"a testre váró lelkek egyre közönyösebbek"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 15. (605.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Jancsó Miklós
Jancsó Elemér Párizsban
Papp Attila Zsolt
„Ne maradjunk semlegesek a színpadi történésekkel szemben” - Beszélgetés Székely Csaba íróval, drámaíróval
Páll Lajos
Versei
Szőcs István
Ki volt az a „marha”? - befejező rész
Király László
Integetők
Sigmond István
Molekulák 33. - Várakozunk
ULJANA WOLF
Versei
MIKLÓSSI SZABÓ ISTVÁN
Apja fia III.
Cseke Róbert
Versei
TŐTŐS DOROTTYA
„Dögölj meg, kedves vendég, ha jót akarsz”1
POTOZKY LÁSZLÓ
Téli eső
Vallasek Júlia
Angolkeringő 2. „Oda nézel, ahova nem szeretnél”
Fodor Györgyi
Imádott ugató szavak!
FERENCZI SZILÁRD
Senkinek nem édesapja
Oláh András
Versei
ZOLTAY LÍVIA
Mint a borsó meg a héja
Hírek
 
Vallasek Júlia
Angolkeringő 2. „Oda nézel, ahova nem szeretnél”
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 15. (605.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

Vajon milyen gyakran fordul elő, hogy egy fontos, ismert szerző könyvének címét fontos, ismert kritikusok, könyves blogok elírják? Nem azért, mert bonyolult, hanem azért, mert egyszerűségében olyan kegyetlennek tűnik, hogy talán önkéntelenül is korrigálni, finomítani igyekeznek, majd ezért szabadkozni kényszerülnek.
Jeanette Winterson új könyvével (2011) ez többször is megesett. A címadó kérdést, Why Be Happy When You Could Be Normal? (Miért lennél boldog, ha normális lehetsz?), interneten való kutakodásom szerint többször is elírták, átfordították: „Miért legyél normális, ha boldog lehetsz?”-re.
A kegyetlenségében mellbevágó eredeti kérdést egyébként egy anya teszi fel mindössze tizenhat éves lányának, aki kénytelen dönteni: a rideg otthon relatív biztonságát választja, vagy a saját útját járja, amely ebben az esetben azt jelenti, hogy dolgoznia kell, hogy eltarthassa magát és befejezhesse az iskolát, fedél sem lesz a feje felett, egy autóban lakik, de együtt lehet a barátnőjével.
Mikor gyanítani kezdte lánya homoszexuális hajlamait, a szigorúan vallásos, pünkösdista közösségben élő Mrs. Winterson a gyülekezet előtt nyilvánosan megszégyeníttette, majd három napon át tartó brutális ördögűzésnek vetette alá. Bezárták, éheztették, nem hagyták aludni, többször megverték, közben a gyülekezet tagjai imádkoztak felette, míg meg nem tört. Nem egy szokványos „coming out” jelenet, de az igazi kegyetlenség az ördögűzés után egy évvel elhangzó mondatban rejlik: „Miért lennél boldog, ha normális lehetsz?” Kegyetlen mondat, amelyben nem csak a boldogság lehetőségét tagadná meg egy szülő a gyermekétől, de azt is leleplezi, hogy ő maga képtelen a boldogságra. Egy ember, aki kétségbeesetten hajszolja, és egy, aki konokul tagadja a boldogságot. Kettejük viszonya már önmagában megadja a történet meghatározó feszültségét.
Az, hogy anyáról és lányáról, örökbefogadó szülőről és örökbefogadott gyermekről van szó, már csak árnyalja azt.
Jeanette Winterson (1959) az angol irodalom szakos vagy gender studies-t tanulmányozó diákok számára fontos név. Elsősorban önéletrajzi elemeket felhasználó debütregénye, az Oranges Are Not the Only Fruit (1985), vagy az 1989-es, intertextuális játékaival, fantasztikus történelmi világával, sajátos humorával Jonathan Swift vagy García Marquez műveihez hasonlított regénye, a Sexing the Cherry közismert az angol nyelvű szakirodalomban. A magyar olvasó a többnyire átgondolatlan és véletlenszerű kiadói fordításpolitikának köszönhetően egy meséjét (Capri királya, 2005, ford. Fedina Lídia), egy ifjúsági regényét (Gubancrom, 2008, ford. Komlóné Szabó Ágnes) és két regényét (A szenvedély, 1998, ford. Lengyel Éva és Teher, 2008, ford. Lengyel Tamás) ismeri.
A filmrajongók ismerhetik még az Oranges... 1989-es, BAFTA-díjat nyert televíziós adaptációját is. (Egyébként éppen a megfilmesítéseknek köszönhetően voltaképpen jóval többet tudunk a kortárs angol irodalomról, mintsem sejtenénk. Ennek megvan az a hátulütője is, hogy tudásunk sok esetben pszeudotudás. Ian McEwan Atonement [bűnhődés, jóvátétel] című regényét például a nagyközönség automatikusan a Vágy és vezeklés című filmhez, illetve Keira Knightley zöld estélyi ruhájához köti. Kazuo Ishigurót lehet, hogy nem ismerik sokan, a kilencvenes években azonban a Remains of the Day éppúgy sikerfilmnek számított, mint 2010-ben a Never Let Me Go. És rajtuk kívül még számos kortárs angol szerző munkája kerül jobb-rosszabb formában filmre, így, ha látens módon is, de világszerte jóval többet tudunk a kortárs angol irodalomról, mint az orosz vagy spanyol kortárs munkákról.)
Jeanette Winterson új könyvében az örökbe fogadott gyerek története immár nem fikcióként, hanem hangsúlyozottan önéletrajzként jelenik meg. Mindaz, ami az első regényben nem vagy fikcióvá szelídülten, átírva, stilizálva, megváltoztatva szerepel, itt önéletrajzként, sajátként, névvel hitelesítve jelenik meg. A debütregény volt az a történet, amellyel az író „képes volt együtt élni”. Ehhez képest „a valóság sokkal magányosabb volt”, egy olyan történet „amelyet nem éltem volna túl”.
Itt lép be a fikció és életrajz, képzelt és megélt történet viszonya, amely voltaképpen Cervantes óta az irodalom egyik nagy témája, és amely Wintersonnál sem hiányozhat.
Az értelmes, de kortársai közé beilleszkedni képtelen, vad gyerek a rideg, szeretettelen családi viszonyok elől hamar a könyvekhez menekül, csakhogy könyv csupán pár darab van a lakásban, a Biblia, néhány hozzá írt szövegmagyarázat és a Camelot mondakör illusztrált változata. Az irodalomolvasás természetesen a mozizáshoz, ajakrúzsozáshoz hasonlóan bűnnek számít. „A könyvekkel az a baj, hogy az ember csak akkor tudja meg, mi van benne, amikor már túl késő”, hangzik Mrs. Winterson szentenciája, aki mikor felfedezi, hogy a lánya antikváriumból vásárolt könyveket dugdos a matraca alatt (ráadásul éppen egy D. H. Lawrence sarka kandikál ki!), valamennyit elégeti. Hiába. A helyi, kisvárosi könyvtár polcain megtalálható az „angol irodalom A-tól Z-ig”, és a kislány ettől a perctől kezdve rendszeres látogatója lesz az accringtoni közkönyvtárnak. Nem tudván, mit, milyen sorrendben olvasson, hát módszeresen és ábécésorrendben olvasni kezdi az angol prózairodalmat. „Hála Istennek, hogy Austen volt a vezetékneve” – teszi hozzá, immár a felnőtt író első könyvtári olvasmányaira, Jane Austen regényeire célozva.
A könyvek, a fikció világa tehát menedékké válik, de nem annyira búvóhely, mint a nagy rátalálások helyszíne. „Számomra a könyvek jelentik az otthont. Nem otthonossá tesznek egy helyet, hanem ők maguk az otthon, kinyitunk egy könyvet, épp úgy, mint egy ajtót, és belépünk. Bent más idő és más tér vár. 
Meleg is van bent – tűzhely. Leülök egy könyvvel a kezemben, és melegben vagyok. A küszöbön töltött didergető éjszakákból tudom ezt.”
A könyvégetés nemcsak a szisztematikus olvasáshoz vezetett, hanem arra a felismerésre is, hogy a memorizált szöveget nem lehet elvenni az embertől, és arra a talán meglepő gondolatra, amit kis könyvtára még füstölgő hamvait szemlélve a kamaszlány így fogalmaz meg: „Bazd meg, akkor megírom a saját könyveimet.”
Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy Winterson új kötetének cselekménye voltaképpen két nagy történetszálból bomlik ki. Az első az íróvá válás, az én keresésének és megtalálásának története, a második pedig a kétpólusú anyatörténet, a vér szerinti és a mostohaanya keresésének és megértésének folyamata.
A „hogyan lettem az, ami vagyok?” kérdésre mindenkinek válaszolnia kell előbb vagy utóbb, sok író ezt éppen emlékiratban, önéletrajzi vagy ilyen elemeket is felhasználó szövegekben próbálja megválaszolni. Az író Winterson halmozottan hátrányos környezetből, háttérrel indul: nő, leszbikus és a Manchester környéki munkásosztályból származik. Olyan környezetből, ahol még egy határozott, önmagát és családját eltartó, és a kamasz Wintersont Oxfordba küldő tanárnő is meggyőződéssel állítja, hogy „ha egy nő már nem bizonyul érdekesnek az ellenkező nem számára, csak ott látható, ahol valami hasznosat tehet”.
Oxfordban, a felvételi beszélgetésen (amelyre hősnőnk egyébként motorolajtól piszkos körmökkel érkezik), joggal mondja tehát a tanárnak, aki írásairól hallván csak legyint, hogy de hát mindenki írogat fiatalon, „Accringtonban, ahonnan én jövök, nem”. 
„Maga a munkásosztály-kísérlet!” − mondja neki egyik professzora az első órán. („Maga pedig a néger-kísérlet”, teszi hozzá a fekete bőrű kolleganőhöz fordulva.)
A drámai történetszilánkokkal teli könyv kevéssé szembeszökő, de ugyanakkor rendkívül megragadó részei azok, amelyek az észak-angliai iparvidék történetéről és lakosairól szólnak. Winterson már-már szociográfiai erővel ír Accringtonról, megjeleníti a környék múltját, az ipari forradalom következtében kialakuló életformákat, a hatvanas-hetvenes évek kisvárosi utcaképét, az emberi együttélés normáit, az emberek közti viszonyrendszert és azt a nyelvet is, amelyen mindezek artikulálódnak. Felhívja a figyelmet arra, hogy a Biblia nyelvének modernizálásával a tudatlan, művelt jóakarók voltaképpen elválasztották az iskolázatlan tömegeket (mint amilyenek az ő szülei, vagy akár ő maga volt gyerekkorában) az angol irodalmi nyelv négyszáz éves hagyományától. Míg korábban a Biblia régi angol nyelvét használó Shakespeare vagy az olyan metafizikus költők, mint John Donne, érthetőek voltak számukra, a műveikből vett idézetek, rontott, kevert formában, a forrás ismerete nélkül ugyan, de közszájon forgó bölcsességnek számítottak (mint pl. a Mrs. Winterson által is sűrűn emlegetett „Ne kérdezd, kiért szól a harang!”).
Jeanette Winterson egy mára jórészt eltűnt világról beszél, amelyben nemcsak a piac, a templom és a középületek (például a könyvtár) korábbi közösséget összefogó és összetartó szerepe halványodott el, de a régen elfogadott „önművelésre” való törekvés is. Winterson jól látja, hogy saját íróvá válásának feltétele volt az oktatás és a jól felszerelt könyvtár jelenléte egy ipari kisvárosban, ezért már-már polemikus hangot üt meg, amikor az olvasás társadalmi szerepéről beszél. 
„Amikor az emberek arról beszélnek, hogy a költészet luxus, vagy csupán egy lehetőség, vagy a művelt középosztály számára való, hogy felesleges iskolában tanítani, mert irreleváns, vagy más hasonló ostobaságokat mondanak a költészetről és annak az életünkben betöltött szerepéről, én mindig arra gyanakszom, ezek az emberek mindent igen könnyen érhettek el. A kemény élethez kemény nyelv szükségeltetik – a költészet pedig éppen ilyen. Ezt kínálja az irodalom: elég erős nyelvet ahhoz, hogy ki tudjuk mondani, hogyan állnak a dolgok.”
Ami a cselekmény másik szálát, az anyára való rátalálást, anyától való elszakadást illeti, ez a könyv voltaképpen két erős anyatörténet kombinációja. Hősnőjének ahhoz, hogy önmagát elfogadja, és a nehézkesen és önpusztító módon keresgélt boldogságot (vagy annak valamilyen formáját?) megtalálja, nemcsak a vér szerinti anyát kell megtalálnia, és megbocsátania neki. Legalább ilyen fontos az is, hogy ebben a folyamatban a démoni nevelőanya, Mrs. Winterson is megértésre, elfogadásra találjon.
Mrs. Winterson egyébként hihetetlen pusztítás- és halálvággyal eltelt, visszataszító, ugyanakkor hátborzongatóan erős figura, aki egyszerűen képtelen a boldogságra. Szemben az örökbe fogadott, lassanként íróvá növő lánnyal, akit olyan nyers, megzabolázhatatlan, konok gyerekként ábrázol Winterson, akiből csak úgy árad a szenvedélyes élnivágyás és életszeretet. Az a gyermek, aki miután megverték és éjszakára kizárták a házból, konok képpel ül a küszöbön hajnalig, amíg meg nem érkezik a tejes, akkor megissza mind a két üveg tejet, az üres üvegeket leteszi a lábtörlőre és elmegy iskolába.
„Mikor anyám haragudott rám, ami gyakran előfordult, azt mondta: ’Az ördög a rossz bölcsőhöz vezetett bennünket.’ A Sátán, amint kiszakítja magát a Hidegháborúból és a McCarthy korszakból, hogy ellátogasson az 1960-as évek Manchesterébe – a látogatás célja: megtéveszteni Mrs. Wintersont – ez a kép rikítón színpadias. Mrs. Winterson kirívóan depressziós volt, egy nő, aki revolvert tartott az éjjeliszekrény fiókjában, a töltényeket pedig egy bádogdobozban. Egy nő, aki egész éjszaka sütött, hogy ne kelljen megosztania az ágyat az apámmal. Egy nő, akinek aranyere volt, pajzsmirigybetegsége, szívtágulása, sosem gyógyuló lábszárfekélye, és két műfogsora: matt a hétköznapokra, gyöngyházas fényű a jobb napokra.”
Az író némi freudi beütéssel az (édes)anyától való elválást, és a nevelő(anyával) való ambivalens viszonyt, illetve a szeretethiányos gyerekkort okolja azért, amiért számára, a démonian depressziós és boldogtalan Mrs. Wintersonnal szemben boldogságra sóvárgó lény számára a szeretet ismeretlen, ijesztő, megtanulni való fogalom, amelynek mértéke nem az elfogadás, hanem a veszteség. 
Jeanette Winterson prózájának egyébként is erőssége, és valószínűleg tudatosan használt eleme a frappáns fogalmazás, a gyors, és erőteljes felütések, a mottóként idézhető, egy-egy regény terjedelmű szöveget összefoglaló vagy afféle szövegben rejtett vízjelként funkcionáló mondatok, mint például „Miért a veszteség a szeretet mértéke?” (Written on the Body) vagy „A szabad ember sosem gondol menekvésre” (Teher).
Nos, új könyvében számos ilyen, makacsul megragadó mondat olvasható elsősorban a szeretettel, kötődéssel, emberi viszonyokkal kapcsolatban. „A szeretet köztünk nem érzelem volt, hanem aknamező” – írja nevelőanyjával kapcsolatban.
„Sosem drogoztam, szerettem. Vak-merő módon, hogy több volt benne a rombolás, mint a gyógyulás, több a szívfájdalom, mint az egészség.”
A könyv utolsó negyedében ez a sokszor már-már kiszámítottan frappáns hang hirtelen elnémul, a történet átlép a múltból a jelenbe. Immár nem az író válogatja és értelmezi tulajdon múltjának eseményeit, hanem a formálódó eseményeket próbálja önmaga számára érthetővé tenni. Az előző oldalon még egyetemi hallgató lány itt már beérkezett író, párkapcsolati és alkotó válságainak mélypontjáról felemelkedve, egy új kapcsolatból erőt gyűjtve keresni kezdi vér szerinti anyját. A bürokrácia útvesztőin át vezető zarándokút végül az utolsó oldalakra valóban elvezet az édesanyával való találkozáshoz. A vágyott, mindig hiányolt szülői elfogadáshoz. A egymásra találás természetesen nem a hollywoodi filmek modorában valósul meg, az író becsenget, ajtót nyitnak neki, és a mosogatókagyló mellett a keresett és nagy nehézségek árán megtalált anyának ez az első szava hozzá: „Azt hittem, befejezem a mosogatást, mire megérkezel.” 
Az igazi, megrázó, és kimondatlanul maradó felismerés azonban az: abban, hogy író lett belőle, hogy azzá lett, ami lett, nemcsak az elveszített anyának, és elveszített szeretetnek, hanem az őt megtagadó, eltaszító, démoni nevelőanyának és a mellette fájdalmasan megtapasztalt szeretethiánynak is szerepe volt. „Szörnyeteg volt, az igaz. De az én szörnyetegem” – hangzik a feloldozás. 
Kockázatos dolog úgy írni egy könyvet (hát még egy önéletrajzot!), hogy az író átengedi az irányítást az eseményeknek. Mintha lovak közé dobná a gyeplőt. A Why Be Happy When You Could Be Normal? utolsó fejezeteiben mintha olyan erőteljessé válnának az érzelmek, hogy már nem viselik el a prózává idomulást, a megjegyezhető, sokszor már-már szentenciajellegű mondatokat gondosan kicentiző szöveg hirtelen fésületlenné, töredezetté válik az aktualitás szorításában. 
Azzal szembesülünk, amelynek a lehetőségét Winterson egy korábbi fejezetben, az írásról és könyvekről szólván már felvázolta: „Hosszú időbe telt, míg rájöttem, hogy kétféle írás létezik: amit te írsz, és ami téged ír. Amelyik téged ír, veszélyes. Olyan helyre mész, ahova nem akarsz. Oda nézel, ahova nem szeretnél.”




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében