küklopszok szemében
naiv vagyok
kiszámíthatatlan és kiolvashatatlan
átlépek mondjuk tizenegy töklámpást
máskor vidulok – kártevőimmel
de mégsem vagyok teljesen siratatlan
szép öldöklő arkangyal
kiitta mindkét szemem
képzeld el: hazaér fekete kocsim
két pohár szesz, önmasszírozás
merénylő donkihót vagyok
besugaraz a puha csalán
milliomos lettem
kártyán szórom szét begyűjtött vakságom
mindig attól félek mindenki más vagyok
vannak olyanok is akik hamisjátékosok
részegesen ábrándosak vagy büdösek
holmi-holdfényt operálók
lakkcipőm van s Audim
albérletet keresek közel a Golgotához
sohasem féltem
hogy a nő vetkőzik másvalakinek
ez itt a kétes pontosság
ez itt a helyes irány
monstrumok árnyékában állok
Felhőkarcolók Kolozsváron
tetőznek a blokkok
mint ősi szeánszok
érkeznek ide az éjben
a betolakodó monszterek
új monostori mágnások
szivárványfontos
fogalmakat összetartó
appendix lengyel daruk
Nietzsche-játszótér
Schiller-parkoló
–
cementhajnalcsillag
május, és vízed a szél
a sárga talp csak egyre bágyad
mint pumatalp az éjszakában
hűvösen ringató klotyók igen üres kifosztása
a túlélés márkája
ujjbegyemben odaajándékozott fél-kegyesség
közelgő idők egyre keményebb smaragdja
Ruy Lopez kaktusz-logikája – holdsirató sakkbumeráng
van olyor úgy
lekezelsz azzal aki voltál
mécsest nyújtasz néhány lány után
éjszakád hangtalan
elkötelezed magad rózsaszín micsodákra
izgat a feneked
búcsúzódal...
a sárga talp csak egyre bágyad
mint pumatalp az éjszakában
Autóstopp
(Ledének)
és ő mégis előnevet –
tán csak európa keresi még
hamu-bongó mivoltát
foszlott dzsínszben baktat
polip-tíren robog
kiszopott arcsóhaján
leolvasatlan a gázóra
a bulevárdokon közben le-lepihen
káromkodik, eszel, kémlel
csörömpöl egy víz-pipán
mit kezeddel
ördög pucolta a meggyet – szemgolyódat
sóhaj aranyozta szemeid
nem található benned a csikarás a bársony
mit bűnjelül tűztél ablakodba – a pokol
esti sétára indulsz
mit tehetnél mást
metélőkéssel keresed
arcodban a soha-jelent
A madarak és a bogarak néha kitárják szárnyaikat
Néhányan egy márványszikla közelében időzünk,
ott állunk gólemajkakkal, döbbenetlen szobrok, hosszan
nézünk, tárgyaink elhagyottak, mit sem tudhatnánk arról,
ami versbe toppanásunkat illeti, és asszonyként
ringat el, kik idegszakadtunkig sejtjük: ami visszatart,
valóban fékezi terhes lépteinket, a megnyílás
gégemagasságig márt a fény-közti lét siratóvizébe.
Talán mint hattyúcsőr őrzi, ami még meglépni akar
az agyagsárga réseken. Füsttel keveri a tiszta felhőket.
Körbenyalja az élet-test és a halál-test áramvonalait.
Takargatja fátyollal betekert ízületeit. Foszforeszkál,
mintha a kibontakozásban, fáradt ideáinak villogásában
fetreng – a villogás törzsét kimondottan sovány férgek rágják.
Mint büdösfekete tus kopog a fehér papírtömbön,
hol a köztrágya egy nyitott könyv némaságában sütkérezik,
a has is szívszorítóan zár magába, és a könyök sem
vergődik, ha már az utolsó pihét is kibökte, nedves-olcsó
ólban tárja szét tollait.
