Kálmánka alakja után Parti Nagy Lajos megalkotta irodalmunk legújabb Kis Jánosát, Az étkezés ártalmasságáról című regény terebélyes „főhősének”, Fibingernek személyében. Móricz naturalista antihőse mellett ugyanezen étkezési koncepció áldozata lesz Krúdy ezredese is, bár egy egészen más izmus keretein belül, és ide sorolhatjuk Parti Nagy testszövegeinek szereplőit is.

A hullámzó Balaton és A fagyott kutya lába című novelláskötetek lipidben és kiszolgáltatottságban sodródó/fuldokló karakterei ezúttal egyetlen szereplő bőre alá bújnak, mintegy kifordítva az igazságot – s meg kell hagyni, rengeteg bőr és zsír kell ennek eltűréséhez. Az imént említett két címadó novella szereplőinek és nyelveiknek keresztezéséből jött létre Pálfi György 2006-ban megjelent filmje, a Taxidermia. Míg a filmben mindegyik karakter megőrzi saját identitását, Fibinger tömörített (fizikai határait feszegető) alakjában egyidejűleg sűrűsödik minden: a kisebbségi komplexus, melyet jelen esetben az obezitás okoz, a szexualitás utáni görcsös vágyakozás, az evés kényszeressége és a nyelvi kifejezés nehézségeinek problémái, melyek a kulináris szókészlet használatának kiterjesztésében látszanak feloldódni, hisz „Hol zsírsejt van, ott zsírsejt van, a szerelmi csókban, a pillanásban, mindenütt” (67.), beleértve ebbe az emberi kapcsolatokról, erotikáról vagy éppen a halálról való beszédet – mely központi szerephez jut, lévén Az étkezés ártalmasságáról egy előadás, ha nem is a konvencionálisak közül, s talán ebben rejlik ínyencségvolta.

A 2011-ben megjelent mű nem okozhat csalódást az igencsak változatos és sokoldalú elvárásokat támasztó olvasóközönségnek, hisz a költő és a prózaíró egyenrangú felekként formálja Fibinger előadását. Miközben azt próbáljuk eldönteni, líra vagy próza felé hajlik-e leginkább a monológ, mely lihegve, izzadva és enyhe (alkohol)mámorban – nem egészen terv szerint, de sorsszerűen ismétlődve – ér véget 31 mérőpohárnyi csodaszer után, felmerül bennünk, hogy talán egy mono-dráma paródiájával nézünk farkasszemet. Elég elképzelni Fibingert, amint – ha helyzete engedné – térden állva könyörög a színpadon, felidézve a széles körben elterjedt közmondást, miszerint: Ordít, mint a fába... A mono részt illetően szinte egészen biztosak lehetünk dolgunkban, hisz ugyanazt a nyájas/hájas hangot halljuk kiolthatatlanul motoszkálni, amint a tudatalatti és a test magánéletének féltett titkait teregeti kíváncsi tekintetek szárítódrótjára; ez akár meg is felelhet a cím alatt zárójelben szereplő pontosítás (Előadás) keltette elvárásoknak, de az előadás nézőket, hallgatókat, esetünkben olvasókat feltételez (így lesz többszereplős a „monodráma”). És Parti Nagy rengeteg alternatívát kínál: mindössze helyet kell foglalni, kifizetni a képletes ezerötszáz forintos regisztrációs díjat (mint azt a regénybeli remélt, és egy ideig valós közönség is teszi), és várni az örök magyar fiatalság ősanyja, a méregtelenítés istennője, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró megteszi hatását, a jelenlévők implicit módon megfogalmazott vágyát teljesít(ené): a súlyfeleslegtől való gyors és egyszerű megszabadulást – az már szinte elhanyagolható részletkérdés, hogy pontosan miben is nyilvánul meg valójában ez a hatás.

A könnyen emészthető, az étkezés ártalmasságáról szóló előadásra számító (?) befogadó akarva-akaratlanul a voyeur státuszába csúszik és homo kukkoleinsis lesz az új faji megnevezése. A gyóntató szerepébe kényszerül, aki a hirtelen ráruházott rengeteg hatalom tudatá(nak hiányá)ban képtelen eldönteni, hogy szabad-e nevetnie, vagy vérig ható komolysággal kell tűrnie a groteszk módon parodisztikus antropológiai, mitologikus, pszichoanalitikus és egyéb vallomások kaotikus és mértéktelen áradatát. Természetesen a feloldozás nem az olvasóban vagy a méregtelenítés istennőjének fogyasztásában rejlik, legalábbis nem Fibinger problémiáira, illetve nem jelent végleges megoldást, csak halasztást, menekülést és az obezitás mellett talán súlyos májproblémát. Mindezt elkerülendő, Fibinger számos fitnesz(tehát mozgás- és erőfeszítés-)mentes módszerrel próbálkozik: „virágmézes bélterápia, cirokalapú pneumatikus béltisztítás, bokára húzható gyomorgyűrű, vákuumos piercing, hasmágnes, holdfénymasszázs, mikor mi” (53.). Ha felsorolásokról van szó, a rétornak verhetetlen, „űberelhetetlen” szókészlete van saját állapotára, szókészlet, melyet Parti Nagy a legapróbb részleteiben szájába rág, s melyet ez többé-kevésbé (inkább kevésbé, mint többé) megfelelően alkalmaz helyzetének leírásában. 

Fibinger eszik, majd lefogy, azután ismét enged a szenvedélyének, majd (bulémiás) tartós kis kapcsolatának – akit történetesen Gaszter Ilinek hívnak, és kizárólag az orátor állításaiból ismerhetjük, mert önérzetének sértettsége révén csak hiányát érzékelhetjük –, és belép egy olyan körbe („Ha van a farkamba harapó kígyó, én az voltam, hölgyeim és uraim”, 59.), amelyet vele rajzoltat meg a szerző: zabál a kisebbrendűsége ellen, melyet túlsúlyossága váltott ki (ismerősen csenghet annak, aki emlékszik a kis herceg útján megismert egyik szereplőjére: az iszákos ivott, hogy elfelejtse, mennyire szégyelli alkoholizmusát). A rengeteg apró jellemvonás, melyet Parti Nagy elődeitől és saját karaktereiből sző bele Fibinger alakjának szövetébe, egy olyan beszéd(írás)folyam során kerülnek felszínre, melyet nem lehet megállítani – persze fel lehet háborodni (sőt lázadni, ha történetesen pulpitus az ember és megunja a szónoklatot) és távozni, de az valószínűleg nem változtat a dolgok lényegén: „Sajnos, az ember önnön egész micsodáját mégse tudja behúzni. Valóját, kérem tisztelettel, bárhogy is törekszik rá egész életében” (43.).  

Az ehhez hasonló kifacsart életbölcsességek hálózzák be az egész diskurzust, melynek elszántan lehet keresni a témáját, indoklását, és ekkor ütközünk olyan érvekbe, melyek nagyon meggyőzőek – Fibinger önsajnálatának és tehetetlenségének bizonyítékaiként. Minden egyes szóból és kifejezésből a(z ön)kényszer sugárzik, a groteszk, mely már a banálisan hangzó viccest közelíti, s ami gyanakvóvá teszi az olvasót, a gyanakvás pedig minden eszményi olvasó és néző erénye. Jelen esetben a kételkedés a szöveg minden szintjén érvényesül, maga a történet legalább annyira békételenítő, mint az előadás módja. A nyugtalanság ilyen módja nem szűnik meg és nem oldódik fel az olvasóban sem, azonban egészen másképp nyilvánul meg, mint Fibingernél. A befogadó legfeljebb Parti Nagy szövegeinek ördögi körébe kavarodik s onnan képtelen kilépni – mely minden kétséget kizáróan kellemesebb szenvedély az étkezés ártalmasságánál.

Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról. Magvető, 2011

1Rút Ernő: A költő hasszal vonyít. (Parti Nagy Lajos: A hullámzó Balaton), Magyar Narancs, 1999/15.  http://magyarnarancs.hu/zene2/konyv_a_kolto_hasszal_vonyit_parti_nagy_lajos_hullamzo_balaton-57666