"a testre váró lelkek egyre közönyösebbek"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 15. (605.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Jancsó Miklós
Jancsó Elemér Párizsban
Papp Attila Zsolt
„Ne maradjunk semlegesek a színpadi történésekkel szemben” - Beszélgetés Székely Csaba íróval, drámaíróval
Páll Lajos
Versei
Szőcs István
Ki volt az a „marha”? - befejező rész
Király László
Integetők
Sigmond István
Molekulák 33. - Várakozunk
ULJANA WOLF
Versei
MIKLÓSSI SZABÓ ISTVÁN
Apja fia III.
Cseke Róbert
Versei
TŐTŐS DOROTTYA
„Dögölj meg, kedves vendég, ha jót akarsz”1
POTOZKY LÁSZLÓ
Téli eső
Vallasek Júlia
Angolkeringő 2. „Oda nézel, ahova nem szeretnél”
Fodor Györgyi
Imádott ugató szavak!
FERENCZI SZILÁRD
Senkinek nem édesapja
Oláh András
Versei
ZOLTAY LÍVIA
Mint a borsó meg a héja
Hírek
 
Fodor Györgyi
Imádott ugató szavak!
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 15. (605.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

Kele Fodor Ákos Textolátria című első kötete kihívás. Tudatosság, következetesség, a forma kiváló gyakorlása jellemzi, a nyelv kordában tartása, precizitás, amitől a szövegek fegyelmezetté válnak. 
Kele Fodor Ákos pontosan tudja, mit akar: keresi a szavak megfelelő jelentéseit, kipróbálja őket, rakosgatja múltban, jelenben egyaránt. A kötet jelentés- és jelentőségkeresésről szól, és korántsem kaotikus. A szerkezet is ívelő: a Szindbád ciklus archaizáló, a Placebo a szöveg gyógyító hatásába vetett hitre utal, míg a Fattyú- és árvasorok a kortárs tendenciákat követve a nyelv szétírásával, roncsolásával játszik, a tördelésben vizuálisan is megjelenítve ezt. Mindhárom a nyelvet teszi központi témává.
Szövegimádat – ezt jelenti a cím. Mivel a kötet jelentős része archaizáló szövegekből tevődik össze, eljátszhatunk a gondolattal, hogy a cím is egy fiktív, ma már nem használatos latin eredetű szó. Latinul ugyanis az ugatás latratus, az ugató pedig latrator. Szimpatikus az elképzelés, hogy a kötet címe ugató szöveget jelent. Szavak, melyek figyelmeztetésképpen megugatják az olvasót, de nem ijesztik el, hanem gondolkodásra késztetik, jelezvén, hogy nem léphet tovább, míg meg nem próbált tökéletesen megérteni mindent. 
A kötet három része közti fő választóvonalakat egy-egy, az avantgárd stílusjegyeire emlékeztető képvers képezi, melyek épp azáltal, hogy nem ágyazódnak formabontó közegbe, egyben rejtvények is. A megfejtések beavatástörténetként működhetnek, kulcsként szolgálnak a kötet egészéhez, és a különböző ciklusokhoz, hiszen a Csók-Kerék, A gondolat fő funkciója és a Typotektonika egyenként megelőlegezik és összegzik a különböző részek témáit. 
A textolátria jelentése is épp emiatt enged játékot. Az első megfejtést már a kötet borítója kínálja. Mandalára, virágra vagy akár ingára, iránytűre, stilizált óralapra emlékeztető formában szabályosan kanyargó szavak, melyek mind a textolátria betűiből születnek, hogy minden jelentést megtöbbszörözzenek, majd szabályos alakot öltve elhitetik velünk: a többértelműség variációiban kell felfedezni a megbonthatatlan rendet.
Egy-egy irodalmi előd, hagyomány megidézése mindig a továbbírás mikéntjétől válik érdekessé. A kötet Szindbád ciklusán érződik, Kele Fodor Ákos otthon van ebben a nyelvezetben és előszeretettel használja, formálja, ami által az archaizálás módja válik izgalmassá: a jelen érzését váltják ki a szövegek. Krúdy Szindbád-novellái az érzékekre hatnak. Úgy jön létre az időutazás, hogy a tér megismerésén túl a jelenben lehet érezni az illatokat, ténylegesen hallani lehet a zörejeket, az idősíkok koccanásait. Jelen lehet lenni a történésben, ott a körbetekintés lehetősége, melyben megtörténik a felfedezés.
Ugyanerre az algoritmusra építenek a versek, a mottó meg is előlegezi e tényt: „Hogy létezem,/nem tudom,/mert holt a múltam,/De életre kelt/a nyelvi jelen.” Az állítás egyik legerősebb bizonyítéka a Delikát, melyben mintha Bornemisza Anna szakácskönyvéből főztek volna többfogásos lakomát: „Párállt az olasz gesztenyésfácán,/még repült, a gőz tartotta fenn,/lyuksajtba dugva ficánkolt a/pitykés ringli.”
Kele Fodor nem historizálva, szerepversekben beszél a múltról, hanem jelenné teszi a − néhol fiktív − múltat. Epikus szálon futó balladaszerű életképek felsorakoztatásáról van szó, nagyrészt női főszereplőkkel: Bánatiné, aki nem fohászkodik (Najád), Galamb Irma, a megesett fiatalasszony (Driád), Rozina, a falu szépe (Neaerád), a Zaturecky kisasszonyok, akik már csak a bajuszpedrőjük szagáról tudják megkülönböztetni a férfiakat (Hiádok). Krúdy Szindbádját az érdekli A hídon novellában, hogy vajon Amália még életben van-e, Kele Fodor nőalakjai viszont élnek, ironikus módon Szindbád az, aki az évszázadok során meg-meghal miattuk: „Valamely sosem múló sejtelem/mondogatta bennem, hogy miután/már mindent megpróbáltam/e világon, tehát rövidesen,/meghalok egy nő okán./Még háromszáz se voltam” (Egy halálom éjszakája). 
A kötet legerősebb része viszont a második, a Placebo című ciklus, melynek jelentős és markáns felütése a Szövegtacskó című vers. Neoavantgárd jelentéskereső írásmódokra emlékeztető szöveg (fokozott többértelműség a kurzivált részek által), a szövegé, melynek imádata a textolátria. Egy még meg nem nevezett, roncsolt magánmitológia látszik körvonalazódni, és ez a fajta személyesség válik a ciklus irányvonalává. A versek alcímei szintén kurziválva, mintha a Szövegtacskóból váltak volna ki, és mind a legfontosabbnak tűnnek a következő állítástól fogva: „Legszebb szavam a szó” (Szövegtacskó). 
Egy családtörténet apokalipszise – ez lehetne a Placebo ciklus tételmondata, melynek szövegei továbbra is epikus szálakra, az apa, az anya és a szerető alakjaira épülnek. A bensőségesség egyik fontos mércéje a testnedvekkel mint mediátorokkal való kísérletezés, és ez a családtagok testi romlásának naturalista leírása által még inkább kihívássá válik. Mintha Francis Bacon-festmények köré születnének történetek, egy-egy testrész kiemelése és felnagyítása által. Az apa metaforája, a salak (Salak), később újra visszatér, hagymaszagú szájjal, zsíros homlokkal, melós kézzel mossa a gyermek testét (Nazális), később az állkapocsvelőbe rejtőzött fogáról szerzünk tudomást. Az anya képe is naturalista tényközlésből rajzolódik ki, rettegés társul mellé: „Félek, mikor anyámat kiásom,/a tüdőm összeomlik, mert/a bordák mögött vérrögöt/markol egy szilikonkesztyű” (Szilikózis). Mindez eszköz, kísérlet a tökéletes szöveg megteremtésére, mely egyben félelem is – ettől válik a Szövegtacskó is imává. Ezért bukkannak fel a „roncsoltra emésztett kötetlen szók” (Kiemelés), az idea megragadhatatlanságának félelme (Más fény tűz), az éjjeli írás fájdalma, hogy a napokhoz hasonlóan érnek egymásba a szavak (Hajnalkonyat). A ciklus teremtéstörténettel kezdődött, azzal is fejeződik be, mintegy utóhangjaként az imának: „Megformáltam – a világ karnyújtásnyi./Csak nem tudom magam belefoglalni” (Belátom).
Fattyú- és árvasorok a címe a kötet harmadik részének. Jelen esetben a szerkesztési, tördelési terminusnak a többlete abban rejlik, hogy ez az (amúgy nagyon is lírai) szakkifejezés diktálta szabályoknak az ellentétei érvényesülnek, így szó szerint kell értenünk az elnevezést. Mintha megszületett, elhagyott és nem vállalt sorokról és történetekről lenne szó. A ciklus egésze ezzel a gondolattal játszik tematikailag és formailag is. A tördelés- és írásjelhasználat továbbra is következetlen, folytatódik az elromlott családi képek sorakoztatása: álmok, illúziók, meghittség nélküli gyerekkor, alkoholista és elhalálozott szülők, árvaság, pedofília, bántalmazás, alpáriság, idegenség, otthontalanság, hovatartozás, halál. Mégis: a nyelv zsákutcába kerül, csak töredékes kifejezésre képes. Látszólag a téma okozza a nyelv szétíródását, de ez könnyen elvethető: nincs olyan történet, életérzés, melynek ne lenne helye az irodalomban.
A válasz mégis az, hogy a versnek (az irodalomnak?) tilos mindenről szólnia. Viszont ez mondanivalótól független, az írásra való reflexióból fakad: „Mert a vers csak itt van. És sehol a történtekkor” (Tilos). Vagyis a történtek már nem léteznek a vers idején, mert az emlékezet szelektív és összejátszik a képzelettel…? A kísérlet viszont attól érdekes, hogy a ciklus szinte mindegyik darabjához tematikailag hozzárendelhető egy szöveg a Placebóból, történetileg azok előzményeit képezik, általában gyerekkori „élményekhez” nyúlnak vissza, szenvtelen hangnemben. A kérdés ez által nem az, hogy miről szabad szólnia a versnek, hanem inkább újra a hogyanon van a hangsúly. Harmadszor is bebizonyosodik, hogy a kötet lényeges eleme a különböző nyelvezetek és médiumok kipróbálása. Az idősíkok ütköztetése, egymás mellé rendelése, variációk, lendületesség, frissesség és a kételkedő racionalitás adja a szövegek erejét: „De a szövegromlás gyógyítható./Csak kókány, kuli meló” (Kiemelés).
Kele Fodor képek helyett tényközléssel próbálja megragadni a vers mibenlétét. Sok lehetőség rejlik ebben az elgondolásban. De mégis: túl pontos és kiszámítható a Textolátria. Örültem volna, ha a szavak nemcsak megugatnak, hanem meg is harapnak, hogy az olvasás befejeztével tovább gondozhassam az imádott szöveg által okozott sebet.

Kele Fodor Ákos: Textolátria. JAK–PRAE.HU, 2010




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében