Sz. Áginak
kockás ing volt Péteren, amikor évek multán újra összefutottam vele Budapesten. Tetoválása lett, csak ennyit hallottam róla, néhány hónappal előbb. Fúúúú, mondtam, és legyezni kezdtem az arcomat, mire ő biccentett s kissé megemelte a vállát, hogy ő ezt már megszokta, el tudja viselni, hogy igazán nem olyan nagy dolog nyáron izzadni.
Késő délutánig ültünk ugyanazon a padon, gyér árnyékban, s csak ritkán szólaltunk meg. Zavarba hozta volna az egyre ritkuló arrajárókat, ha kínos csendet vagy dacos hallgatást kell feltételezniük két szép ember között, akik egymás mellett ülnek egy padon.
– Néha hiányzik egy ölelés.
– Tőlem?
Kacagtunk.
– Ölelés úgy, mint például amikor olyan a zene, hogy attól már tényleg tehén szeretnék lenni, hogy a melleimben túlcsorduljon a tej, mert az istállóban egész éjszaka Chopint játszik valaki egy zongorán.
Sokáig rám se nézett ezután, pedig ennél színpadiasabban még sosem kínlódtam, hogy beszélgetést kezdeményezzek. A járókelőket figyelte, néha már tüntetőleg fordította utánuk a fejét, pedig igazán semmi érdekes nem volt rajtuk. Értem én, most elfoglalt, az embereket figyeli, a viselkedésüket, a járásukat, kitalálja, hogy mitől különlegesek, hogy miféle kapcsolat fűzi őket össze, amikor két lépés távolságra egymástól, de szorosan összekulcsolt kézfogásban járnak. Meg se próbáljam zavarni, amikor éppen erősen figyel.
Egy kéményseprő halad el előttünk, ettől én képzeletben a földre borulok, mosolyogva csókolom meg a könnyel áztatott földet, a hazát, mely kéményseprőket adott, hogy szerencsét hozzanak, s mely engedte, hogy végigvonuljon rajta egy kormos idegen, akiről végre lehet beszélgetni. Már mesélem is, hogy gyerekkoromban egy kis faluban éltem, ahol Jenőke, a dadogó kéményseprő, akivel egyszer együtt utaztam a buszon, nem kapaszkodott elég jól. A sofőr fékezett, és az előtte álló hölgyikén éppen hófehér miniszoknya volt. Nem elég, hogy jól orra esett a buszon, de egy hatalmas pofont is kapott, s a következő megállóig a busz leghátsó sarkában kellett tűrnie, hogy ő a közröhej tárgya. Nagyon örültem, hogy eszembe jutott ez a történet, de aztán úgy döntöttem, mégse mesélem el, várok még, hátha csak idő kell Péternek megérteni, miért olyan egy ölelés, mint amikor a tehenek zenére tejelnek jobban.
Később, bár nem tudhattam biztosan, hogy fog-e valaha válaszolni, de muszáj volt megkérdeznem.
– Te aztán mindig a konkrét dolgokkal foglalkozol, igaz?
– Inkább csak a halandzsát utálom.
– Halandzsa, amiről beszélek? Szerinted az?
– Enyhén.
– Értesüléseim szerint ezt érzésnek hívják, kedves Péter.
– Akkor azt nem díjazom.
Régen szerettünk beszélgetni mindenféléről kocsmákban, kávéházakban, mert akkor még szólhatott minden erről, de mostanra én férjhez mentem, magánlakást vettem, két helyen dolgozom és van három szép gyerekem. Egyébként is, szerencsésnek érezhetné magát, amiért vele töltöm a napomat, a régi idők emlékére, volna jobb dolgom is, mint ülni s megpróbálni beszélgetést kezdeményezni vele, akiről tudom, hogy panelben lakik, mint a prolik, de még egy állandó munkahelye sincs, se családja, se jövedelme, írni sem ír rendesen, ezt gondolom. – Hallom, újítottál, tetoválásod van.
Ijedten nézett rám, mint aki teljesen kifordult magából, nem tudtam eldönteni, hogy most elrohan, felpofoz vagy éppen sírni kezd a vállamon. A fülemhez hajolt, látszott rajta, hogy megbízik bennem, tudja, hogy a régi idők megalapozták, bármikor teljes és feltétlen cinkosságot vállalok.
– Mozognak.
– Ugyan, menj már, miért suttogsz? Inkább mutasd meg!
Elállt a lélegzetem, amikor lassan, lentről felfele haladva kigombolta az ingét, aztán a csuklóján is, óvatosan vetette le, folyton körülnézett, mintha szégyellős volna, pedig tudtam jól, hogy ő aztán egyáltalán nem az. Amikor felhúzta a pólóját, tisztán lehetett látni, hogy a bőre mindenütt tetoválás-kék, televarratta magát ez az idióta, még a karjait is, hogy még az ilyen borzalmas hőségben se tudjon levetkőzni, s hogy olyan legyen, mint a bűnözők.
– Mi a fene ez?
– Egy regény.
Kidülledt szemekkel sajnáltam.
– Mozognak.
Felpattantam a padról, az órámra néztem, hogy milyen későre jár, hogy mennyire örülök, hogy újra találkoztunk, de mostmár igazán mennem kell. Mentem is, azaz mentem volna, de nem bírtam megmozdulni a kéményseprő önfeledt kacagásától, aki egyedül üldögélt egy távolabbi padon és nagyon viccesnek talált minket, mert engem nézve teli torokból derült, és Péter is derült, és én is derültem.