elrontott ragozás
azt hittem magammá ismertelek
de ártatlan tréfa voltál csak
abbahagytalak…
jönnek a ritmustalan napok
egyszerű prozódiai kérdés maradsz
elrontott metrum felcserélt ragozás
befésüllek a titoktalan éjszakába
ahol kiüresedett postaládáknak
meséled el hiányomat
s már semmi dolgom sincs veled
elférnénk
egyszer majd helyére kerül minden:
vágyunk feloldódik egymásban
mint repülőgépek kondenzcsíkjai az égen
tudod: én mindig itt vagyok
ha összehúznánk magunkat
elférnénk egymásban is: én benned
te bennem – s nem volnánk sehol –
egy élet erre rámehet:
szűkül a tér – bőrömet kinőttem
s látod: te sem temettél elég mélyre
temess el
temess hóesésbe
varjú hangú szélbe
jégcsap-rügyek közé
temess engem élve
fehér gyapjúszirom
legyen az otthonom
hósapkás bérceken
szél fújja szét porom
fenyő alá temess
sátram tűlomb-nemez
zajló tavasz fogytán
zöld tobozban keress
hányszor alszik ki a nap
forralt bort iszik a restiben
nyakába veszi az éjszakát
előbb a szükségletek
(másra úgysincs idő)
nő kell: egyéjszakás
egyórás inkább
vagy csak néhány perces
beszélgetni nem akar
szobára nincs pénze
jó lesz a kapualjban is
vagy a bokrok között…
egy lány utána szól
fiatal csinos „kár érte” –
gondolja de vére máris
a lába közé szalad
„hová menjünk?” – kérdi sietve
a lány vezeti
nem firtatja mennyiért
csak hogy messzi-e
„a sarkon túl” – mondja a lány
s ő már gombolkozik…
hajnalban ébred
a teste sajog arcára ráfagyott a vér
szemét nyitni sem bírja
az ütéstől teljesen bedagadt
csak fekszik hanyatt s nézi:
hányszor alszik ki a nap