III. parancsolat – Az ünnepnapot 

megszenteld!

Valaki nekidobhatott egy nagy darab szalonnát a vezetéknek, pár órával azelőtt, hogy Hontalant elárulták. Úgy néztem végig, a templom tetejét megbontva, amint a Bánffy-palota saroktornya emésztő birkózásba kezd a kelő napkoronggal. Mintha az ég, ez a piszkos termopán sülne rá a falakra, cserepekre és fákra – akár a makaróni aznap a kantinban.

Juliánuszt bíztam meg, hogy nézzen szét és készítse meg a laskát az ünnepre. Már azon egyszerű oknál fogva is, hogy még vezényelni is tudott, s így a vakolókanalak csattantak megadó egyhangúsággal a falaknak. Gondolom, háromnyolcados ütemben. A kis taknyost meg folyton piszkálták, hogy nem csapja a kanalat ritmusra. Hogy ő itt ne művészkedjen. Ne akarjon kitűnni. Hogy a főzőgépeket is biztos ő szabotálta el. Erre a kis tökmag matarászni kezdett a zsebében, valami repült s a villany is vele – meséli Juliánusz –, sült szalonna illata kezdett terjengeni a szikrázó válaszfal irányából, nyirkosság volt, és sötétség, tiszta istálló, csak a csillag hiányzott. Akkor volt negyedik napja, hogy Woland ezredes távozni kényszerült a körzetből.

Öt perc múlva már magától bűzlött a szerencsétlen, mikor elvitték. Régebb, még Pilátus idejében történt volt, hogy a tenor háborúba keveredett a basszussal. Azaz úgy történt, hogy felálltak testületileg az összes basszusok, és fenyegető morgások közepette rárontottak a tenorra, amely így eljátszhatta az ostromlott vár szerepét – mesélte Hontalan. Ő összekucorodott valahol az embertömeg külső szélén, ahol híre-hamva sem volt basszusnak, és öklével felfele püfölt mindent, amit ért, főképp a levegőt, elképesztő nyögéseket hallatva.

Ekkor jelent meg Pilátus az ajtóban, aki mindezidáig szürreálisan fütyörészte az ajtó előtt a százharmincnyolcadik genfi zsoltárt. Ez az epizód jutott eszembe abban a töredék másodpercben, amikor beállítottam a kantinba, szalonnaszag mindenütt, a falak makarónisak és a cserkészek meg villamosszékbe ültették azt a szegény kölyköt, amely miatt az áramot most nem adják meg.

Nem is lesz többé csatlakozás. Itt már az elemlámpa sem használ. Előbb-utóbb megtanulok hangok után tájékozódni, elviselhetetlen idekint a zaj. A gyerekek üvöltözése, a makarónitakarítók, meg ez az állandó szekvenciális ütögetés, amely vagy a vezetékjavító cserkészbrigád, vagy a szívem. Hogy Hontalan mindig mondta, hogy ez mekkora közhely, ugye, a szív. És ha leírom, hát írjam, csak mindig helyettesítsem be a szóval mint olyannal.

Hontalan úgyis folyton csak beszél, és ez az ő baja. Dupla hangtompítós iroda, termopán ablakok, és még panaszkodik, hogy senki sem látogatja. Persze én kezdettől fogva elleneztem, hogy a dómba rendezze be az irodáját, de olyan szempontból jó ez is, hogy néha behívat és együtt játszunk az orgonán, egészen lenyugszik tőle az ember.

Majd kilépve ismét elragadnak a zörejek, melyek a szívem parkjait mossák, orgonapark, szívem rácsos ajtaja. Ott hevertek Margaritával az orgonák között még akkor, mikor volt fény, engem küldött Juliánusz, hogy szóljak, vacsora van. Most a sötétség emészt föl foltokban minden támpillért, minden gótikus csontvázszerkezetet. A fáklyák, akár a sípok, különböző hangokat adtak ki magukból, lágy és harsány hangokat lövelltek az égbe. Az orgonák illatoztak, és az az egyre nehezedő súly hullt rám, amely csak esők után szokott, de közelebb mentem, és szóltam nekik, hogy jöhetnek vacsorázni. Túrósmakaróni volt akkor is.

Egyedül aludtam a házban, míg ezek kint az orgonák között. Úgy négy napja Margarita virágáruslányt akart játszani. Csak Iván kezét láttam, amint könnyelműen kidob egy csokor kéknefelejcset az első emeleti ablakon, majd Margaritát Juliánusz pocakján landolni. Woland ezt az alkalmat használta ki, hogy eltűnjön, Juliánusz kórházba került, Hontalan ekkor zárkózott be az irodájába és püfölte a hangszerét naphosszat. Mi maradtunk.

Most csak őrjárat van, néha lemegyek a salátáimhoz a díszterembe, vagy meghallgatom Ivánt a dómban, ahogy horkol. Most esik az eső, és viszonylagos a csend. Ivánnak mégiscsak ébren kell lennie, de különös, hogy nincs sehol.

Itt ez az ablak még az útra is ránéz, ha a hangszerre fölállok. És nem lep meg már, hogy csorognak felfele a templomok bronztetői a lángok alatt, meg az, hogy a lány útjába kerül a sofőrvizsga-bizottságnak, látom, amint a rendőr tanakodik az oktatóval a hátsó ülésen, de a lányt senki sem veszi észre, jobb is lemászni, és beregisztrálni a hangszert, hogy ne halljam – egyszer azt álmodta Hontalan, ki tudja, ebből is mi igaz, hogy egy kis faluban énekeltek a kórussal, zsoltárt természetesen, a nyolcvankilencediket, és észrevette, hogy egyre csak halkulnak, mígnem azt veszi észre, hogy mögötte már senki sem énekel, hogy mögötte már senki sincs, hogy egyedül kell tovább, amíg a torka bírja, ott mindenki előtt, és hogy megléptettem a leányzót, ezt hányta a szememre, de sebaj, most beregisztráljuk a hangszert, vox caelestis, nyelvsípok be, fönt már valamennyire hajnal lehet, és én azt hiszem, hogy végül mindketten egyszerre nyomtuk le a pedált.