A tolvaj nem volt sem filozófus, sem műstoppoló, sem disznópásztor. A tolvaj tolvaj volt, nem másodállásban. Működésének eredményessége igen komoly elismerésnek örvendett szakmai körökben, tulajdonképpen iskolát teremtett a megoldhatatlan feladatok megoldásának tárgykörében. Csakhogy ebben az iskolában a kinyilatkoztatás szintjén folyt a munka, a piaci zsebmetszők, avagy a primitív szajrésok továbbképzéséről szó sem lehetett, s noha az úri kleptomániásokat és a szurkos kezű kolompárokat minduntalan lefülelték, a mi emberünk reggelenként tiszta lappal indult, s ugyanúgy fejezte be a napot, merthogy lelkeket lopott. Az iskolának nem volt épülete, nem voltak osztálytermek, padok és miegymás, a Mester agytekervényeinek konzultációs termében szervezte meg a lelkek okítását, a saját szellemi korlátaikba ütköző filozófusok, a műstoppolás kiválóságai és a disznópásztorok föld szagú bölcsei számára az időtlenség varázsának felfoghatatlan időtartamában. Az egyház kezdetben megrökönyödve, majd kétségbeesve tapasztalta, hogy a testet kapott és a testre váró lelkek egyre közönyösebbek az Ige betűinek eddigelé az örökkévalóság igazságait hirdető tanai iránt, a Tolvajok Mestere felsorakoztatta az ellopott lelkeket szellemi holdudvarának koszorújában, s közhírré tette az elkövetkezendő évezredek hitelveit.

– Elvtársak! – kezdte. – Vagyis izé, na, mindegy. Megtagadjuk a múltat, megtagadjuk a jelent. Megtagadjuk a földet, megtagadjuk az eget. Megtagadjuk a Mindent. Nincs fény, nincs szellemi kikelet. Tagadunk minden szabályt, elvet, erkölcsöt, törvényt, haladást. Hirdetjük a lét értelmetlenségét, a cselekvés hiábavalóságát. És maszkot viselünk. Egyforma maszkokat, hogy ne tudjanak azonosítani sohasem.

– Kik? – kérdezte egy aprócska lélek az utolsó előtti sorban, középen.

– Ők! – mondta a Mester.

– Értem – mondta az aprócska lélek. – Így már értem.

– És most helyben maradunk, nem mozdul senki, nem történik semmi, ez a vég. A Mindennek a vége.

– És utána mi lesz? – kérdezte az aprócska lélek az utolsó előtti sorban, középen.

– Maga...maga testből jött vagy testre vár? Kicsoda maga? – kérdezte a Mester némileg idegesen.

– Én, kérem szépen – mondta az aprócska lélek az utolsó előtti sorban, középen -, én vagyok Isten.

Nem dörgött, nem villámlott. A lelkek visszasomfordáltak valamikori önmagukba, a Mestert szívesen látták a piaci zsebmetszők, a primitív szajrésok, az úri kleptomániások és a szurkos kezű kolompárok körében. Az aprócska lélek is kilépett a Mester agytekervényeinek konzultációs terméből, és a mindenség imádságos magányában megpróbálta lefejteni az arcára kényszerített maszkot. Most is azt teszi. Az időtlenség varázsának felfoghatatlan időtartamában ez a ténykedés fogja kitölteni értékes idejét. Vannak, akik hiszik, hogy igyekezete  előbb-utóbb sikerrel jár. A kövek, például. És a szél, a zúzmara, és legutóbb a szivárvány is hozzájuk csatlakozott. És ki tudja, mit hoznak a holnapok? Az avar még nem nyilatkozott, a lombsuhogás még habozik. E sorok írója a betűt próbálta kivallatni, de a betű hallgatott. A világ is várakozik. Kerekre nyitott, hatalmas szemében a hit ördögűzésbe lendült, a kétely meg azzal foglalatoskodik, hogy az ősrobbanás csokorba kötött, disszonáns hangvirágait elültesse a kozmosz elhagyatott, jeltelen sírhantjain.

2011.