Zazvánd, Zerénd, sőt Hind és Szind! Az ókori amazonok nyelvéből egyetlen szót ismerünk s az éppen a temer; török nyelveken vasat jelent. Végül ott van Bácskában, a Titeli fennsík közelében Temerin magyar lakosságú városka!
Eleinte számomra is idegennek tűnt, azonban amikor megpróbáltam Temerény-nek hallani, mindjárt otthonosabban, ismerősen csengett. (Vö. Szemerény stb.)
Ha ez vasat jelentett volna is, a magyarban a „vas” szó eredeti fogalmi jelentése nem az illető fém, hanem a vastagság, tömörség, erősség, duzzadtság, a „fokozott jelenlét” képezte: hangrendi, illetve ősjelentésbeli ellentétpárja a vézna, váz… mint táj, illetve terepalakzat – valami duzzadást, kidegedést jelent, ami pl. pontosan megfelel az Azovi-tenger eltömődés útján való keletkezésének.
Ne foglalkozzunk tovább Szombathy elég bizonytalan, sokszor mondvacsinált földrajzi névfejtéseivel, szerintem figyelemre méltó csak a Kalocsa, amely (vesd össze a galacsin szóval!) valami „göröngyféle” jelentésű, esetleg a borostyánkő kereskedelmi útvonalának fontos állomása; lásd a térségben Gyöngyös város nevét! Szombathy szemléletének – mai szemmel nézve – fő hibája, hogy az „előmagyarság” különböző nevű népcsoportjait időbeli egymásutániságban és nem egymásmellettiségében helyezi a térségbe! (Árpád hon-, illetve nemzetalapítása, politikai nemzet alapítása előtti korszakból a magyar nyelvű népcsoportok jelölésére találóbb az elő-, mint az ősmagyar kifejezés.) Így beszél szkítha, jász, hun, székely, avar rétegekről, illetve korszakokról. Jellemző, hogy többször is részletesebben foglalkozik a „breukok” császárságkori hadakozásaival, és többször említi Bato nevű vezérüket, sőt, egy velük ellenséges népcsoport szintén Bato nevű vezérét, de nem szól arról, hogy a Bató a középkorban, de az újkorban is elterjedt magyar családnév!
Eme breukok nevét a rómaiak többes számban „breuci”-nak írják, és nyilvánvaló leszármazottaik a szlavóniai (Dráva-Száva közi) magyarok, kik közül mai napiglan éldegél egy pár félfalunyi Eszék környékén, s kiket szomszédaik brecóknak, néha brencóknak neveznek, de a néprajz és egyéb tudományok félszájjal is alig beszélnek róluk. Végtelenül sajnálom, hogy annak idején nem faggattam róluk Penavin Olga kiváló újvidéki néprajztudóst, ki sok folklóranyagot gyűjtött közöttük, s aki, más vonatkozásban is észrevettem, sokkal többről tud, mint amennyit közöl. Számolva ugyanis azzal, hogy mint kétszeresen vidékit az Akadémia-közeli körök naivnak és kritikátlannak nézik, sok gyűjtött anyagával „várakozó álláspontra” helyezkedett. Nem vonom kétségbe, hogy esetleg zugtudományos kiadványokban vagy elásott régi folyóiratokban bőven találni jegyzékeket és elemzéseket a magyar népesség különböző csoportjainak neveiről vagy tréfás, enyelgő elnevezéseiről, de ezek a magamfajta nagyközönséghez nem jutnak el, s úgy tűnik, a szótárkészítő-félékhez sem. Nemcsak a közismertebbekre gondolok, mint barkó, matyó, tahó, góbé; ezen felül még sok létezhet: pl. Torockón a szomszédfalusi szentgyörgyieket romé-nak gúnyolják, azok viszont a torockóikat bakricsnek vagy bakricsónak; a gyergyóiak a „hegyen túliakat” görje néven emlegetik. Napfényre kéne bocsátani, népszerűsíteni e szavak megfejtéseit. A hétszáz hungarológus több ezernyi szaktanulmánya közül biztos több száz foglalkozik velük is. Legújabb kiadású tájszótáram a brecót csak egy juhfajta neveként tartalmazza, a szlavóniai magyarok gúnyneve brencó alakban említtetik.
Az ilyen elnevezések a történelem titokzatos túlsó oldaláról kúsznak időnként elő, de lám, nem nagyon etimologizálják őket, mint Szombathy Ignácz sem, a rómaiak által szerinte breuk-nak ejtett breucit.
Azonban éppen szerzőnk módszere, az elsődlegesen történelmi-földrajzi adatok értelmezése felől nézve, ő sem magyarázza meg, hogy végül is a rómaiak miért nem annektálták kétszáz év alatt sem ezt a birodalom testébe hasító éket? A metanaszta jászok, akiket Ammianus limigantes néven is emleget, és más néptöredékek búvó tanyái? Hiszen két út is vezetett rajta át Pannóniából Dácia felé: északon Óbuda tájáról, délen Kalocsáról keletre haladva. Arra a tájra, amelyen Móra Ferenc szerint a huszadik század elején is ugyanaz az embertípus él, amelyik a római korban, s amelyen kétezer éve elpusztíthatatlanul „túlél” a legrégibb magyar város, Hódmezővásárhely, és ahol Móricz Zsigmond és Fettich Nándor a Tisza menti parasztságban látja a történelmi magyarság „kitermelőjét”.
Mivel e táj történelmünk valóságos Tibetje, sőt: Ellentibetje, ezért fogadunk olyan izgatottan minden írást, még a számunkra ismeretlen szellemiségekből kiindulókat is (mint az említett Rozsnyai Ágnesét), ám erről majd az ősszel, ha addig élek…
Jegyzet
1Magyar Oklevél Szótár, Szamota István – Zolnai Gyula 1903–1906. A 427. oldalon 1. JÁSZ: barbarus hostis Ma2. Philistaeus MA… 2JÁSZ? 1. Gyász… Filiszteus címszó viszont nincs, holott több okirat említi. Szerkesztője, Zolnay Gyula, ritka goromba ákádémikus. Takács Sándor, a kitűnő és vonzó stílusban író történész az Okmánytárat néhány apró kiegészítéssel jobbítani javasolja, Zolnai felháborodottan mindennek elmondja, s amikor már sértőbb kifejezés nem jut eszébe, azt vágja oda neki, hogy „maga újságíró!” De azért a javasolt bővítéseket mutyiban felhasználja; Zsiray, Gombócz, Bárczi, Benkő Lóránd nagy elődje s példaképe!
